Heper és az UFO, Az első fejezet

Csak azért, hogy értsük: Vannak dolgok égen és Fűven végtelen kontinensén, melyekre igazi magyarázat nem létezik. Az egyik ilyen esemény, hogy Heper, aki köztudottan sok rejtélyt és isteni intrikát ismert, az egyik pillanatról a másikra egy pasztellszín teremben találta magát, ami minden bizonnyal, csak is egy UFO belseje lehetett...
Csak azért, mert megtörtént: Heper nem esett pánikba, talán azért mert pánikbetegsége egyáltalán nem volt, így kíváncsin sétálgatott az űrhajó belsejében, el sem tudta képzelni, miért is került ő ide. Voltak ellenségei az istenek között, sőt még más dimenziókban is, ám hogy az űrlények is haragudnának rá, ezt képtelen volt elhinni.
Nem tanakodott túl sokáig önmagával, nyilvánvaló volt, hogy valami kozmikus összeesküvésbe cseppent, s neki most küldetése vagyon. Küldetése, végzetesen idegen űrjárműben, amelynek zöldre festet folyosóin kék lámpák villogtak. Még érdekesebb volt, hogy a nagyherceg nem is gyanította mit kell megoldania, s még annál is furcsább, hogy egyetlen idegennel sem találkozott ezidáig. Átkutatta a helyiségeket egyre többet és többet, s közben szöget ütött a fejében egy elmélet, miszerint ő csupán a véletlen közbenjárására kerülhetett az égi járműbe.Végül bejutott egy olyan csarnokba, amelynek bal oldalán egy szökőkút díszelgett, szemben a bejárattal viszont egy öltönyös fickó üldögélt trendi napszemüvegben.
- Heper? - szólította meg a pasas, olyan rossz kiejtéssel, ami a hős számára egyértelművé tette a manusz nem valószínű, hogy perfektül tudna bármilyen ismert nyelven cseverészni.
- Tegyük fel, hogy igen - tapogatózott a nemes úr.
- Tudtam! - dörmögte a férfi, aki szőkének tűnt, de barna volt.
- Ugyan mit tudtál? - kérdezte a nagyherceg, közben nem kerülte el a figyelmét a szék mögül kileskelődő, rothadó fejű majom. A hős biztos volt benne, hogy mocskosul büdös lehet.
- Hogy Te vagy Heper! - röhögött fel a pasas, és csettintésére  négy ajtó tárult fel és mindenre elszánt másfél méter magas szürke, gumitestű űrlények özönlöttek be, a kezükben szorongatott vasrudak világossá tették, hogy nem egy kirakós játékhoz készülődnek.
- Öljétek meg! Ő Heper!!! - ordította a főnök, s ezzel a pokol szinte azonnal elszabadult.
Pokol:
A nagyherceg leakasztva harci-kalapácsát, egy laza mozdulattal, nem a szökőkút irányába röpítette. A fegyver mint egy lassított felvétel szelte a levegőt, hangja elhúzódó süvítésként nagy riadalmat okozott. Hősünk az első szürkét felrúgta, egy másikat gyomron bokszolt, komoly küzdelemre kényszerült, legalább húsz idegen lény rohant felé, s egy sem autogramot kívánt kérni. Kegyetlen bunyó kerekedett, az űrlények szívósan harcoltak, ám még soha nem találkoztak egy igazi hőssel, így egyre-másra hullottak, a földön pedig jajgatva fetrengtek a nagyherceg precíz ütéseitől szinte önkívületi állapotba. Éppen mikor Heper úgy érezte kezd fáradni, toppant elé az utolsó tükörsima bőrű űrlény sikítva, hadonászva, de a nagyúr hirtelen ötlettől vezérelve egy félreeső szekrénybe zárta, majd örömmel nyugtázta, hogy mind a hetven támadó félholtan hever a csarnokban, és már az öltönyös pasas sem nevetett.
- Heper, most meghalsz! - állt fel a férfi, aki így állva meg volt 178 cm magas és ki tudja milyen színű hajú, leginkább talán vörös. Heper, balját kinyújtva a repülő kalapács felé, amely pontosan akkor ért oda, ahol hősünk magasodott, egy könnyedén megmarkolta és a főnök fejére csapott, aki fel sem fogta mi történt, s nyilván holtan terült. Már csak a visszataszító majom maradt harcra készen...
  
  

