John lassan az igazság fényében

A kalandor gyorsan átgondolta mit is tehetne, az biztos hogy előre nem, de hátrafelé még nyitva volt az út. S mert az idő sürgette, sajnálattal de nem tudott törődni az ájult leánnyal, végül is neki küldetése volt. Így bár lovagias ember hírébe állt, most ezt mellőzve elindult a vonaton visszafelé, remélve a jéghegy nem szaggatja szét az egész szerelvényt. S bár egy kisebb katasztrófa történt a jármű nem veszített sebességéből, ezt talán jó jelnek is lehetett venni. Óvatosan haladt és igen csak zavarta a testéhez tapadó izzadságtól nedves inge. De nem volt mit tenni, a helyzet annyira lidérces, hogy már azon volt meghúzza a vészféket, ám két dolog tartotta vissza. Az egyik hogy nem tudta mi az a vészfék, a másik hogy érezte nyomon van és ezt nem akarta feladni. Mert ugye Fűvenen nem létezve a jobb oldal, így már abban biztos volt, hogy csak rész valóság ami vele történik. S persze a jéghegy is elég gyanúsnak számított, mi a fenét keres egy vonaton, még ha az a vonat egy lidérc vonat is. Szóval John számára egy út létezett és ezen ideges közönnyel haladt nagyon remélve, hogy rájön arra amire rá kell jönnie. Furcsa, mint a fejen állított homokóra, de ahogy belépett egy újabb kocsiszakaszba a meglepetés úgy vágta mellbe hogy még a levegőt is duplán vette. De ez nem volt csoda, hiszen a jól megvilágított helységben a "szoba" közepén egy karosszékben egy szőke koma üldögélt furcsa napszemüvegben. John udvariasan biccentet miközben gyanúsan méregette a sápatag, szintén öltönyt viselő pasast, jót nem remélve, már csak azért sem, mert ezen a vonaton jó még nem igen történt.
- Alice? - kérdezte üres hangon az ücsörgő, egy laza mozdulattal lekapva szemüvegét és lassított trükkel a padlóra röpítette. "Talán vak" reménykedett a kalandozó, már csak azért is mert nem hasonlított egyetlen Alicéhez sem. Ám ahogy a szemüveg fülsértőn koppant a padlón, mint egy hidrogénbomba, a semmiből a pasas irányából két mindenre elszánt elefánt iramodott meg, nyilván nem perecre vágyva. John nem tétovázott, megvárva hogy elég közel érjenek a trombitáló dögök, majd elkezdett ide-oda rohanni a helységben rövid időn belül teljesen összezavarva a szörnyetegeket, oly annyira hogy körülbelül tíz perc taktikázást követőn az elefántok ormányai úgy összetekeredtek, hogy se trombitálni se mozdulni nem tudtak. - Nos ki az Alice?! - zihálta a férfi, most már érezve a nadrágja is teljesen átizzadt.
- Ki vagy te? - állt fel a fickó még nem félve de eléggé bátortalanul a hős felé kezdett szaladni, nyilván le akarta rohanni. John sem tétovázott egy tarisznyát kapott le egy fogasról és a támadójának dobta. Nem tudta mi fog történni, de nem lepődött meg mikor a pasas elsápadva elkapta a batyut és még azt sem mondva "vasvilla" egyszerűen felrobbant. A detonáció olyan hatalmas volt hogy még a hőst is ledöntötte a lábairól és a sűrű füsttől semmit nem lehetett látni. "Talán jobb is volt",  így vélte a kalandor immár biztosra véve hogy jó nyomon jár "hisz először mindig sötétség van" villant elméjében egy újszerű közmondás, s most úgy tűnt van igazság a mondásban.
- Helló? törte a robbanást követőn beállt csendet a mindig megjelenő kislány, immár a férfi tudta ez a csajszi nem más mint a kulcs!!! Már csak az volt a kérdés melyik ajtót nyitja...

