Miért nincs Karácsony!

Ha lett volna karácsony, a képen a Föld nevű alternatív
világ egy Detroit nevű város romépülete látható, itt volt Karácsony,
és tessék, mi lett az eredménye.
Nos ezért nincs karácsony Fűven kontinensén.

 Sokan képzelik azt, hogy egy spontán, vagy kevésbé spontán világvége miatt Fűvenen elmarad a karácsony. Hát kiábrándító tények következnek.
 Először is Fűven csodás kontinensén nem létezik a karácsony. Ennek persze több oka is van, és ezek közül az egyik az, hogy Fűvenen nincsenek plázák és nincsenek az ünnep miatt vásárlásra ösztökélő reklámok.
 De azért hozzá lehet tenni, vagy éppen elvenni, itt is volt valamikor December nevű hónap. Ám a név furcsasága végett, ugye a fene sem tudja mit jelent az a szó, hogy DECEMBER, az egyik bölcs király, aki már rég a feledés homályába süllyedt, pont úgy, mint a Titanika nevű villanyvasút, szóval e király eltörölte e fránya hónapot.
 Igaz, Hordó havában senki nem bánta volna, ha lett volna karácsony, de ez egy másik történet...
Már csak azért is mert Fűvent és magát a planétát a szörnyű világvége gyötörte. S bár a hősök, sőt még egy pók is igyekezett felvenni a küzdelmet a világot elemészteni kívánó világvégével, tudni kell ettől vagy attól de ez még nem teremti meg a karácsonyt.
 Fondorlatos dolog ez, akadtak ugyanis hitéleti tanulmányok, melyek szembesítették anno az Isteneket, hogy ha már a Föld nevű alternatív világba ünneplik a karácsonyt, nem ártana itt is üzletláncokat létrehozni, hogy lehessen karácsony.
 Ám MI Világ összes istene egyetértett abban, hogy fölösleges a karácsony, a plázák meg még annyira, hiszen zombikat kreáló intézménynek bizonyultak. Így 1765-ben, természetesen KUBAKA születése előtt, e karácsony dolog végérvényesen eldőlt. Mostanság pedig tudnivaló, hogy több gondja van még az üregi manónak is, mint sem a karácsonyról mélázzon. Elvégre világvége van!  

Egy Pók dilemmája.

Egy szép kosár virág, természetesen a póknak szánva.

 Mivel ugye a világvége rendesen bejátszott, s már szinte az összes hős ez ügyön dolgozva igyekeznek túlélni a túlélhetetlent, bizony Fűven szerte elszaporodtak a gonoszkodások. No nem azért mert szaporodtak, inkább az állt a háttérben, hogy a legendás bajnokok a világvége megállításával bajlódtak, az addig lent nem volt ki móresre tanítaná a gengsztereket.
 Persze volt véd őrség, haderő és még tán csendőrség is, ám ők ugye még sem vehették fel a versenyt Poo vagy éppen Heper nagyúrral akiknek csak nevük hallatán süngalócává változnak a közönséges bűnözök.
 Itt jön az, hogy vannak a nem közönséges banditák, hárpiák, mágiák, és itt jön az, hogy egy pókhoz fordultak többen kérvény formájába, hogy tegyen valamit a gonosz ellenében.
 Góré volt, már mint a pók, GÓRÉ névre hallgatva tartotta rettegésbe a vidéket. S mikor elolvasta a leveleket először röhögött volna, másodszor sírni szeretett volna és harmadszor ott volt az a volna ami mindezeket durván keresztül huzigálta.
 De mindegy, a lényeg a bazi nagy pók, aki még a bazi nagy latin lagzinál is nagyobb volt, nem vette tréfának a sokasodó üzeneteket. S mert hajdanán maga is kalandozónak számítva járta a kontinenst, úgy érezte, igen tennie kellenék valamit.
 Sok dolog átfutott összetett lábai között, ám ő egyikkel sem, másikkal sem törődve, csak törte a kobakját, mi tévő is legyen. Mert egyrészt nagy megtiszteltetés az, hogy királyok írnak hozzá kétségbeesve, ugyanakkor nem kívánt a hősök helyére lépni, még a végén valamelyik megsértődik és ott lesz a gubanc.
 Tehát volt ok az okoskodásra, igaz csak magába, messze nem kívánva megosztani lelki gyötrelmét a médiával, de azért így is nehéz volt.
 Nehéz és így egy dolgot tehetett, fogta magát és bebábozódott, remélve így elkerüli a további felkéréseket, persze tévedett és ezt csak később tudhatta meg, mivel ugye be volt bábozódva.     

A Kapcsoló!

John kertjének puskusz cserjéi

Előszó: Tehát volt a világvége izé, aminek következtében Heper nagyherceg komisz harcot vívott, hogy a világ megmenekülhessen, messze nem feledkezve meg, egy tőzeget követelő vámpírról sem. Ugyanekkor Poo akit elnyelt egy fekete lyuk és átcseppenve a kritikus eseményhorizonton egy másik dimenzióba cseppent, természetesen számára is egy cél lebegett a szemei előtt,  megmenteni FŰVENT!

" Nincs bánat ének nélkül és ebéd sem dél nélkül"

                                        / Ősi Fűveni közmondás /

 Szóval míg két szuperhőst a világvége jelenség igen kemény helyzetekbe sodort, az addig John szinte gond nélkül üldögélt otthonába, ez eddig békébe hagyva őt a mindent megbolygató világvége story.
 De csak e pillanatokig, mert miközben zöldségbe áztatott halat kívánt megpirítani kedvenc tűzhelyén egy forró sör kíséretében, a dolog immár rá is kihatva furcsa dolgokat produkált.
 Először is Bálint szomszédot felkapta egy tornádó és nyilván messzire röpítette. Másodszor a gőzölgő sör eltűnt John kedvenc korsójából. Harmadszor, de nem utoljára egy a fene tudja honnan    érkezett patkány operetteket kezdet énekelni a hős ágyán.
 Már ezen események is soknak tűntek és John jól tudta, immár valami a lakásába sem stimmel. Mikor égzengés nélkül felragadta egy zöld erő és talán a térgörbítés erejével egy nagy szobába helyezte, mint ha csak egy sakkfigura lenne.
 Mormoghatott volna, sőt talán még a káromkodás sem lett volna kivetnivaló, ám ő türelmesen körülnézet és egy bazi nagy görög asztalt fedezet fel amin egy még nagyobb piros kapcsoló díszelgett, holmi virág valaminek tűnve.
 A férfi az asztalhoz lépet és tüzetesen megvizsgált a bazi nagy kapcsolót. Érdekes is volt, meg nem is. Lehetett valóban kapcsoló meg nem is. Sőt John abban sem volt biztos, hogy hozzá-e kell nyúlni vagy nem.
 Ám hős volt, és a hősök jellemvonásai között szerepel a bátorság is, így erőt véve magán elkattintotta a bazi nagy kapcsolót.
 Itt ha valaki arra számított, hogy egy hang azt mondja az amúgy is világos szobába, hogy légyen világosság, nos az most nagyon tévedett. Igaz az sem történt amire a hős számított, nem jelent meg egy telefonfülke sem. De azért még is egy apró változás megtörtént, ugyanis az egyik fal helyén egy meztelen pasi állt, bal karján egy karkötővel és  furcsán kacsingatva John felé közeledett.
 A hős, aki már megélt sok kalandot, egy belső ösztökéléstől hajtva, úgy döntött, nem várja meg még a fazon hozzáér, a kapcsolót újfent megragadva visszakattintotta.
 Dög sötét lett, és egy csoszogó hang közeledett, semmi jót nem sejtetve...     

A Fekete Lyukon Túl!

 ...nagy poénnak nem igen lehetett mondani, de egy biztos Poo sikeresen átjutott az eseményhorizonton és most egy úszómedence mellet ült, egy füles karosszékben. Itt tudni illik, hogy Fűven egész területén nem létezett ezen ominózus karosszék, ami kellemes meglepetéssel szolgált a fekete lyukon átesett tűzvarázslónak.
 Egyrészt kényelmesnek bizonyult, másrészt végre se hideg se levegő hiány nem gyötörte Poo mestert, ami már önmagában is pozitív eseménynek számított. Ám a meglepetések itt nem értek végett, ugyanis a vízbe feltűnt a világbajnok napozó válogatott, s ez kétségtelen bizarr látványnak bizonyult.

A mágus hatalmasat nyelt, a nők és köztük egy különös rajzfilmszerű küllemmel rendelkező hölgy  elég meglepő pózba mászott ki a vízből, közvetlenül Poo lábai előtt.
 Ez már önmagába is lassuló szívritmust eredményezett a mágusnál. Ám a story itt nem ért végett mert a semmiből megjelent Joe bácsi és egyértelműen Poonak intézve szavait, így kiáltott.
-Boró fiam, mutasd meg mid van! s ahogy megjelent kétkerekű berregőével már el is viharzott.

 A dolog félelmetesnek bizonyult, a mágus nem tudta eldönteni, hogy itt vagy a fekete lyukba volt e nagyobb biztonságban. Mert a csúfnak is mondható napozós csaj a férfi lábbeli nélküli lábát kezdte csókolgatni, egyáltalán nem túl erotikusan.
 Kemény szituáció volt, és Poo már csak egy dologba reménykedhetett, még pedig abban, hogy benyúlva a zsebébe előveszi és megmutassa az egyre csak gyülekező napozó rémségeknek azt amit még soha senkinek nem mutatott meg...      

Poo és a fekete lyuk.

