Viend Na Storvius és a Vámpír-Zombi

Kétségtelen, hogy Viend egyedül volt, persze nem teljesen hiszen a dühös élőhalott immár fél karnyújtásnyira öltögette zöld színű nyelvét. Már ez gyanús volt, hogy a szörny zöld nyelvel éktelenkedett, az pedig hogy kitartó figurának mutatkozott, mondhatni dermesztő. De legyen bár dermesztő vagy karatés teknős, a Lord-Segítőnek feladata volt. Így mikor a bestia bal kezét ökölbe szorította, a legendás kalandor hatalmasat rúgott a rendkívüli bűzzel eldicsekedhető zombiba. A rövidnadrágot és matrózblúzt viselő rém fájdalmasan vagy negyven lépést repült, egy kredencnek csapódott, és bizony az ajtaját teljesen beszakította. A hős kardját elővéve, a lassan megint csak feltápászkodó lény felé indult, amikor négy dolog is történt egyszerre. Az első amit mindenki tudott a zombi nem és nem adta fel. A második hogy valahol nyugaton egy kis sárkánybébi éppen e pillanatba látta meg a napvilágot, és gondos szülei az Ede nevet adták az apró tűzokádó porontynak. A harmadik rendkívüli eseményt átugorva egyből a negyedikre térünk, ugyanis virgonc fiatalok, akik kint fociztak a műgyeppel betelepített udvaron, egy elfuserált rúgás keretében betörték a kantin füstüveg ablakát. Az üveg millió darabra tört és nagy csilingelés közepette beterítette az egész ívót, még Viendnek is ki kellet térnie egy makacs darab elől. Az élőhalott már majdnem kiegyenesedett, mikor a tátongó ablaknyíláson, mint huncut gyermek aki meglesi apja szexújságait, a vakító napsugarak a szörnyre vetődtek. Volt meglepetés, a zombi szinte megfeledkezve Viend Na Storviusról eszeveszett módon jajveszékelni kezdett, miközben teste igen csak lángra lobbant, mintha benzinnel öntötte volna le valaki, s aztán kötelességtudóan meggyújtotta volna. Viszont ekkor még, és ezt a hős is jól tudta, a benzint még nem találták fel, és ami még lényegesebb, e kritikus pillanatban senki nem mászkált gyújtóval a kantinban. A rém szépen elégett, Viend a rángatózó testhez lépett, rá kellet döbbennie, hogy egy vámpír-zombival küzdött meg. Az az csak félig, hisz a munka másik részét a focilabda és a Nap oldotta meg. Itt visszatérhetünk a korábban mellőzött harmadik rendkívüli eseményhez, tudni illik Fűven szerte senki nem látott még vámpír-zombit. Közben szinte a semmiből előkerültek a Betongárda tagjai, akik Brumer király elit testőrségének számítottak. És jött aztán mindenki ámulva-bámulva, világ csodájára, a vámpír-zombi gyilkos, a bátor és rendíthetetlen Viend Na Storviust megpillantani. Így történt, hogy hetven dedikációt követőn végül Viend a király elé kerülve így szólt:
- Fenség, valaki meg akar ölni.
A király aki trónján ülve lazán a Tüskevár című könyvet olvasta, amit Suster mágus szerzett egy ismeretlen dimenzióból, döbbent arccal feltekintett.
- Nem hiszem el!  - szörnyülködött kicsit talán túl játszva szerepét. Tekintetét mélyen egy írnokra szegezte, akinek a félelemtől pisilhetnékje támadt, s mert a király továbbra is rajta tartotta szemét, ki tudja mi történt vele a továbbiakban.
- De pedig így van - lépett elő Pok-er atya aki palotai főinkvizítor volt. Miután laboratóriumába vitték a szörny maradványait és alapos vizsgálatnak vetette alá, maga is Viend véleményére jutott. Miközben beszélt, egy különös hang nem hagyta nyugodni, ami halkan a fülébe motoszkált. Pok-er démoni támadásra gyanakodott, már mint a hanggal kapcsolatban, de az is lehet, hogy az írnok, nem tudta türtőztetni magát.
- Na jó, ha baj fenyeget, itt vagyunk a legjobb helyen, nem de? - firtatta a király miközben magához intve Viend Na Storviust eldöntötte, az írnokot le kell fejezni.
- Mi legyen barátom? - kérdezte a hős kalandozótól, akinek hőstettei a legokosabb mesemondó szerint is hőstettek voltak..
- Ki tudja fenség, szörnyűség készül, csak az a kérdés milyen.
-Akkor most mi legyen?? - nézett barátja szemébe az uralkodó, valahogy nem tudta magát tutajos helyébe képzelni. S ki az a tutajos? Ha nem ismernétek, ő olyan mint egy...de mindegy a király jól tudta, a palota védelmét meg kell erősíteni, nem kívánt éjjel arra ébredni, hogy egy papagáj, vagy egy mamut van a szobájában.
- Valakit el kell küldeni a keleti jósdába, a vak karosszék tudja a választ - jelentette ki a hős, némi morfondírozás után. Ha senki más, de a vak karosszék tudni fogja...

Viend Na Storvius : Egy nehéz munkanap kezdetén.