Szakállas ügy

Egy kővel vágták fejbe, de mert egyáltalán nem fájt, férfiasan tűrte a szemtelenséget. Heper, aki egy padon ülve nézte a két alkoholista csínytevését, kicsit kíváncsi volt mikor szakad el a cérna IZOMBÁRDNÁL, mert hogy egyszer elszakad abban biztos volt.
- Hé haver, hol a kocsid? - incselkedett a szakállasabb pasi, és most egy babszemmel dobta meg a türelmes harcost, aki álruhában, csontkovácsnak öltözve járta a világot.
- Nincs kocsim - felelte a negyvenes csontkovácsnak látszó hős miközben örömmel felfedezte a padon ücsörgő nagyherceget.
- De pedig van! - kötekedett a másik szintén szakállas figura és egy szalmaszálat röpíttet Izombárd felé.
- Miből gondolod?! - kérdezte a nagy harcos, aki egy suszter sapkájában talán mégsem annyira csontkovácsnak, mint inkább festőművésznek tetszett.
- Mi mindent tudunk - jelentette ki dölyfösen a magasabbik szakállas, akit Heper magában elnevezett " a magasabbik szakállasnak".
- Ha mindent tudtok, akkor mondjátok meg mikor lesz a világvége? - próbált meg túljárni az eszükön a legalább 200 kilós izomember, aki többek között felemelt volna egy helikoptert is, ha ekkor tájt  lett volna helikopter. De mert nem volt, egy elefántot dobott kétszer a magasba, s Heper aki akkor szemtanúja volt a gigászi teljesítménynek ekkor fogadta meg, hogy soha nem fog sakkozni Izombárdal.
- A világvége... - kezdte a kisebbik, akit a nagyherceg "az alacsonyabbik szakállasnak" keresztelt... - számodra körülbelül két perc múlva.
- ÓÓÓ! - rémüldözött nagyszerű színészként Izombárd ijedelmet mímelve.
- Jaj segítség, jaj!!! - siránkozott Izombárd és Heper felé kacsintva hátrálni kezdett.
- Fuss, ha futhatsz Béla, öklömre verem kezed... - kezdet egy jól ismert mondásba a magasabbik bajkeverő, és társával egyszerre lendültek támadásba.
Majd lendültek vissza, ahogy Izombárd három pofon segítségével az ájulásba vezényelte a szakállas brigádot.
- Szép volt! - állt fel Heper és az erős emberhez lépve barátságosan összeölelkeztek, pont szembe a grunddal.
- Mi járatban erre Bárd? - tudakolta a nemes.
- Őszintén? Egy kutat keresek amely levezet az alvilágba.
- És ugyan miért akarsz lejutni?
- Állítólag, ha leereszkedsz, halhatatlan leszel - vallotta be Izombárd, köztudott volt, hogy mindig is áhítozott a halhatatlanságra.
- Két dolgot mondok barátom - kezdte Heper és a még mindig eszméletlen szakállasokra sandított.
- Az első, hogy a kút már rég be van temetve, a másik, hogy te már halhatatlan vagy.
- Ez igaz??? - hüledezett a hír hallatán a megdöbbent kalandozó, aki most úgy érezte magát, mint egy habszivacs.
- Persze, mi hősök ha meg is halunk, valamelyik isten úgy is visszahoz, így ez miatt kár aggódnod.
- Ez franko, akkor tök potyára volt e sok kutatómunka - sóhajtott kelletlenül Bárd, és viccesen a két szakállas felé fordulva egy gyors mozdulattal összekötözte szakállaikat, majd barátjához imigyen szólt:
- Akkor gyere és igyunk egy kupicával - s mert a nagyherceg is szomjasnak érezte magát, nem ellenkezve beléptek a FÜRGE CSIKÓBA, hogy leöblítsék kiszáradt torkukat.

Csigi a fa tetején 3 ( már mindörökre )

Úgy kezdődött, mint általában minden átlagos októberi nap, a szél fújt, a fák már leveleiktől fosztottan óriás csontvázakként meredeztek a konokul szürke ég felé.
 Ez volt az a nap, ami Poo-t egyáltalán nem zavarta. Békésen gyalogolt egy barna levéltengerrel befedett erdei ösvényen, arra amerre az út vezetett, de a közöny, mint lufi lebegett körülötte.
 S hogy hová is tartott a legendás tűzvarázsló? Ezt maga a sárga köpenybe burkolózó, kicsit szakállas fickó sem nagyon tudta. Minden valamire való varázsló, olykor elindul tanulmányi körútra, csak azzal nem volt tisztába, hogy vajon e mostani utazás, tanulmányi út vagy csak szimpla kalandtúra. Persze ezen apróságon túlzottan nem agyalt, hiszen egyszer úgy is minden kiderül.
 Az ég borúsnak mutatkozott és Poo már azon volt, hogy visszafordul jó varázslóhoz illőn, mikor egy hatalmas és döglött Tücsökzombit pillantott meg. Nem ijedt meg és nem is szaladt el, a szörny már kimúlt és kitines külső páncélzatán belül egy papagájcsalád ütött tanyát, békés károgás közepette.
 A helyzet furcsának tűnt, hiszen a zombi jószágok nem szoktak csak úgy megpusztulni. Ám mivel ez megpusztult és zöld üvegszerű szemei a mágust bámulták, Poo megrázkódva könyörgőn az égre emelte tekintetét. No nem imát mormolni a elhunyt állat lelki üdvéért, hanem  egy bomló félbe lévő bakancs késztette erre, ami az orra előtt hullott a földre.
 Kár volt feltekintenie, mert míg lent csak egy döglőt dögöt látott, fent a magasba két emberi csontváz üldögélt, immár békés nyugalomban. Nem lehetett mit mondani, és nem is volt kinek. Tehát Poo aki alapos ember hírében állt, és ideje bőven akadt, a két emberi maradványra összpontosított.
 Az elsőről egyből lehetett tudni, hogy nagy bunyós volt, nagy erős izmokkal és kicsit borvirágos arcocskával. Viszont a másik már más tészta volt. Nem mákos, de zavaros, mert Poo mintha Csigit vélte volna felfedezni a tiszta csont és ruhafoszlány figurában. Annyi szent, vélte a varázsló, hogy a fa tetején dekkoló alakok már halottak lehettek, miként a hatalmas Tücsökzombi is. Ami annyit jelentett, hogy itt már nem lehetett sokat tenni, és bár Csigit a kutya sem ismerte, a bunyós, kicsit kopaszodó alakért viszont kár volt, ki tudja hány Fűvenen kívüli, mégis Fűvenen rejtőzködő borzalmat gyapálhatott volna meg.
 Igazából Poo számára csak egy kérdés maradt, miközben elkezdett szemerkélni az eső, még pedig az, mi a francért nem jött le a fáról az a két szerencsétlen, hiszen a tücsökzombi úgy tűnt dögöltnek ahogy volt. Ám nem áztathatta magát csak hogy elmélkedjen, így megindult a varázsló valami menedéket keresvén, beletörődve, hogy erre a kérésére már soha nem érkezhet válasz, vagy ki tudja...