Ezeket az ízéket is megpróbálta beszippantani a fránya,
fekete lyuk.

 Az az igazság, hogy Poo még körül sem nézhetett a gyorsvasút kocsijába, mikor még mielőtt az a hatalmas bengáli tigris megtámadhatta volna, már is fordult a világ és egy fekete lyuk eseményhorizontjába találta magát.
 Furcsa egy hely volt az kétségtelen, és bár a mágus nem félt, nem igazán örült a spagetti hatás következtében egyre jobban megnyúló testének. Persze nagyobb problémája is volt, mint hogy teste egyre hosszabbá változik, hiszen az űrben nincs levegő!
 Szóval a mágus szó szerint fuldoklott és miközben minden franc elsüvített mellette az iszonytató tömegvonzásnak köszönhetően, Poo a teleportáción töprengett.
 Elképesztő volt a szituáció, mert éppen egy víziló repült el a bal oldala felől, aki eszement módon visított és olyan hosszú volt, mint a legöregebb bölcs szakálla, a háta mögött eközben egy gamma kitörés következett be, nyilván sok millió planétát egyszerűen elpárologtatva.
 Ám Poo jól tudta, itt csak a hidegvér segíthet, így kinyúlva jobbjával megmarkolt egy krokodilt, remélvén e hidegvérű állat megadja a lehetőséget a túlélésre, már csak azért is mert a mágus bal cipője egyszerűen leesve a hős zokniját is magával ragadva egyre gyorsabban és hosszabban távolodott. Nem feledve el, itt még az idő is megrekedve hülye dolgokra volt képes.
 De mert Poo elkötelezett férfinak tartotta magát, és tudta, hogy csak ő mentheti meg a világmindenséget, kimondott egy olyan varázsszót amit még soha senki nem mondott ki, mivel soha senki nem is ismerte ezt a bizonyos szót, mondjuk, Poo sem ismerte, de ez e kritikus pillanatokban teljesen másodlagosnak számított.
-Bim-bam! ennyi volt a szó, természetesen szabad fordításban, s igaz a fekete lyukban még a hang sem létezik igazán, még is valami történt. Poo bokái már átlépték a végső pontot, ami annyit tett, hogy bár fuldoklott, meg aztán hideg is volt, ő részben már a fekete lyukon túli tartományba tartózkodott. Ami talán lehet szenzációs, ám a mágus nem volt elragadtatva...
...vagy mégis(?) legalábbis elragadva, úgy festett igen...   

GONDOK!

 MIKÖZBEN FŰVEN MAJD EGÉSZ TERÜLETÉN KITÖRT A VILÁGVÉGE, AZ ADDIG POO A NAGY MÁGUS EGY ZOMBI LAKTA LAKÁSBA IGYEKSZIK MEGOLDANI SAJÁT KIS GONDJAIT.
 EBBEN MÉG NEM IS LETT VOLNA SEMMI ROSSZ, ÁM MERT BEKÖVETKEZETT EZ A TÉR-IDŐ KAVARODÁS, AMIT ISTENCSAPÁSÁNAK IS MONDANAK EGYESEK, BIZONY EZT MÉG A MÁGUSNAK IS TUDOMÁSUL KELLET VENNIE...

 A mágus még mindig a padlásra kívánt volna feljutni, melyhez természetesen egy létra is szükségeltetik. Igazából ezzel sem volt baj, hisz a szomszédnak akadt egy nyekergős falétrája. Ám ahogy Poo felkészült az eszköz elcsenésére, rá kellet jönnie, hogy nincs meg a szomszéd háza és még a létra sem maradt hátra. Az meg, hogy éjnek illene lennie és közben hajnalodni látszott, az már csak egy mellékvonalnak tűnt.
 Nem aggódott, látott már életében sok furcsa dolgot, de mikor felpillantott az áhított padlás irányába és már az is eltűnt, valahogy kezdett zavaróvá válni ez a kicsit tébolynak is beillő őrültség.
 A hajnal nyirkos volt és a szél valami kellemetlen isten jóvoltából havat kavart, MÁLCSIK ötödik napján, mikor még csak a babot kellene szüretelni. A bab persze most nem izgatta a mágust, viszont az, hogy mindennek lába kel, már bosszantónak mutatkozott. Volt terve, nyilván mivel kontinens szerte ismert kalandozó volt, valamit ki kell majd találnia, hogy megóvja a világot a teljes pusztulástól. De attól függetlenül nagyon kíváncsi volt, hogy most konkrétan merre is található az eltűnt padlás.

szilvás guba, ó, mennyire jó,
ülni a széken, tuti, hogy jó.
Szilvás guba a padlásfeljárón,
óóó, mennyire jó!
 
 Ezt a semmiből megjelent melegítős fazon dúdolta és vigyorgón a hős felé közeledett. Poo most már aggódott, sosem szerette az éneklő, férfiakat szerető tapírokat.
 De vagy isteni szerencse vagy csak véletlen, de egy malomkő pottyant az ipse vállára, miközben Poo egy gyorsvonaton találta magát, immár kezdte komolyan venni ezt a globális problémát...    

ISTENCSAPÁS ( LEGYEN ) 4. rész

 ..szóval megjelent Atilla és sikoltó hangja, majd mindent tönkretett. Ám hogy még sem dúlta fel a küzdőteret csak egy oka volt, Heper az immár meglengetett kalapácsot nem tudta megfékezni, így a szerencsétlenül megjelent Atillát találta képen, aki zúgó moszkitóként csapódót egy közeli falnak, ahol nagyot koppant, azután elhallgat/ott.
 A Fűveni hős nem is tudta most mi legyen és Bill is furcsa szemekkel bámulta a kinyuvadt legendákban biztos népszerű hőst Atillát a delfinek ostorát.
 Sok gondolat villanhatott volna át a nagyherceg elméjén, és még a rá váró küzdelemre is összpontosíthatott volna, ám nem ezt tette, valami furmányos oknál fogva egy kék színű erő megragadta és egy bárkára teleportálta.
 Tehát a döbbenet döbbenetet követett, mint vámpírt a denevér, vagy kócsagot a mocsári billentke. Persze ekkor már Heper is jól tudta, nagy galacsin kerülhetett a palacsintába, miközben a bárka teljesen elhagyottnak látszott, leszámítva a a kabinok irányából céltudatosan összevissza kavargó ködszerű ködöt.
 A kalandozó akinek neve milliószor is feltűnik a MI.G.U.S.-ban   egy cseppet ijedt csak meg. A helyzet természetesen teljesen világvége benyomással rendelkezett és az a köd sem látszott túl bizalomgerjesztőnek, mégis a férfi úgy vélte, ha világvége is van, ha ő még él akkor annak számos oka lehet. S nem feltétlenül az, hogy Atillát rendesen hazavágta.
 A hős itt tarthatott, a bárkát pedig csak az istenek sejthették merre is tart, mikor félelmetes üvöltést nélkülözőn egy hínáros, búvárruhás fickó rontott elő az egyáltalán nem természetes ködből.
 A legendás férfiú, itt két dolgot tehetett, vagy leüti a csúnya fazont aki egy BETTY A SZERELMEM medáliont viselt a nyakán, vagy ez a nyilván tébolyult búvár a kezébe szorított zoknival még a végén az életére tőr.
 Szóval a helyzet egyáltalán nem volt vicces, ám ekkor Hepert ismét megragadta ez a világvége erő és megint Billel nézet farkasszemet, Atilla még sehol sem volt. A helyzet egy valódi istencsapásának látszott, és bizony a legendás hős, nem is állt távolt az igazságtól, még ha az néha odaát is van...         

ISTENCSAPÁS ( LEGYEN ) 3. rész

 A csoda sem tudta mi történt, Heper még ott tartott, hogy egy tőzeget követelő halott vámpírt igyekezett jobb belátásra téríteni, mikor "mennyei királyság" egy bazi zöld tisztáson találta magát, mialatt az égen felhők is úsztak, dél, délkelet irányában.
 Persze nem ijedt meg, de azért legendás harci kalapácsát kicsit könnyebben tartva, sok mindenre felkészült.
 -Hali! szólította meg a Fűven szerte ismert hőst, egy nagyon is gyanús figura, aki egy pénzbehajtó és egy eszkimó keresztezéséből született ízének tűnt.
- Szevasz! így a hős, gyanítva, lehet rosszabb helyzetbe cseppent mint annak előtte bármikor.
- Stereotip Bill vagyok, egy időmilliomos tömeggyilkos. kezdte zokszó nélkül az időmilliomos, ami nem sok jót jelentett a nagyherceg számára.
-Na és, Én meg Heper nagyherceg vagyok. vont vállat a legendás férfiú, jól tudva a közöny a legjobb fegyver az ilyen zavaros zöld tekintetű fazonokkal szemben.
- Nem érdekelt Te ki vagy, tud meg csak azért kerültél ide, hogy agyonvágjalak. jelentette ki, a már Heper szerint, biztos hogy lökött manuszka.
- Oké agyonvágsz, de miért??? firtatta a jóképű bajnok, aki valami furcsa okból kifolyólag könnyű vértezetet viselt, az elraboltatását megelőző öltözékéhez képest. Igaz, a lényeg a kalapácsa volt, ha az jelen és nem múltidő ( a volt ) akkor túl sok gond nem lehet.
- Agyonváglak és kész! dörrent dörgedelmesen a szívtipró külsejű mókuska.
- Rendben. hagyta a dolgot annyiban a nagyherceg és harcra készen meglengette félelmetes harci kalapácsát, mikor sikoltva megjelent Atilla...      