28,8 perccel késöbb...John még mindig a vonaton!

John volt az a hős, aki most leginkább nem lett volna hős. A félelemtől verejtékben úszott az inge és úgy festett mint még soha, de ez igaz is volt, mert John soha életében nem festett. A szellemvonatnak szörnyű, titokzatos múltja volt és egy kislány, kísértet-e vagy ki tudja micsoda, de rajta utazott. A nagy riadalom után egy kis piára vágyott, és egy nagy lélegzetvételt követőn elindult a büfé kocsi felkutatására. Nyomorult egy dolognak bizonyult, nyomorultnak és borzalmakat ígérőnek, de mert a férfi az volt aki volt, nem volt más választása, a wc csapjából csak nem ihatott, még a végén hasmenést kapna, s most ezt hiányzott a hős kalandozónak legkevésbé. Szóval elindult csak reménykedve, hogy talál valami iható löttyöt, végül is lehetnek csodák, ha úgy nézzük a kislány is egy ilyen defektus eredménye. Lassan haladt mint egy néma filmben, csak épp a statiszták rejtőzködtek a rendezőről meg már szót se ejtsünk... John sem tette, már csak azért sem mert egy újabb szerelvényszakaszba  érve egy csajt pillantott meg aki széttárt karokkal a széllel szemben állva egy bazi nagy jégheggyel szemezett amiről a franc sem tudta hogy került a vonatra.
- Úristenek! - nyögte John, és mint a villám fordulva meg elkezdett visszafelé rohanni, a jéghegy ugyanis vészesen közeledett. Épp csak becsapta maga mögött a szakaszoló ajtót mikor hatalmas robajjal a vonat egy része a furcsa, kicsit tévére hasonlító jégheggyel ütközött. A katasztrófa óriási robajjal döntötte le lábáról a menekülő hőst, rendesen padlót fogott. Egy szerencséje volt, az elválasztóajtót becsukva maga mögött, nem tudott a jég és víz utána nyomulni. Ám azt a férfi biztosra vette, hogy a csaj odaveszett, mint egykor egy másik világban a Csigavér nevű óriás-luxus postakocsi, melynek utasterében vagy ezren sem férhettek el. Feltápászkodott, vissza nem merve nézni úgy döntött ez az irányt a vonatot uraló lidércek lezárták előtte, nyilván más szándékuk volt vele. De egyetlen apró dolgot felejthettek el a kísértetek, mégpedig azt hogy John egy közismert és már egyszer meghalt hős, így kevés akadály létezhetett előtte. Ez olyan, mint a zenedoboz ha bekapcsolod szól, ha ki hát bizony elhallgat. Nos a kalandort ím e borzalmas események igen csak bekapcsolták, még azt is elfeledte hogy pisilnie kellet. Igen, ez egy érdekes szituáció, hiszen pár perccel ezelőtt még inni szeretett volna. Szomjas volt az kétségtelen, a ruhája teljesen átizzadva és kezdte átlátni a helyzetet. Nem volt könnyű, már csak azért sem mert az a fránya jéghegy nem illett az elképzelésébe, viszont ha mellőzi a dolgot, már csak azért is mert akár indulhatott volna a másik irányba, ahol jéghegy nem valószínű hogy lett volna a megoldás teljesen nyilvánvaló. Egyetlen apró bibi létezett csupán, hogy ez a nyilvánvaló dolog még nem volt nyilvánvaló a férfi számára, de abban biztos volt hogy jó nyomon járt.
- Szia! - ijesztette meg a kalandort a semmiből előbukkanó kislány, úgy annyira hogy John ösztönösen akkorát rúgott a hang irányába, hogy a szerencsétlen, furcsa ruhás leány a szemközti falnak csapódva úgy tűnt elájult.
- Na már csak ez hiányzott - nyögte a hős és órájára pillantva rájött pont 28,8 perce tartózkodott e kacifántosan rémes vonaton.

