John lassan az igazság fényében

A kalandor gyorsan átgondolta mit is tehetne, az biztos hogy előre nem, de hátrafelé még nyitva volt az út. S mert az idő sürgette, sajnálattal de nem tudott törődni az ájult leánnyal, végül is neki küldetése volt. Így bár lovagias ember hírébe állt, most ezt mellőzve elindult a vonaton visszafelé, remélve a jéghegy nem szaggatja szét az egész szerelvényt. S bár egy kisebb katasztrófa történt a jármű nem veszített sebességéből, ezt talán jó jelnek is lehetett venni. Óvatosan haladt és igen csak zavarta a testéhez tapadó izzadságtól nedves inge. De nem volt mit tenni, a helyzet annyira lidérces, hogy már azon volt meghúzza a vészféket, ám két dolog tartotta vissza. Az egyik hogy nem tudta mi az a vészfék, a másik hogy érezte nyomon van és ezt nem akarta feladni. Mert ugye Fűvenen nem létezve a jobb oldal, így már abban biztos volt, hogy csak rész valóság ami vele történik. S persze a jéghegy is elég gyanúsnak számított, mi a fenét keres egy vonaton, még ha az a vonat egy lidérc vonat is. Szóval John számára egy út létezett és ezen ideges közönnyel haladt nagyon remélve, hogy rájön arra amire rá kell jönnie. Furcsa, mint a fejen állított homokóra, de ahogy belépett egy újabb kocsiszakaszba a meglepetés úgy vágta mellbe hogy még a levegőt is duplán vette. De ez nem volt csoda, hiszen a jól megvilágított helységben a "szoba" közepén egy karosszékben egy szőke koma üldögélt furcsa napszemüvegben. John udvariasan biccentet miközben gyanúsan méregette a sápatag, szintén öltönyt viselő pasast, jót nem remélve, már csak azért sem, mert ezen a vonaton jó még nem igen történt.
- Alice? - kérdezte üres hangon az ücsörgő, egy laza mozdulattal lekapva szemüvegét és lassított trükkel a padlóra röpítette. "Talán vak" reménykedett a kalandozó, már csak azért is mert nem hasonlított egyetlen Alicéhez sem. Ám ahogy a szemüveg fülsértőn koppant a padlón, mint egy hidrogénbomba, a semmiből a pasas irányából két mindenre elszánt elefánt iramodott meg, nyilván nem perecre vágyva. John nem tétovázott, megvárva hogy elég közel érjenek a trombitáló dögök, majd elkezdett ide-oda rohanni a helységben rövid időn belül teljesen összezavarva a szörnyetegeket, oly annyira hogy körülbelül tíz perc taktikázást követőn az elefántok ormányai úgy összetekeredtek, hogy se trombitálni se mozdulni nem tudtak. - Nos ki az Alice?! - zihálta a férfi, most már érezve a nadrágja is teljesen átizzadt.
- Ki vagy te? - állt fel a fickó még nem félve de eléggé bátortalanul a hős felé kezdett szaladni, nyilván le akarta rohanni. John sem tétovázott egy tarisznyát kapott le egy fogasról és a támadójának dobta. Nem tudta mi fog történni, de nem lepődött meg mikor a pasas elsápadva elkapta a batyut és még azt sem mondva "vasvilla" egyszerűen felrobbant. A detonáció olyan hatalmas volt hogy még a hőst is ledöntötte a lábairól és a sűrű füsttől semmit nem lehetett látni. "Talán jobb is volt",  így vélte a kalandor immár biztosra véve hogy jó nyomon jár "hisz először mindig sötétség van" villant elméjében egy újszerű közmondás, s most úgy tűnt van igazság a mondásban.
- Helló? törte a robbanást követőn beállt csendet a mindig megjelenő kislány, immár a férfi tudta ez a csajszi nem más mint a kulcs!!! Már csak az volt a kérdés melyik ajtót nyitja...