A Döbbenetes Térkapu

Ha mégis valakinek a szülinapja lenne, egy ilyen tragikus pillanatban, lásd a folytatást.

 Nagy dolgok vannak Fűven szerte készülőben. Nem csak azért mert a legnagyobb Hősök fontos dolgoktól hajtva teljes elfoglaltságba ténykednek, hanem mert megnyílt egy Tér-Idő kapu, semmi jót nem sejtetve.
 Egy krónikás fedezte fel a különös pulzáló izét, s mert értesítette a legtávolabbi hatóságokat, csupán tíz esztendő kellet, hogy a helyszínre érkezzen a papokból, varázslókból, kóristákból és kéményseprőkből álló különleges bizottság. Igen ám, de e kiváló koponyákkal teli csapatban nem szerepelt egyetlen HŐS SEM!!!
 Döbbenet! egész Fűven történelmét átszövi a Legendás férfiak és nők bravúros teljesítményei és pont ekkor és pont ott egyetlen kiválasztott sem volt jelen. Pedig ha jelen lettek volna, biztos, hogy a kontinensen soha nem terjed majd el az internet. Azon felül meg nem tőrt volna ki a 4. Fűveni háború.
 Persze itt elég lenne csak a másodikra gondolni, hogy tudja az emberfia milyen szörnyű is egy ilyen, az egész kontinenset lángra lobbantó háború. Ám ha valaki a harmadikra szeretne gondolni, azt is megteheti, az elsőről már nem is beszélve.
 Igaz, az elsőről nem is lehet túl sokat mesélni, mert mikor már úgy látszott vége a világnak és egy féregjáraton át behatol a FURCSÁN CSODÁLATOS PÓKGYEREK egy akkor élt hős a véletlen és egy részeg mágusnak köszönhetőn a tetthelyen termet és mivel legendás fickónak számított egy rövid csetepatét követőn a pókgyereket visszaküldte a jó büdös földre.
  Furcsa ez, mert most nem egy szuper rém kívánt Fűvenre támadni, hanem egy biciklis alak. Egy rafináltan színes szemüveget viselő fickó, aki még át sem érve, már fenyegetőn kiabált, hogy ő SZÍNESEN GÉZA!   

Cimbalom

 ELŐSZÓ: Miközben Heper nagyherceg egy rakoncátlan és halott vámpírral vívót komisz csatát, mivel a jószág konokul tőzeget követelt. S fent az égen éjjel csillagok, nappal csillag ragyogott, Poo a legendás tűzvarázsló is egy nehéz küldetésbe keveredett, létrát kellet szereznie, mert fel kívánt menni, több okból is kifolyólag, egy bizonyos padlásra...


Igen, mialatt két szuper hős is elfoglalva ténykedett, John új és szürke öltönyében egy padon ült és az elveszett város liánokkal be nőt épületeit szemlélte.
 Csend volt, egyrészt mert a város elveszett volt, másrészt meg itt nem éltek nyihogó majmok. Tehát a kalandozó nyugodtan élvezhette a magányt egészen addig a pillanatig míg nem egy TRUTYMUTY bokor mögül elő nem lépet egy vándormuzsikus.
 A pasas furcsa volt, ruhái megviseltek, szemüvege törött és még az orra is rendellenesnek tűnt, ami elég ok volt a hős számára, hogy óvatosan szemlélje a pad felé közeledő idegent.
- Jó napot. köszönt a pasas és invitálás nélkül letelepedett a kalandor mellé. Vakmerő döntés volt, hiszen Poo egyszerűen egy úszó akvárium szerű dologgá változtatná a szemtelen muzsikust és nagyon valószínű, hogy Heper is fejbe kólintotta volna az okvetetlenkedőt bajkeresőt. Ám John más volt, ő türelmesen visszaköszönt és érezve a fickó áporodott szagát, kicsit elfintorodott.
- Szép napunk van ugye? vigyorgott a manusz, mamuszba bújtatott lábait gyerekes módon lóbálva.
- Lehet! válaszolt tömören a méltán népszerű kalandor és aranymarkolatú baltáját méregette, amit éppen e titokzatos HAJA városba talált körülbelül két órája. A tárgy a legenda szerint varázserejű és használója egy alkalom elejéig, bárkit le tud vele győzni. De mivel az alkalom korlátozott és John úgy érezte, nem most van itt az ideje a balta használatára, keserűn a zenészre pillantott, aki egy bicskát vett elő és hangszínét megváltoztatva imigyen szólt.
- Ide a baltát, vagy megszurkállak! a hang borzasztóra sikerült és ez rosszallást váltott ki a hősből, bár még nem felelt a felszólításra.
- Na mi van, szűket vagy, ide a kincset! hadonászott fegyverével a muzsikus külsejű útonálló, némiképp talán hadarva.
- Na jó! így John, és felkapva egy cimbalmot a vakmerő pasas fejére sújtott. A fa hatalmasat reccsenve megadta magát, miként a bandita is félholtan terült el, immár nem követelőzve semmit.
-Hülye. morogta a hős és a kettétört hangszert a szőke zöldszemű nem szakállas pasas mellé dobta, majd sóhajtva felállt és elindult a dunai hajós felé, a fuvarosa ugyanis ő volt.

Létra!

Egy biztos, valaki ellopta azt a nyamvadt létrát.  Poo pedig mindenáron a kis bungaló padlására szeretett volna feljutni, mivel ott tárolta az aszalt gömbhal petéit, amik viszont nélkülözhetetlenek a " MINDENT LÁTÓ " varázslötty elkészítéséhez.
 Igen, mágus volt, és egyszerűen felemelkedhetett volna a földről és a levitáció segítségével feljuthatott volna a másfél méter magason húzódó padlásra, de nem tette. Mágikus tudás ide,  mágikus tudás oda, a tűzvarázsló nagyon is tisztába volt egy régi titkos aranyszabállyal. Tisztába volt és így igenis a létrára lett volna szüksége.
Sokan azt tanácsolnák, hogy kérjen a szomszédtól, és az ötlet önmagában jó is lehetne, de mert nem jó, Poonak  esze ágában sem volt kérni. Egyrészt azért mert nem ismerte a szomszédját. Ami nem is fura, ha tudomásul vesszük, hogy ez a birtok ahol a nagy varázsló a padlásfeljáróval küzdött, nem is Poo tulajdona.
 Másrészt az az igazság... de mivel a mágust nem érdekelte az igazság,  így az igazságról születendő gondolatok még sem születtek meg.
Ahogy a hajnal kakaslármával a töprengő Poora köszöntött, egyre sürgetőbb volt döntésre jutni. Poo szerint, ha a létra meg lenne, a gyors döntéssel sem volna semmi gond, ám így a gyors döntés csak nem jött.
- Haj-jaj! - nyögött a mágus, még mindig nem volt reális elképzelése az adott helyzetről. Ifjú korában, nem is olyan régen volt cserkész, de ő volt az utolsó a csapatban, ez tagadhatatlan tény, és valóban kiérdemelt helyezésnek tűnt.
El kell ismerni viszont, hogy Poo volt nagydobos is, ez egy olyan önbutító csoportosulás amely Fűven Északi területein nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, egész addig, míg VI. Nagy Málé betiltatta a kakukkfűvel díszíttet címeres békés csoportosulást. És egy nagydobos soha sem lehet elveszett ember!
Így telt-múlt az idő, s Poo ha nem akarta, már pedig nem akarta, hogy a disznókat etetni készülő szomszéd meglássa, vissza kellet térnie a nagy ház biztonságába, a hőn áhított gömbhal peték nélkül.
Óvatosan visszalopózott hát a biztonságot nyújtó halott zombi házába, s már tudta mit fog tenni. Ha besötétedik az éj leple alatt átsurran a szomszédba és el fogja lopni ideig-óráig az ottani böhöm nagy létrát... 

