Egy Pók dilemmája.

Egy szép kosár virág, természetesen a póknak szánva.

 Mivel ugye a világvége rendesen bejátszott, s már szinte az összes hős ez ügyön dolgozva igyekeznek túlélni a túlélhetetlent, bizony Fűven szerte elszaporodtak a gonoszkodások. No nem azért mert szaporodtak, inkább az állt a háttérben, hogy a legendás bajnokok a világvége megállításával bajlódtak, az addig lent nem volt ki móresre tanítaná a gengsztereket.
 Persze volt véd őrség, haderő és még tán csendőrség is, ám ők ugye még sem vehették fel a versenyt Poo vagy éppen Heper nagyúrral akiknek csak nevük hallatán süngalócává változnak a közönséges bűnözök.
 Itt jön az, hogy vannak a nem közönséges banditák, hárpiák, mágiák, és itt jön az, hogy egy pókhoz fordultak többen kérvény formájába, hogy tegyen valamit a gonosz ellenében.
 Góré volt, már mint a pók, GÓRÉ névre hallgatva tartotta rettegésbe a vidéket. S mikor elolvasta a leveleket először röhögött volna, másodszor sírni szeretett volna és harmadszor ott volt az a volna ami mindezeket durván keresztül huzigálta.
 De mindegy, a lényeg a bazi nagy pók, aki még a bazi nagy latin lagzinál is nagyobb volt, nem vette tréfának a sokasodó üzeneteket. S mert hajdanán maga is kalandozónak számítva járta a kontinenst, úgy érezte, igen tennie kellenék valamit.
 Sok dolog átfutott összetett lábai között, ám ő egyikkel sem, másikkal sem törődve, csak törte a kobakját, mi tévő is legyen. Mert egyrészt nagy megtiszteltetés az, hogy királyok írnak hozzá kétségbeesve, ugyanakkor nem kívánt a hősök helyére lépni, még a végén valamelyik megsértődik és ott lesz a gubanc.
 Tehát volt ok az okoskodásra, igaz csak magába, messze nem kívánva megosztani lelki gyötrelmét a médiával, de azért így is nehéz volt.
 Nehéz és így egy dolgot tehetett, fogta magát és bebábozódott, remélve így elkerüli a további felkéréseket, persze tévedett és ezt csak később tudhatta meg, mivel ugye be volt bábozódva.