John és az első tizenkilenc perc

Tudni illik hogy Fűvenben a legtöbb gonoszság mögött az ufók állnak. Persze így a legtöbb jó mögött, nem az ufók. De ez esetben nem volt köze a fentiknek ahhoz a mi Johnnal történhet a fránya kísértetvonaton, ahogy Johnnak sem, az űrben éppen ebben a minutumban felrobbanó, transzformátor katonákat szállító repülő konzervnyitóhoz. A lényeg szempontunkból csak az, hogy a robotok által vezetett szellemvonat megindult Johnnal bele a sötét éjszakába...
A férfi nagyot tüsszentett majd elindult, csontvázaktól tartva a pislogó lámpáktól rémesen édes portól poros szerelvényben, pontosan előre. Nem félt, persze igen idegesen rángatózott a szája, úgy tűnhetett, mint aki meg van rémülve. Meglehet, de az is hogy nem, mindenesetre John kész volt,  ha kell azonnal meghúzni a vészféket, kockáztatva ezzel azt ami még nem volt, hogy ne adják az istenek, de éppen elé ugrik a Fűven szerte ismert bunkórém. Igen itt felmerülhet a kérdés, hogy a csudába keveredik egy kísértetvonatra a rém, kit tudna itt rémítgetni, a kísérteteket? Ám a hős talán kicsit zaklatottan, csak arra tudott gondolni, hogy a nagy utazás majd csak befejeződik, mint a D-FAKTOR a Fűveniek által mélyen gyűlölt Barázdált szörnyetegek között folyó vetélkedő, melynek igazi célját még a nagy tanító Zavart'puszta sem tudta megfejteni. De a kalandozó előtt nem a zavaros műsor főcíme lebegett miként egy madárijesztő, hanem a cél. Lejutni innen! Ahogy átlépett egy másik kocsiba, balról egy csodaszép zöld szoknyás lány lépet elé, aki lehetett akár tízéves, akár húsz, ki tudja.
- Szia! - köszönt a lány felettébb sápatagon, a férfiba felmerült, hogy e hirtelen előkerült teremtésnek esetleg d-vitamin hiánya is lehet.
- Szevasz kislány, hát neked hol vannak a szüleid? - kacsintott barátságosan az isteni küldetésben járó hős.
- Nekem nincsenek szüleim - mondta kicsit talán közönyösen a kék szemű, fekete lakkcipőt és matrózblúzt viselő lányka akinek öltözékét csak még kiemelte az a bizonyos zöld szoknya.
- Sajnálom. mormogta John - és egy barackot nyomva el a barna fürtöket mellőző fekete hajú csaj fején, a magot egy közeli szemetesbe dobta.
- S mond hogy kerültél a vonatra? - firtatta a kalandor, kicsit gyanúsnak tűnt e különösen öltözködő leány.
- Hát így!!! - sikoltotta a kis csaj  és ahogy a vonat ment, a világ is változott, már látta a lányt és egy nyüzsgő állomást, ahogy türelmesen, egymást lökdösve tolakszik felfelé a vonatra a sok utazni vágyó ember. Ijesztő volt a hirtelen jött látomás. De még ijesztőbb lett a kép, mikor a semmiből egy kötél kifeszült, s az összes vonatra tülekedőt elgáncsolta, csak a zöld szoknyás lány jutott fel a szerelvényre, és az ajtók bezáródtak, a vonat elindult, nem törődve a lent maradt szitkozódó utazóval...
- Jézus ereje! - hüledezett a hős egy piszkos ülésbe rogyva, a látomás rendesen kikészítette. És még nem volt vége sokknak, ahogy a múlt képei szertefoszlottak és ő saját verejtékében úszott, a furcsa kislány eltűnt... Borzalom volt, a levegőt alig bírta visszatartani kb. húsz másodpercig, és még csak tizenkilenc perce utazott e valóban félelmetes vonaton...