Halott Vámpírnak nem kell Tőzeg! Első felvonás

Borzalmas pillanatok voltak, Heper aki nem ijedt meg az árnyékától, egy fránya bűnügy közepébe cseppent, mikor megérkezett egy névtelen falu banánültetvényekkel szegélyezett főterére.
 Nem várta nagy felhajtás, nem tudta senki kicsoda is lehet e vándornak öltözött nemes úr. Sőt, még az a döglött varjú is tovább hevert a kút párkányán, ahogyan addig, miközben a hős leszállva lováról belépett a bíró négyszintes házába.
 Bent a mécsesektől világos fogadószobában három riadt krapek meredt a jövevényre, és csak a negyedik jelenlévő, a teremszolga köszörülte meg a torkát, nyilván utasításra várva.
- Üdv bádoghuszárok! - viccelődöt a nagyherceg, megpróbálva mosolyt csalni a fakó arcú gyülekezetre.
- Ki vagy te?! - emelte hangját az érzékelhetetlen szférából az alig hallhatóba egy kövér bajuszt viselő férfi, a hős maga sem tudta miért azt gyanította, az illető nem lehet pap. Az eleinte aktívan torkát köszörülő teremszolgát ,aki álmatag tekintettel egy lándzsába kapaszkodott, könnyű volt azonosítani, hiszen szíve fölött ott éktelenkedett egy hímzett felírat " KETTES TEREMSZOLGA és CSENDŐR " a maradék három komával kapcsolatban, a nagyúr gyanította, előbb vagy máskor, de meg fogja tudni kik lehetnek.
- Budris Spyncer becsületes nevem és kóbor ördögűző lennék - hazudta Heper, megtörve a feszült csendet.
- Furcsa egy név... csak nem vagy rokona Tingli Hibrinek??? - vonta össze szemöldökét egy csuhát viselő, frissen borotvált alak, akiről Heper úgy gondolta, hogy ő  lehet a pap.
- Hibri? - ízlelgette a szót az ördögűző és végül egy NEM-el le is zárta e tevékenységét.
- Ha ördögűző vagy, akkor lehet hogy jó helyen jársz - morfondírozott a még mindig kövér férfi.
A puritán fogadóhelységben semmi érdekes nem tűnt fel, így a nagyherceg úgy érezte beljebb kell jutnia, és falatoznia is illenék valamit, mert az igazat megvallva e cél által vezérelve tért be " BITTUNEM " falucskájába.
Akkor még ingyen étekre gondolt, mivel hűbér birtoka volt e hely, de mégis ellenállt a kísértésnek, nem leplezte le magát, kíváncsi volt mi mindenre juthat egy egyszerű ördögűző e világtól távoli településen. Meglehet még az is, hogy igen sokra.
- Mindig jó helyen járók - kacsintott szerényen a nemes, majd sorban külön mindenkire rákacsintott, felemás sikerrel.
- Most biztos testvérem, feltéve ha tudja mi az a vámpír?! - tért váratlanul a lényegre, az a szikár, negyvenes  fazon, akiről Heper egyre biztosabban gondolta, hogy ő pap.
- Tudom! - vallotta az igazat Heper, még mindig nem zavartatta magát, hiszen tényleg tudta, a vérszívók éjjeli ragadozók, most meg hét ágra süt a nap.
- S mit szólna kegyelmed ha azt mondanánk, van egy vámpírunk, egy igazi, halott vámpírunk - vette magához a szót a kövér, aki a bíró lehetett, bár szemei úgy összeszűkültek, mint egy részeg gitárosnak.
 A hős tűnődött, azt tudta most nincs veszély, és ha a vámpír döglött akkor nem is nagyon érti e négyes beteges vámpíriszonyát. Még turisztikai látványosság is lehetne, ha e szerencsétlenek kitömnék azt a bizonyos vámpírkát.
- Szóhoz sem jutok, van egy döglött vámpírjuk és ezen aggodalmaskodnak, borzasztó!
- AZ! UGYANIS EZ A VÁMPÍR TŐZEGET KÖVETEL! - üvöltötte a harmadik fickó, nyilván ő lehetett a borbély. S itt bizony a hős is elcsodálkozott, a halott vámpír már nem beszél, legalábbis eddig Heper így tudta...   

A nagy ízé!

Az Ízé?!

Az izé kérés nélkül jött, s bár nem volt szeme, John gyanította, hogy lát a szörnyeteg, mert egyenesen felé közeledett, és egyáltalán nem tűnt barátságosnak.
John jól tudta, hogy a munkásruhában feszítő kegyetlen ábrázatú szörnyűség, egy résen át bújt elő, s hogy a rést ki nyitotta ki, e rémületes pillanatban teljesen mellékes volt.
Mivel John Fűven egyik sokat próbált hősének számított, nem menekülhetett egyszerűen el, s egy mély verem aljáról, mint ahol most volt, nem is lett volna oly könnyű elillanni. Bizony nem, és ezt a szörny is sejthette, mert nem sietett a sarokban türelmesen vacogó kalandor felé.
John megfogadta soha többé nem tér le egyetlen erdei ösvényről sem, csak mert egy csinos tünde ezt kéri tőle. Hogy is csalhatta éppen őt ilyen kelepcébe az a kis cafka?! De ha már itt volt és az ízé sem tűnt el,  ki kellet találnia valamit, valami hősieset, még mielőtt rossz vége lenne a napnak.
Egyszerűen másszon ki a szörny mellett roskadozó létra segítségével? Nem! John ezt nem érezte elég elegáns megoldásnak egy olyan legendás fickó számára, mint amilyen ő volt.
Két méter! A rém csak ennyire volt Johntól, mikor mint istenek adta szikra, bevillant az igazi, a zseniális ötlet, és mert az idő sürgette, nem agyalt tovább, fogta magát és egyszerűen felkapaszkodott a létrán, és már is kint is volt a vérmes-rémes veremből.
Ez szerencse volt a javából, és a férfi biztosra vette, a létrát nem véletlenül hagyták hátra. De mi a francot akart az a csingilingis kis tündérke??? 

Csupasz lény

Fűven, egy tájképe, állítólag

Varga volt a foglalkozása, és imádott korcsolyázni az alig befagyott tavon. Sokan kísérték figyelemmel e tevékenységét, valahogy mindenki abban reménykedett, hogy egyszer talán beszakad alatta a tó jege.
 Vargát ez nem aggasztotta, ő csak korizott a jéghártyán és élvezte a hideg fuvallatot amely csípősen pofájába vágott.
 Nevetett, kacagott, sőt olykor még röhögött is miközben forgott, szaltózott és ki tudja még milyen figurákat kreált a befagyott  FENEKETLEN-TÓ vize felett.
- Nem semmi! - csettintett John B. a falu fodrásza, neki nagyon tetszett az alig 50 éves hapsi jégbalettje.
- Hát nem! - csóválta fejét a seriff, jól tudta, ha a pasas alatt beszakadna a jég, bizony neki is részt kellene venni a jó félméter mély tó mélyére süllyedő, nyilvánvalóan bolond varga keresésében.
- Sütök neki tortát! - jelentette ki Teréz, aki minden évben pont így és pont ekkor szokta ezt kijelenteni.
- Csak nyugodtam! - köpött a tó partján egy lapátnak támaszkodó közmunkás, de valahogy senki nem figyelt rá.
 - HÚ-HIJ!! - kurjantott ekkor boldogan a varga és egy reccsenés közepette hirtelen elnyelte a mélység.
- Na ezt jól megcsináltad - dünnyögte Pap atya a hely plébánosa és kíváncsin a rend őrére pillantott, aki már járőrautója felé sietett piszkosul káromkodva...
..Poo, Fűven legendás tűzvarázslója egy tükörgömböt bámult, remélte meglátja a jövőt. Nem volt kíváncsi rá, egyáltalán nem, de  akadt némi szabadideje és rettentően unatkozott.
 Csodával határos módon sokáig semmit nem látott, pontosan addig a pillanatig, amíg a mennyezet magasából egy teljesen meztelen fiatal nő hullott alá, riadt sikoltás közepette.
- Ahá! - ugrott odébb a mágus, és immár érdeklődve nézte a kétségtelenül szexis szépséget...
...A varga remegett, és egyáltalán nem értette miért meztelen és egyáltalán miért vannak hatalmas telt mellei, sőt lejjebb egészen meglepő dolgot is felfedezett, s az egészet tetézte az őt bámuló köpönyeges férfi, aki mintha egy varázsló lett volna. Ez éppen elég volt a vargának, aki eddig férfinek hitte magát, és legalább ötven évesnek, sokat nem tehetett, fogta magát és elájult...       

Árvízvédői: A kezdett!

Ez a történet nem ott kezdődött, ahol egy másik befejeződött. Mivel ez a SIKETI HERCEGSÉG egy parányi városában zajlott, ott ahol a GÓLEM és a SIKET folyók találkozásánál felépült SIKETUN.
 Felhördülhetnénk, hogy miért éppen Siketun, ám erre van egy frappáns Fűveni mondás, ami így hangzik: Miért ne?!
 S ha már Siketun városánál tartunk, illik megemlítenünk az alapítóatyák egyik karizmatikus egyénét, Benn Hú-t, mert Benn aki ritkán volt kint, egy mobil WC-vel szelte át a fél kontinenst, csak hogy részese lehessen az alapításnak. Hát részese volt, oly annyira, hogy egy tavaszi napon még szobrot is emeltek neki.
 Kínos volt, már mint csakis neki, de hát a halhatatlanságnak, még Fűven demokratikus világában is ára van. S nem véletlen hogy demokratikus, mert lehetne más is, ám akkor e történet nem történne, mert egyedül a világokba, itt hozták létre az első árvízvédő egységeket.
 Ezen önkéntes emberek felesküdtek, hogy mindenáron, minden évben megóvják az árvizet, hogy méltó pusztítást végezhessen otthonaikban, városukban. Igaz, általában a gát nem szokott ellenállni a tavaszi esőzésektől megemelkedett vízszintű folyóknak, de ha mégis bekövetkezik e borzalom, az önkéntesek ásóval, csákánnyal bontani kezdik a nyári időkben szépen megerősített védművet.
 Ezen bátor férfiak és nők életük kockáztatásával, ha kell éjjel-nappal bontják a gátat, hogy a víz időbe be tudjon törni. Furcsán hangozhat, hogy ásóval és egyéb kéziszerszámokkal végzik e veszélyes munkát, de sajnos a város nem olyan gazdag, hogy felbéreljen egy mágust aki tűzlabdákkal szétbombázza a védművet egy-két perc alatt. Meg aztán, hová is lenne az önfeláldozás, a hősiesség, hiszen akkor minden dicsőség a bajbajutott lakók megmentőiké lenne, ezt meg egy tisztességes város sem engedheti, már amennyiben van bennük némi becsület polgáraik irányában...   

Heper és az Ufók: A végjáték!

ISMERTETŐ:
 Nem kell sok ész, de ha az ufók nem léteznek, akkor nincsenek. Valami furmányos okból kifolyólag Fűven egyik hatalmas hősét mégis elrabolták az aljas nem létező idegenek.
 Heper nem esett pánikba, szembenézett a kihívásokkal, mint ha csak egy sportnap lenne és gigászi küzdelem keretében legyűrte előbb a szürke ufólényeket, majd furcsa vezérüket is, s már azt hitte vége e űrbéli rémálomnak mikor a rothadó testű majom lépet elő, nyilván nagy-nagy önbizalommal, talán nem is dobogó szívében...

