-Tudjátok mit, ha belevakulok akkor is megtaláljuk a szamócát. jelentette ki csak úgy biztatásként a szinte teljesen vak Tiramus. Tiramusról tudni illik, nem volt mindig süket, ám mikor elrabolták az ufók a nagy invázió idején, valami oknál fogva az idegenek megvakították. A férfi aki alig volt két méter magas, büszkén viselte fogyatékosságát, hiszen, amikor még meg volt a szeme világa, látta az idegenek királynőjét aki egy Prometheus nevű szerencsétlent egyszerűen kikeltett! -Hülyén hangzott de a fickót a borzalom maga alá gyűrte és sok-sok napon át kotlott felette, na persze ezt Prometheus nem igen élte túl e felettébb kínos procedúra végét, mert már az elején a hátából egy ÍZÉ mászott ki, és csúnyán elbánt a jobb sorsra érdemes fazonnal.
-Hej barátom, az a te bajod, hiába mondod a magadét, vak vagy, és így csak mi láthatjuk mag a szamócát, maximum te csak ehetsz belőle. incselkedett Bob a karizmatikus lelkész, lelki szemeivel már látta, hogy útitársa Tiramus egy hamis szamócát fog elmajszolni, és csak az örök élet hamis tudatába tengeti nyomorúságos életét egészen a halála napjáig, és egyáltalán nem halhatatlanul.
A nagyherceg nem szólt, ismerte a vak hőst és a fondorlatos lelkészt is, mi több, jól tudta, hogy CSAK EGY MARADHAT! -Ez nem volt önzőség, mi több, még kapitalizmus sem, egyszerűen egy olyan tény, ami mellet nem szabad csak úgy könnyelműen elsiklani, elvégre az ember nem angolna, ahogy a délvidéki bányászok szokták mondani esős napok alkalmával.
-Tudjátok mit, még ti méláztok, én megitatom a Lománt. jelentette ki Heper, jól tudván a sivatagba nem élnek Lománok, és ha még is előfordulnak, az mocskos nagy balszerencse az állatra nézve, már csak azért is, mert a sivatagba nincsenek hangyák!
-De miért? vonta fel, zöldre festett szemöldökét a lelkész, valami nem nagyon stimmelt az agyába, kezdte azt képzelni, hogy a Lomán csupán délibáb és sajnos a kontinens szerte ismert hős, napszúrást kapva hamarost a porba hull, ha másért nem, mert egy kés a szívéig hatol.
-Azért mert szeretett nagyapád is ezt tenné. vágott vissza a hős, valahogy érezvén, hogy Bob nem csak a vak útitársukkal szándékozik kiszúrni, de tán még vele is.
-De miért tenné a nagyapja, állatmentős volt? okvetetlenkedett Tiramus messze nem értvén miféle játszma zajlik a szemei előtt.
-Nem, ám ilyen esetekbe a legtöbb ember is ezt tenné. húzta az időt a nagyherceg, természetesen esze ágába sem volt a zsiráf méretű jószágnak vizet adni, már csak azért sem, mert a kulacsába víz helyet pálinka lötyögött.
-Csinálj amit akarsz. legyintett Bob, úgy érezvén még nem öli meg Hepert, már csak azért sem, mert csak ő tudta, hol van az a fránya Gólya torony.
Heper az állat felé igyekezett egy gondolat született meg fejébe, mégpedig az, hogy vajon a koboldok kampányolnak-e? -Igaz, tudta a választ, csak az oly mélyen rejtőzött tudatába, hogy nem tudta előhívni és ebből kifolyólag, volt min gondolkozni. -Félni nem félt, a zombik sem szoktak megijedni, pedig elég ijesztőek pláne vibráló félhomályba, részegen egy szűk utcában.
Ám ez volt, a nagyherceg aki laza lemezpácélt viselt és fején egy lila turbánt úgy vélte, itt a cselekvés ideje, s bár a szamócáért indultak, rá kellet jönnie, hogy társai méltatlanok a halhatatlanságra, ő pedig már amúgy is az, így ideje volt olajra lépni.
-Olaj, a fene sem érti de az a fekete folyadék semmire sem hasznosítható, még is tele a sivatag olaj tavakkal, ám Heper az olajra lépést képletesen értette, miként a koboldok kampányolása is csak annyira érdekelte, mint a szomjas Lamánt az első atomjégtörő teljes leírása. Így mikor húsz lépésnyire eltávolodott társaitól, hirtelen felkiáltva kimondta a teleportáló igét, és mire társai észbe kaphattak volna, Heper nagyherceg már a Faros Edény nevű fogadó kapujába topogott, rég elfelejtve a szamócát és a koboldokat, legalábbis egy időre bizonyosan...