John utazása : Az első fejezet

Prológus: John, aki meghalt s akit egy isten feltámasztott, egy csodásan rászabott öltönyben, egy lehetetlen küldetéssel került szembe. Hét napon belül el kellene hoznia az istennek a láthatatlan sziget láthatatlan múzeumából a nagy akváriumot.
Ez látszólag egyszerű feladat, már ha valaki lát láthatatlanul. A gond mégsem ez volt, a legnagyobb problémát az okozta, hogy csak az odaút lovon hét nap, s akkor még vissza is kellene jönni ugyanezen a hét napon belül. Persze feladhatta volna, csak be kellene sétálnia zombiföldre és biztosan  sok gondja nem maradna, talán nem is maradna utána semmi. Szóval nehéz helyzetben volt a derék feltámasztott, annyira, hogy fogta magát és elindult csak úgy előre...
Nem voltak gondolatai és nem voltak ötletei, s ahogy a homokban poroszkált, mint egy kiöregedett teve, váratlan vonatkürtre figyelt fel, különös vigyor ült ki arcára.
- Vonattal megyek! - jelentette ki csak úgy a nagyvilágnak. Jobbra (!) egy állomás kicsit megviselten szinte csak őreá várt, sietősre vette a tempót, úgy tűnt a küldetése immár nem lehetetlen csak láthatatlan. A hős elérte a kihalt épületet ahol bizony nagy volt a rumli, rég nem járt ott még a takarító sem, pedig ők nem félnek senkitől... John  tudott ezt-azt a Fűvent átszelő vasútvonalról, amit még a régiek építettek és a szerelvényeket robotok vezetik ősi mechanizmus szerint, amit nem befolyásol sem az idő múlása, sem a korszellem. A robotok csak azt csinálják amit alkotóik beléjük neveltek, de elátkozott volt, ezért Fűven szerte óvva intettek mindenkit az automata vonatokon való utazástól. A vagonokban rosszalkodó lidércekkel együtt vonatozni felért az öngyilkossággal. Johnt ez az első pillanatban még nem aggasztotta, a véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhetően, neki nem volt mit veszítenie. Megnézte a menetrendet, a bezárt büfét, majd egy padot lesöpörve békés várakozásba süllyedt. Ez volt a hiba! Egyből eszébe jutottak a legendák az elátkozott lovaskocsiról, majd pedig e félelmet nem nélkülöző vasútról. Szinte hallotta Viend Na Storvius véleményét: " John ez az ördög szekere" vagy Heper véleményét, aki nyilván azt mondaná: " John te nagy marha vagy, ez a rémvasút egy borzalom, ki fognak nyuvasztani", túlélési aránya kevesebb, mint Denver Dinónak aki pedig jó barát. De nem volt mit tenni, ha nem vonattal megy akkor akár el sem kell indulnia. Tehát ugrálhatott volna fejen, beszélhetett volna egyik kezét a magasba emelve, sőt akár énekelhetett volna, akkor is be kellett látni  az ügy vonat nélkül kivitelezhetetlen, mi több hét nap múlva, a változatosság kedvéért, az isten még meg is gyilkolhatná. A sok rossz közül meglehet ez volt a legrosszabb döntés, de adott egy piciny reményt, hogy mégsem annyira rossz.
Ekkor történt valami, a hangszóró buta géphangon megszólalt, a frászt hozva ezzel az egyébként is gyenge idegzetű, mélázó hősre. John leizzat majd felsikoltott.
- Személyvonat érkezik az első vágányra kérem vigyázzanak!  - zengte a hang, tudatva Johnnal eljött az idő megacélozni magát. Nem nézet se balra se semerre, csak egyszerűen kiment a szeles napfénybe, s figyelte a feketére mázolt szerelvényt, ahogy lassulva beérkezett s végül megállt. Az ajtók szisszenve feltárultak, s mivel leszálló nem volt, a kalandozó minden bátorságát összeszedve felszállt a szellemvonatra, erősen bizakodva, hogy egyszer még le is tud szállni...