A FOLYTATÁS:

A majom nem szólt, talán a hangszálai már nem is léteztek, viszont mert a hős kezében ott pihent a legendás harci kalapácsa, ettől nem eset rémületbe. A majom sem, mert ugrándozva a trónt megkerülve a nagyherceg gyenge pontját kereste. Szemei lilák voltak és látszott malária gyötri a szerencsétlent.
 A beteg és bomlófélben lévő majom, nagyon elevenébe érezte magát, nem maradt sok választása a nemes bajnoknak, mint hogy szembeszáll a gonosz jószággal.
 Így elrugaszkodva a talajtól a híres lebegős trükköt vetette be, ami egyből eredményt hozott, mert a mutáns állat abba hagyta az ugrálgatást és elkerekedő szemekkel a magasban békésen mosolygó Hepert bámulta. Ez volt az a pillanat, mikor a hős egy minutum alatt leereszkedett és egy kovakő segítségével meggyújtotta az érthetetlenül bámuló majom bundáját, majd hogy ne legyen gond egy szekrény mögé vetődött ami egy tükör előtt álldogált, a tetején egy korábban harcképtelené tett szürke, gumitestű űrizé pihent, megeshet immár örökre.
 A majomra, mivel nem tudott ordítani csak szerencsétlen módon ütögette saját égő valóját, már nem törődött az őt figyelő bajnokkal. Heper nem azért bújt a szekrény mögé mert félt a dolog biológiai jellege késztette erre, hiszen a halott testben bizony különös gázok keletkeznek és ezek a tűzzel párosítva csuda egy dolgokat tudnak művelni.
 BUMM! A robbanás olyan volt, mint egy villámcsapás, a majom már nem kapálózott, a majom már nem is létezett, illetve a fél csarnokot beterítve cafataival egy új síkra távozott.
 Büdös volt és a padló is csúszott, de mert a titok nagyon is foglalkoztatta a nagyherceget, az íróasztalhoz sétált, s mivel a tudás hatalom egy cédulára felfigyelve olvasni kezdte, körülbelül a közepétől.
...az M vírus kiszabadult és mi ufós testvéreinkkel a G víruson kezdtünk dolgozni, hogy a mutáns csaj, aki immunis a vírusra ne pusztítsa el az összes bázisunkat. Így dimenzió hajónkkal Fűvenbe érkeztünk és egy itteni hős dns-e segítségével lehet, hogy kitaláljuk a J vírust...
 Heper megborzongott, mert már sejtette miért van ezen az átkozott ufón. Ő kell ezeknek a mocskoknak, és az is biztos nem a gyógyszert akarják meggyártani ebből a dns izéből. Igaz, a Fűvenieknek nincsenek dns-eik ám ezt úgy tűnik itt senki sem tudja. S mert tudta ahol ennyi lény akad, mint amennyit agyonütött, ott még hétszer ugyanennyinek kell lennie, így megnyomva az űrhajó önmegsemmisítőjét ami a bal oldali fiókba lapult, futva rohant valamerre, mert ugye csak nem maradhat egy idegen objektumban.
 Futott és miközben fellökött egy pincért megpillantott egy pokolgép feliratú pokolgépet. Az idő ketyegett és csak percei lehettek hátra mikor meglátta a HANGÁRT és nem habozva az ott parkoló két hidroplán közül az egyikbe bepattanva beindította a gépet.
 A masina felzúgott és mert nyilván a hangra nyílik a kapu, a hős előtt feltárult a szabadulás útja.
JANI EZT NEM LÁTTA:
Heper viszont a fák között összetört roncs ablakából látta ahogy az utolsó pillanatban az ufót a kettes számú hidroplán is elhagyta. Az utolsó utáni minutum, viszont látványos és hangos finálé keretében történt. A nagy és hatalmas ufó ugyanis úgy robbant darabokra, hogy annál már jobban nem is lehetett volna. A hős elmosolyodott és bár több helyen megsérült a landolás következtében, mert hát víz híján egy erdő tetejére szállt le, ami nem volt zökkenőmentes. Mindegy, a lényeg hogy élt és zsebéből előhúzott egy fényes tárgyat amin egy piros gomb árválkodott.
 A nagyherceg eltűnődött, majd mert tudta mit kell tennie megnyomta a gombot. S még véget sem ért az égi tűzijáték, egy újabb detonáció rázta meg az eget, a kettes számú hidroplán milliónyi darabra hullva, izzó tűzgömbként zuhant a felszín felé, megtévedt meteor gyanánt. A hős fáradtan elhelyezkedett a roncsba és elhajítva a pokolgép távkapcsolóját megpróbált kicsit pihenni. 
     

Heper és az UFO, Az első fejezet

Csak azért, hogy értsük: Vannak dolgok égen és Fűven végtelen kontinensén, melyekre igazi magyarázat nem létezik. Az egyik ilyen esemény, hogy Heper, aki köztudottan sok rejtélyt és isteni intrikát ismert, az egyik pillanatról a másikra egy pasztellszín teremben találta magát, ami minden bizonnyal, csak is egy UFO belseje lehetett...
Csak azért, mert megtörtént: Heper nem esett pánikba, talán azért mert pánikbetegsége egyáltalán nem volt, így kíváncsin sétálgatott az űrhajó belsejében, el sem tudta képzelni, miért is került ő ide. Voltak ellenségei az istenek között, sőt még más dimenziókban is, ám hogy az űrlények is haragudnának rá, ezt képtelen volt elhinni.
Nem tanakodott túl sokáig önmagával, nyilvánvaló volt, hogy valami kozmikus összeesküvésbe cseppent, s neki most küldetése vagyon. Küldetése, végzetesen idegen űrjárműben, amelynek zöldre festet folyosóin kék lámpák villogtak. Még érdekesebb volt, hogy a nagyherceg nem is gyanította mit kell megoldania, s még annál is furcsább, hogy egyetlen idegennel sem találkozott ezidáig. Átkutatta a helyiségeket egyre többet és többet, s közben szöget ütött a fejében egy elmélet, miszerint ő csupán a véletlen közbenjárására kerülhetett az égi járműbe.Végül bejutott egy olyan csarnokba, amelynek bal oldalán egy szökőkút díszelgett, szemben a bejárattal viszont egy öltönyös fickó üldögélt trendi napszemüvegben.
- Heper? - szólította meg a pasas, olyan rossz kiejtéssel, ami a hős számára egyértelművé tette a manusz nem valószínű, hogy perfektül tudna bármilyen ismert nyelven cseverészni.
- Tegyük fel, hogy igen - tapogatózott a nemes úr.
- Tudtam! - dörmögte a férfi, aki szőkének tűnt, de barna volt.
- Ugyan mit tudtál? - kérdezte a nagyherceg, közben nem kerülte el a figyelmét a szék mögül kileskelődő, rothadó fejű majom. A hős biztos volt benne, hogy mocskosul büdös lehet.
- Hogy Te vagy Heper! - röhögött fel a pasas, és csettintésére  négy ajtó tárult fel és mindenre elszánt másfél méter magas szürke, gumitestű űrlények özönlöttek be, a kezükben szorongatott vasrudak világossá tették, hogy nem egy kirakós játékhoz készülődnek.
- Öljétek meg! Ő Heper!!! - ordította a főnök, s ezzel a pokol szinte azonnal elszabadult.
Pokol:
A nagyherceg leakasztva harci-kalapácsát, egy laza mozdulattal, nem a szökőkút irányába röpítette. A fegyver mint egy lassított felvétel szelte a levegőt, hangja elhúzódó süvítésként nagy riadalmat okozott. Hősünk az első szürkét felrúgta, egy másikat gyomron bokszolt, komoly küzdelemre kényszerült, legalább húsz idegen lény rohant felé, s egy sem autogramot kívánt kérni. Kegyetlen bunyó kerekedett, az űrlények szívósan harcoltak, ám még soha nem találkoztak egy igazi hőssel, így egyre-másra hullottak, a földön pedig jajgatva fetrengtek a nagyherceg precíz ütéseitől szinte önkívületi állapotba. Éppen mikor Heper úgy érezte kezd fáradni, toppant elé az utolsó tükörsima bőrű űrlény sikítva, hadonászva, de a nagyúr hirtelen ötlettől vezérelve egy félreeső szekrénybe zárta, majd örömmel nyugtázta, hogy mind a hetven támadó félholtan hever a csarnokban, és már az öltönyös pasas sem nevetett.
- Heper, most meghalsz! - állt fel a férfi, aki így állva meg volt 178 cm magas és ki tudja milyen színű hajú, leginkább talán vörös. Heper, balját kinyújtva a repülő kalapács felé, amely pontosan akkor ért oda, ahol hősünk magasodott, egy könnyedén megmarkolta és a főnök fejére csapott, aki fel sem fogta mi történt, s nyilván holtan terült. Már csak a visszataszító majom maradt harcra készen...
  
  

Szakállas ügy

Egy kővel vágták fejbe, de mert egyáltalán nem fájt, férfiasan tűrte a szemtelenséget. Heper, aki egy padon ülve nézte a két alkoholista csínytevését, kicsit kíváncsi volt mikor szakad el a cérna IZOMBÁRDNÁL, mert hogy egyszer elszakad abban biztos volt.
- Hé haver, hol a kocsid? - incselkedett a szakállasabb pasi, és most egy babszemmel dobta meg a türelmes harcost, aki álruhában, csontkovácsnak öltözve járta a világot.
- Nincs kocsim - felelte a negyvenes csontkovácsnak látszó hős miközben örömmel felfedezte a padon ücsörgő nagyherceget.
- De pedig van! - kötekedett a másik szintén szakállas figura és egy szalmaszálat röpíttet Izombárd felé.
- Miből gondolod?! - kérdezte a nagy harcos, aki egy suszter sapkájában talán mégsem annyira csontkovácsnak, mint inkább festőművésznek tetszett.
- Mi mindent tudunk - jelentette ki dölyfösen a magasabbik szakállas, akit Heper magában elnevezett " a magasabbik szakállasnak".
- Ha mindent tudtok, akkor mondjátok meg mikor lesz a világvége? - próbált meg túljárni az eszükön a legalább 200 kilós izomember, aki többek között felemelt volna egy helikoptert is, ha ekkor tájt  lett volna helikopter. De mert nem volt, egy elefántot dobott kétszer a magasba, s Heper aki akkor szemtanúja volt a gigászi teljesítménynek ekkor fogadta meg, hogy soha nem fog sakkozni Izombárdal.
- A világvége... - kezdte a kisebbik, akit a nagyherceg "az alacsonyabbik szakállasnak" keresztelt... - számodra körülbelül két perc múlva.
- ÓÓÓ! - rémüldözött nagyszerű színészként Izombárd ijedelmet mímelve.
- Jaj segítség, jaj!!! - siránkozott Izombárd és Heper felé kacsintva hátrálni kezdett.
- Fuss, ha futhatsz Béla, öklömre verem kezed... - kezdet egy jól ismert mondásba a magasabbik bajkeverő, és társával egyszerre lendültek támadásba.
Majd lendültek vissza, ahogy Izombárd három pofon segítségével az ájulásba vezényelte a szakállas brigádot.
- Szép volt! - állt fel Heper és az erős emberhez lépve barátságosan összeölelkeztek, pont szembe a grunddal.
- Mi járatban erre Bárd? - tudakolta a nemes.
- Őszintén? Egy kutat keresek amely levezet az alvilágba.
- És ugyan miért akarsz lejutni?
- Állítólag, ha leereszkedsz, halhatatlan leszel - vallotta be Izombárd, köztudott volt, hogy mindig is áhítozott a halhatatlanságra.
- Két dolgot mondok barátom - kezdte Heper és a még mindig eszméletlen szakállasokra sandított.
- Az első, hogy a kút már rég be van temetve, a másik, hogy te már halhatatlan vagy.
- Ez igaz??? - hüledezett a hír hallatán a megdöbbent kalandozó, aki most úgy érezte magát, mint egy habszivacs.
- Persze, mi hősök ha meg is halunk, valamelyik isten úgy is visszahoz, így ez miatt kár aggódnod.
- Ez franko, akkor tök potyára volt e sok kutatómunka - sóhajtott kelletlenül Bárd, és viccesen a két szakállas felé fordulva egy gyors mozdulattal összekötözte szakállaikat, majd barátjához imigyen szólt:
- Akkor gyere és igyunk egy kupicával - s mert a nagyherceg is szomjasnak érezte magát, nem ellenkezve beléptek a FÜRGE CSIKÓBA, hogy leöblítsék kiszáradt torkukat.

Csigi a fa tetején 3 ( már mindörökre )

Úgy kezdődött, mint általában minden átlagos októberi nap, a szél fújt, a fák már leveleiktől fosztottan óriás csontvázakként meredeztek a konokul szürke ég felé.
 Ez volt az a nap, ami Poo-t egyáltalán nem zavarta. Békésen gyalogolt egy barna levéltengerrel befedett erdei ösvényen, arra amerre az út vezetett, de a közöny, mint lufi lebegett körülötte.
 S hogy hová is tartott a legendás tűzvarázsló? Ezt maga a sárga köpenybe burkolózó, kicsit szakállas fickó sem nagyon tudta. Minden valamire való varázsló, olykor elindul tanulmányi körútra, csak azzal nem volt tisztába, hogy vajon e mostani utazás, tanulmányi út vagy csak szimpla kalandtúra. Persze ezen apróságon túlzottan nem agyalt, hiszen egyszer úgy is minden kiderül.
 Az ég borúsnak mutatkozott és Poo már azon volt, hogy visszafordul jó varázslóhoz illőn, mikor egy hatalmas és döglött Tücsökzombit pillantott meg. Nem ijedt meg és nem is szaladt el, a szörny már kimúlt és kitines külső páncélzatán belül egy papagájcsalád ütött tanyát, békés károgás közepette.
 A helyzet furcsának tűnt, hiszen a zombi jószágok nem szoktak csak úgy megpusztulni. Ám mivel ez megpusztult és zöld üvegszerű szemei a mágust bámulták, Poo megrázkódva könyörgőn az égre emelte tekintetét. No nem imát mormolni a elhunyt állat lelki üdvéért, hanem  egy bomló félbe lévő bakancs késztette erre, ami az orra előtt hullott a földre.
 Kár volt feltekintenie, mert míg lent csak egy döglőt dögöt látott, fent a magasba két emberi csontváz üldögélt, immár békés nyugalomban. Nem lehetett mit mondani, és nem is volt kinek. Tehát Poo aki alapos ember hírében állt, és ideje bőven akadt, a két emberi maradványra összpontosított.
 Az elsőről egyből lehetett tudni, hogy nagy bunyós volt, nagy erős izmokkal és kicsit borvirágos arcocskával. Viszont a másik már más tészta volt. Nem mákos, de zavaros, mert Poo mintha Csigit vélte volna felfedezni a tiszta csont és ruhafoszlány figurában. Annyi szent, vélte a varázsló, hogy a fa tetején dekkoló alakok már halottak lehettek, miként a hatalmas Tücsökzombi is. Ami annyit jelentett, hogy itt már nem lehetett sokat tenni, és bár Csigit a kutya sem ismerte, a bunyós, kicsit kopaszodó alakért viszont kár volt, ki tudja hány Fűvenen kívüli, mégis Fűvenen rejtőzködő borzalmat gyapálhatott volna meg.
 Igazából Poo számára csak egy kérdés maradt, miközben elkezdett szemerkélni az eső, még pedig az, mi a francért nem jött le a fáról az a két szerencsétlen, hiszen a tücsökzombi úgy tűnt dögöltnek ahogy volt. Ám nem áztathatta magát csak hogy elmélkedjen, így megindult a varázsló valami menedéket keresvén, beletörődve, hogy erre a kérésére már soha nem érkezhet válasz, vagy ki tudja...

Eszmefuttatás a hőslétről

Egy kicsit megzavarodott, hogy ki hős és ki nem.

Egy hőst nem csak az öltözéke emeli ki a tömegből. Persze a ruha teszi a legendás alakokat igazán maradandóvá, és nem a beton, de azért nem árt, ha a ruha alatt is van valami.
 Mást ne mondjak, ott van Heper, aki azon felül, hogy ilyen és olyan borzalmakat is legyőzve, szabad idejében megálmodta a NYAKLÁNC SZÖVETSÉGÉT, s igen határozottan nyilatkozott a kecskék és az emberek közötti szerelem helytelenségéről. Tehát egy bajnoknak nem csak erősnek kell lennie, de valahol érteni kell a nép nyelvén is.
 Igaz Heper nagyherceg beleszületett a politika csalafinta világába, de ott van például TÉLAPÓ, ugye ő nem nemes és nem is politikus, mégis Fűven egyik karizmatikus egyéniségévé vált. S miért? Mert ő volt az első aki kimondta; az ajtó soha nem lehet labda. Hülyén hangozhat, de bizony számos csoportosulás akik váltig állította, hogy az ajtó elnevezés istenkáromlás.
 Lehet hogy az, de mert a TÉLAPÓ, e testes, jól bunyózó fickó F-el (az F férfit is jelenthet), e bátor bajnok nem engedett a huszonegyből, s így soha nem lett az ajtó labda.
 A hős egy karakterrel rendelkező egyén, egyéniség, amit megfűszerez cselekedeteinek végtelen láncolata, ahogy John mondta egyszer "Attól hogy libát eszel még nem leszel liba, ám ha a liba enne meg téged, igen kínos végtermékké is válhatnál."
 Nehéz ez, nehéz mint egy neutron csillag délidőben, de ha az ember nem érti meg a hős mibenlétét, akkor talán nem várható el, hogy megértse saját létének porszerű, jelentéktelen egyszerűségét. Bárki lehetne hős, de ne feledjük azt az apró szócskát, hogy LEHETNE. Mert bizony más hősnek lenni és más feltételes módban kifejezni.
 Miért fontos ez? Csak azért, mert az is fontos, hogy legyen reggel, és esetleg dél is. Hiszen ha nem lenne dél, vajon akkor mikor ebédelnénk, és mikor nézhetnénk délibábot? Ha nincsenek hősök akkor nincsenek szörnyek és ha szörnyek sincsenek akkor ki tudja mi van.
 Nem árt tehát mérlegelni és átgondolni, miért is nem lehet bárkiből hős. A legjobb példa az ajtó esete, hiszen az sem lehetett labda.     

Csigi a fa tetején 2

Lenézett és a hang gazdáját figyelte, aki megtörölve verejtékező homlokát így szólt.
- Gyere le fiam, ez már nem harap! - és az idősödő bácsi jókorát rúgott a kimúlt szörnyetegbe.
- Mintha még mozogna... aggályoskodott a fa ágai között rejtőző. Tetszett neki a hatalmas bestiát elpáholó fazon, de nem bízott meg teljesen az öreg szavába, talán még sem ütötte ki véglegesen a Tücsök

Ez pont nem az a fa, ahol Csigi kuporgott.

zombit.
- Ez?! - kételkedett a reszelős hangú férfi, és egy akkora ütést mért a rémre, hogy attól még egy halott is feltámadt volna. S csodák csodája az egyáltalán nem barátságos szörnyeteg egy hatalmas sóhaj kíséretében feltápászkodott és az erdő fáinak koronái felé üvöltött.
- Ugye mondtam, hogy mozog! - siránkozott Csigi, s még inkább nem kívánkozott a fát elhagyni.
- Szent istenek! - hördült fel a verekedős pasi, maga sem tudva mitévő legyen, mert bár erős volt, mint a "Pista" azért nem mert volna magára fogadni, valahogy kezdett félni ettől a kíméletlenül ronda borzalomtól.
- Én szóltam - mentegetőzött némi bűntudatot érezve a magasban kuporgó, hiszen, ha nem akadékoskodik és az öreg nem üti meg a szörnyet, talán még mindig halott volna ez a még csak toporgó rémállat.
- Ez most nem segít! - vélte a lent álldogáló, még nem tudta milyen taktikát vessen be, ám azt igen, míg kigondolja biztonságba kell húzódnia. Így egy rafinált trükköt alkalmazva a zsebébe nyúlt és egy szaloncukrot kapott elő, majd azt az erdő legsűrűbb része felé hajította.
 A csel bevált, a bestia a leeső cukorka irányába fordulva, levette tekintetét az öreg verekedőről, aki egy mókust is megszégyenítve pillanatok alatt Csigi fájára mászott, s immár ketten nézték a lassan visszatekintő rém elképesztően iszonyatos ábrázatát...

Csigi a fa tetején! Első rész.

Kezdjük azzal, hogy a város tornyai csillogtak-villogtak, az utazó biztos lehetett abban, hogy megérkezett a NAGYVÁROSNAK nevezett valószínűleg tényleg nagy városba.
Csigit, a tolvajt messze nem érdekelte a város, és igazság szerint elég távol is volt tőle, hiszen valahol egy fa tetején kuporogva erősen remélte, hogy a Tücsökzombi előbb vagy utóbb eltakarodik a fa alól, és ő folytathatja útját valahová.
Sajnos a ló méretű zombi izé csak szökdécselt és nyávogott, mint egy puli kutya, talán e büdös lény így jelezte, hogy éhes, vagy valami egészen mást. Csigi nem különösebben ismerte az állatokat, puli kutyát sem látott még életében, de mély meggyőződése volt, hogy ez a dög, egyszer csak meghal ha sokáig ott ugrál a fa alatt.
Tovább spekulálva viszont, ha egy-két napon belül nem pusztul el a bestia, könnyen lehet, hogy a szerencsétlen, aszkéta testalkatú fickó hal éhen s hullik le érett gyümölcsként a félelmetes rémlénynek.
 Nehéz ilyenkor biztató szót szólni, ám a legnagyobb szükség idején csoda történt, mint Füven szerte oly gyakorta, s ki tudja honnan egy testes, idős, ritkuló hajú bácsi keveredett a közelükbe, s bőszülten rikoltozva a rém felé nyargalt.
- Te szemét bestia, ne a kisebbel kezdj ki, majd adok én neked! - és a pasas ökölbe szorított kézzel a Tücsökzombira rontott.
 Csigi behunyta a szemét nem akarta látni ahogy a borzalom felzabálja a bátor, de valószínűleg idióta aggastyánt. Csak hallotta a csetepatét, hol a rém nyerített, hol feltehetőleg a pasas, egy  perc múlva azután egy erélyes hang kényszerítette a fa tetején rejtőzőt, hogy résnyire nyitva szemét letekintsen a véres harcmezőre...

Hősök Nélkül!

Bobnak hívták és a keleti lankákon szőlővel  tevékenykedett, nem csak azért mert imádta a jó bort, volt egy titkos vágya is, látni kívánta a tengert. Nem ő volt az öreg halász, ettől függetlenül látni akarta, mert soha életébe nem látta még a nagy kékséget.
 Az ember már csak ilyen, a fejébe vesz valami ökörséget és úgy ragaszkodik hozzá, mint ha lónyállal rögzítették volna rögeszméjét az agyához. Vajon a híres öregasszony mit szól Bob eszelős elképzeléséhez? Bizonyosan szólt volna valamit, de Bob szemszögéből nézve talán szerencsésen, egy villám agyonvágta mielőtt szólhatott volna, csupán csak a lábujjai maradtak Fűven klasszikus bortermelő vidékének egyik présháza előtt.
A derék gazda a maga ura volt, és mert akadt elég pénze, ha úgy hozná kedve, neki vághatna az útnak a világvégéhez, a tengerhez,  hogy lenézve a "Lufi-Szirtről" elbámuljon a napnyugtába, mint békés pásztor az istállóban.

A tenger, amit az öreg sohasem láthatott.

 Még az istenek is támogatták Bob rendkívüli elképzelését, legalábbis keresztbe nem tettek neki . Továbbá a helyi kocsmában is sokan buzdították a közel száz esztendős férfit, hogy ne teketóriázzon tovább, hanem vágjon egyből a dolgok közepébe.
 Bob nem volt egy egyszerű eset, mert imádta volna látni a csodás tengert, ám éppen úgy rajongott szőlőföldjéért is. Sajnos fia, akit hívjunk egyszerűen Darusi Pán és Boglárkának, már nem szerette annyira a szőlőt gondozni, a prést tekerni, a darálót forgatni és az ágyát időnként beágyazni.
 Egy lusta dög volt, akit még kapálni sem látott senki. Bob e szakállas férfi, aki látta a legendás Viend Na Storviust egy csigarémmel küzdeni legalább vagy hetven esztendeje, sőt még meg is kínálta a hőst csodálatos zamatú borából, egyáltalán nem tudta mitévő legyen. 
 A szíve és a szeme vágyott a tenger látványára és az ottani sós levegő sajátos illatára, de ismerve fia interaktív jellemét nem merte a birtokot egyetlen elsőszülött gyermekére bízni. Ez persze érthető, ki merte volna? Szerencsére Fűvenen bőven akad ráérő isten, s az egyik felfigyelt Bob zokogására, majd jobb dolga nem lévén úgy határozott, segít az öregnek.
 Láss csodát, egy reggel mikor Bob kiment az udvarra nagyot pisilni, azt vette észre, hogy a fia kővé változva a kút közelébe ácsorgott, talán kicsit élettelenül. Az isten így kívánt segíteni Bobnak, úgy gondolta, ha kinyírja a semmirekellő fiatalembert, az öreg végre nyugodtan elindulhat a tengerhez.
 Így is lett volna minden valószínűség szerint, de ahogy az öreg megkopogtatta a tutira kővé változott  fiát, egy nagyot kiáltott és holtan terült el az udvar fűvel be nőt buckái között, bár ezt a jó szándékú isten már nem láthatta, mivel újabb segítségre szoruló emberek után kutatott, nagy-nagy elkötelezettséggel. 

A Libafejű

...a libafejű lény veszettül iszkolt a Rothadt-erdő kegyetlen szagú fái között, olykor persze elmebeteg madár módjára nagyot rikkantott, ami csak megkönnyítette Heper dolgát, ugyanis ő kívánta befogni a rohadtul ritka jószágot a szintén rohadtul ammónia bűzös erdőbe.
Heper, a neves kalandor nem volt állatkínzó és még állatbarát barátja sem, ám tudta ha befogja a három lábán őrülten nyargaló krokodil szerű állatot, nagy dicsőségben részesülhet a Fűveni Állattudományi Egyetem rektori tanácsától. Igaz, a nagyhercegnek volt egy olyan gyanúja, hogy a kutya méretű jószágot biztos hogy mumifikálják. De ha az ember minden feltevését véresen komolyan venné, bizony még mindig homokóra alakúnak képzelnék a világot Fűven bölcs lakói, akik akkor nem is lennének bölcsek.
S miközben a férfi igyekezett beérni a sárga bundás állatot, ami nyilván egy tojó lehetett, nagyon jól tudta, hogy a Libafejű lénynek nincs semmi köze a Föld nevű dimenzióban létező kacsafejű emlőshöz. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert a két állatfaj nem egy, ami újabb bizonyítéka, hogy minden világok legősibbike, MI-Világa és azon belül is Fűven káprázatos kontinense. Viszont mert a jószág, átugrott egy piszkeszerű bokrot és Hepernek ügyesen ki kellet kerülnie, a gondolatfolyam megszakadt és csak egy kakukk madár kakukkolása hallatszott a rohanást törő csendbe.
- Misi!!! - üvöltött fel egy kalóz és a nagyherceg elé szökellt, egy görbe husánggal hadonászva. Heper aki cseppet sem lepődött meg egy jól irányzott tenyérmozdulattal felpofozta  a szakállas alakot és már száguldott is az állat nyomába miközben egy bumerángot halászott elő kabátja mélyéből.
A kalóz fájdalmasan eldőlt a jószág pedig megtorpanva szembe fordult az őt üldöző férfival. Hát nagy hibát követett el, mert a nagyherceg nem tudva leállítani lendületét, egyszerűen átgázolt a valószínűleg sarokba szorult állaton, és szomorú tény, úgy rendesen kitaposta az állat által lenyelt kis ködmönt, furcsa szalonna színű lé kíséretében.
Döbbenetes volt minden, Heper egy fának támaszkodva nyeldeste a bűzlő levegőt, a kalóz rettegve egy odúba vetődött be, remegve imádkozva, hogy változzon pókká, hogy ne vegye észre a pofozkodós ember. A libafejű viszont kezdett elpárologni, mert sajnos ezt Heper sem tudta, ha egy libafejű lény kiöklendez egy ködmönt, bizony egyszerű levegővé válik. A hős csak legyintett, nem volt szívügye ez a hajsza, és tulajdonképpen rájött miből is születik a ködmön, mert most igazolódott, nem a ruhakészítők találmánya e kedves ruhadarab.
Persze ez azt jelentette, hogy a szabók titokban az erdőt járják és öklendezésre késztetik a szerencsétlen libafejűeket, brutális kétségtelen, s Hepernek már nem is volt kedve ködmönt vásárolni. S mert annyira büdös volt az erdőben, elhatározta felhagy a libafejű vadászatával, helyette inkább megment egy rászoruló szerencsétlent egy dühöngő templomos lovagtól, mert ugye a hősöknek nincs pihenőnapjuk...

Na ez nem a Libafejű...

...a kalóz még mindig a rejtekhelyén kuporgott, jól emlékezve az elpárolgott csúf egy jószágra és a verekedő idegenre, aki mintha hasonlítót volna Fűven egy grandiózus hőséhez, és ugye a hősök nem szeretik a bűnözőket. Na ebben nem tévedett a fekete öltözékű tengeri bandita, ám miközben Heper már rég kifelé tartott az erdőből, addig a kalóz még mindig az odúba rettegett. De szerencsére nem sokáig, mert egy jóságos isten meghallgatva rimánkodását, egy csettintéssel pókká változtatta...

A hülye kísértet esete

Előszó: kezdhetnénk úgy is, ám inkább így kezdjük. Fűven hősei valahogy nem voltak elérhetők. Ennek lehetett logikus oka is, például a földrész bajnokai szabin, lovin vagy egyéb helyen voltak. A kalendáriumokba az itt leírt történet a "Hülye kísértet eseteként" került be, miközben megeshet a hősök a TUTAJ segítségével ép egy másik dimenziót, esetleg a Marsot mentették meg a borzalmaktól. Bár ez utólag teljesen mindegy, tehát száztizenegy...

 Matt testvér egy elgondolkodtató könyvet akasztott le a könyvtartó fogasról, mikor valaki kopogott szekrényes hajléka acélajtaján.
Kopp-kopp. Tízszer is elhangzott a kopogás, mikor A szexualitásban soha nem használt pozitúrák című nagyreményű, kimondottan szerzeteseknek szánt olvasmányból végül felfigyelt.
- Ki az? - tudákolta az alig hatvan év körüli vékony szerzetes, és mert valamely erre tévedt hitbéli testvérére gondolt, ismételten megkérdezte: -Ki az? De nem jött válasz., ezért Matt kelletlenül felállt, a könyvet gondosan az olvasóasztalon heverő újságok alá rejtette és immár harmadszorra is feltette a klasszikus kérdést.
- Ki az? - a hangjába ekkor már volt némi gyanakvás, jól tudta vannak alattomos, mindenre elszánt dinoszauruszok is, akik kopogással csalják ki éjnek évadján a békés áldozatokat, hogy szó nélkül megkajálják a szerencsétlent. Mivel a békés tekintetű szerzetes, hallott ilyen rémisztő történeteket, esze ágában sem volt ajtót nyitni, helyette, most már negyedszer is feltette a a nagy kérdést "ki az?", szokás szerint erre sem jött válasz, helyette feltárult az ajtó és egy alig látható, nyilván gonosz szellem settenkedett be a helyiségbe.
Meglepődött a jámbor szerzetes, mert gondolt ő ufókra, vámpírokra, sőt még egy rozsdás markológépre is, ám szellemre semmikép. Hogy is gondolhatta volna egyszerű elméje, hogy még  egy hitébe szilárd embert is megkísérthet egy kísértet.
- Mit akarsz csúnya démon?! - dobot egy páratlan cipőt a jelenés felé a derék szerzetes, s közben nagyon remélte, hogy mint ahogy Fűvenen lenni szokott, a baj közepén megjelenik valamely bámulatos hős, vagy szent, bár ez utóbbiak gyakorisága  nem gyakori, de mégis jön valaki, talán egy démonűző aki segít. Matt tehát bizakodott, mikor a homályos izé egyszerűen felröhögött.
Ó bár csak ne hallotta volna e borzalmas gurgulázást, nyihogást, és ki tudja mily istentelen hahotát, de mert csak részben volt süket, volt szerencsétlensége hallani. S mivel továbbra sem jelent meg senki, hogy megmentse az eddig bátran, remegő lábakkal helytálló Matt testvért, a férfi összeszedte maradék bátorságát és az egyik szent könyvbe olvasott nagyszerű trükkel próbálkozott.
- Fogadjunk nem tudsz előttem megjelenni! - zengte fölényes hangon Matt, miközben baljába egy csőkulcsot csúsztatott.
Mit adnak az istenek, a szellem nem volt rest, materializált a szerzetes előtt, aki teljes erejéből lecsapott a kísértetre... Itt most kár részletezni a törő csont hangját, a jajgató szellem borzalmas hangját, ami még a nevetésétől is csúnyábbra sikeredett, szóval legyen elég a történethez, hogy Matt testvér rendesem agyonütötte a csúf túlvilági démont nagy dicsőséget szerezve rendjének és saját magának.

Zárszó: csak mert sokan nem tudják, a szellemek rafinált jószágok, és nagy diadal, diadalmaskodni felettük. Hogyan volt mégis képes győzi a jámbor és békeszerető szerzetes?
A válasz egyszerű, Fűven egyik alaptörvénye, ha sikerül rávenni a túlvilági lidérceket, hogy öltsenek testet, akkor semmivel sem érnek többet mint egy papírbéka. Tehát könnyedén ki lehet nyírni őket. S Matt ezt a lehetőséget játszotta ki. Nagy tettének eredménye, hogy miután egy hordó a fejére esett és meghalt egy közteret neveztek el róla. Igaz, ez már nem örvendezteti a szerzetest, de a szellemeket annál inkább...

Dibi Sámán

Talán ne taglaljuk, hogy Dibi sámán miként is került Fűven kacifántos eseményekkel teli kontinensére. Igaz taglalhatnánk, mint a kátyúk az utakat, de ezzel semmire sem jutnánk, sőt csak kiakadnánk, mint egy rossz lemezjátszó amely Ricsi Vicsi balladáját recsegi egy szúnyogoktól hemzsegő csendes estében.
Beszéljünk az atlétatrikós fickóról, akinek szőke tincsei sárga színre voltak festve, amit kalap nem takart. Itt illik megjegyezni, hogy a pasas bazi erősnek látszott, és saját világában, még egy traktort is darabokra tudott szedni, hatalmas ökölcsapásaival.
Hős volt, ám nem Fűven világában, hanem egy igen csak kimondhatatlan létsíkon. Persze  felmerül a kérdés, hogy a sámán miért visel gumicsizmát(?)
Felmerülhetett, mint a barna tengeralattjáró, de mert ez a szó ebben az időben tök értelmetlennek számított, így egyáltalán nem merült fel. A sámánnak pedig halvány elképzelése sem volt, hogy mi a fene hozta e kies tájra, ahol egy rozsdálló tábla magasodott, igazából nem is tudta leolvasni az egykori feliratot.
- Na! - kiáltotta el magát a bazi végtelen kissé füves, kissé köves és kissé végtelen és néptelen síkságon, az égen  ugyan madarak repkedtek és az itt-ott pirosló virágok körül, ronda dongók döngicséltek, de ezt leszámítva valóban kietlen volt minden.
A morózus Dibi farmernadrágja bal zsebébe nyúlt és egy kapálódzó tapsifülest rántott elő. Nem törődve vele, odébb hajította és tovább kotorászott, míg nem egy sípot nem sikerült előhalásznia.
Sokáig szemlélte a boldogan legelésző nyulat, majd mert nem kívánt itt maradni túl sokáig, a hibiszkusz fából készült sípot a szájához emelte és teljes erejéből belefújt. Furcsa lehetett volna, hogy hang egy darab se szólalt meg, de csak lehetett volna, ugyanis a mágiát ismerő, jól tudta a sípja csak a nádi hegedűvel együtt játszva adja ki bűbájos dallamát.
De most nem is a zenére volt szüksége az oldalán méretes kardot viselő férfinak, Dibi csak belefújt, sok célja nem volt vele, leszámítva azt, hogy öt lélegzetvételt követőn egy tyúk jelent meg és kacéran kotkodácsolni kezdett.
Dibi csak bámulta a kendermagos pipit, majd mielőtt bármi is történhetett volna, a jószágba rúgott, és elkiáltotta a hatalmas térgörbítő igét  -Csótánybogár lopott madár, itt az idő vigyél haza!!!

Hülyén hangzott, de a sámán egyszerűen eltűnt, a tyúk meg vagy hatvan lépésnyit repült fájdalom teljes rikácsolással, s egy villanyoszlopnak csapódót. A becspodást követően, a tyúk már többet nem szólalt meg, s valami misztikus oknál fogva, a nyulat nem nagyon érdekelte ez a kis affér. Tulajdonképpen örült, hogy kiszabadult a sámán, bizony szűk zsebéből.


Figyelem, a képen nem a sámán látható, bárminemű hasonlóság a valósággal, az a valóság műve!