Szóval, hogy mit is jelent a király segítőjének lenni? Igazából senki sem tudta pontosan. Na nem azért, mert még sosem volt, ha nem egyszerűen senki nem írta le a feladatokat, és az esetleges kiváltságokat. Persze Viend gondolta, ha a királynak segítség kell az azt jelenti, hogy segíteni kell valakinek. S mert a tanács, és lehet maga az elnök is tehetetlen, így alakulhatott ki az a szituáció, hogy most ő Viend Na Storvius ölthette magára a segítők rózsaszín köpenyét. Nem tűnt nagy kalandnak, a köpeny pont mint ha rá öntötték volna és a lakosztálya is elsőrendűnek mutatkozott. A tanács nem érdekelte, a király pedig semmit nem mondott miután jól kibeszélgették magukat az előző meg az azt megelőző napokon. Igazából látszólag semmi dolga nem akadt, így hát elindult a kantin irányába, hogy torkát ott leöblítse. Igen a kantin, itt piált az udvar apraja-nagyja, már akit a törvény ki nem tiltott ilyen vagy olyan okból kifolyólag. Itt azért tudni kell, hogy a palota öt kantinja közül melyikbe is megy az ember, mert bizony minden rendnek és rangnak meg volt a helye. Hogy is nézne ki a királyság, ha a szakácsnő a grófokkal együtt vedelné a mézsört?! Lord-Segítő, már mint Viend, viszont bárhová bemehetett, hisz ő volt a király barátja és szóval bemehetett. Ezért vagy sem, de a délceg kalandor, bevállalta a feladatot, pont a szolgák ivójába tért be, ahol a hangulat haláli volt. Hogy a vizezett bor tette e vagy a helység közepén tomboló zombi, azt e percben Storvius még nem tudhatta. De az már biztos, hogy magától egy zombi nem keveredik egy kantinba. Bizony tényleg van miért aggódni a királynak, és bárkinek is, mert az élőhalott harapás olykor káros az elmére. Pont ezért, meg mert ahogy kinyitotta az ajtót a helyiségbe rettegők mind kimenekültek, mint búgócsiga a tigris fogai közül, kénytelen-kelletlen neki kellett szembe nézni a sárgán, vérbeforgó szemekkel acsarkodó szörnyűséggel. Volt dolga élőhalott figurákkal, így nem ijedt meg, óvatosan a bestia közelébe férkőzött, s mikor az épp újfent elbömbölte volna magát, Viend egy akkora pofont adott a rémnek, hogy az sajgó orcával csapódott a szemközti falnak. Kemény menet volt és a szörny nem adta fel, feltápászkodott és valami oknál fogva Viend Na Storvius felé sántikált, két kitört fogát lazán lenyelve. A hős továbbra sem félt, még mindig csupán bánta, hogy ezt a kantint választotta, egy könnyed mozdulattal harci állásba állt, a bűzlő dögöt nézte, ahogy centiről centire mind közelebb kerül hozzá. Már csak öt lépés, már csak négy és fél, majd négy és negyed... A kalandor készen volt, a halálos halál ütésre készült, mikor nyílt az ajtó, a belépők a palotaőrség tíz talpig vértezetbe öltözött tagjai voltak. Így most voltak tizenegyen a kantin feldúlt valóságába, a hullát nem számolva.
-Lord-Segítő itt vagyunk - zengte a kapitány, aki úgy remegett a közeledő rémség láttán, mint egy pici lány. -Azt látom - dünnyögte Viend nem feledve a borzalom már három lépésre volt tőle. Ekkor történt aminek nem kellet volna, mert a rém ismét ordított egy fertelmeset, még a manduláját is kivillantva, ami pont elég volt arra, hogy az őrség is elordítva magát, hanyatt-homlok kimeneküljön az ivóból, úgy tűnt magára hagyták Viend Na Storviust a közeledő veszedelemmel...

John és az Isten, már mint az egyik.

Mert aki nem tudná, Johnt az egyik összecsapása során halálosan megsebesített egy mindenre elszánt falény. Nos igen, látszólag halott volt, s ahogy a városi őrség az élén Zu'hany mágussal a gyilkosság színhelyére ért, ahol Kozmos doki kettőt a áldozatba rúgott, csak úgy rutinból, s a mordállyal kilyukasztott kalandozó nem mozdult, a mágus végső következtetése ez volt:
- A fickó halott, új hőst kell találnunk, mert a falények nem nyugszanak, bosszút fognak állni a városon - zengte a kilencvenéves hosszú köpenyes varázstudó. A doktor aki kopasz volt, balra tekintve egészen máson tűnődött, hogy vajon a felesége kivel is csalja meg éppen, majd az est morcos felhőit elnézve úgy vélte ildomos volna egy kocsmába menni. Ám a csapat vezetője Zu'hany mester még nem sietett, katonái meg úgy is szolgálatban voltak, a doki vágya pedig senkit nem érdekelt. Ha tudták volna, hogy bár John teste a tér kövén hever, mint egy összetört porcelánbaba, a lelke viszont egy bazi nagy Fűveni temetéshez hasonlatosan egy gyepes tisztáson lebeg, mint egy lebegő izé, akkor sem gondolták volna másképp. John nem töprengett, tudta hogy meghalt, és azt is, hogy e tisztás nem a mennyország, valahogy még sem félt. Nem láthatta testét, nem leshetett a lenti világra, ellentétben azzal, amit a szakkönyvekben erről olvasni lehetett, de attól még lebegett, mint egy olyan izé. Magára a halál minutumára nem emlékezett, de azt tudta, hogy egy mordállyal lőtték mellbe, így aztán nem bánta, hogy a szakkönyvek ez egyszer tévedtek, nem volt kíváncsi hogyan is nézhet ki lent maradt teste. Szóval miközben a talaj felet az enyhe szellőben egyáltalán nem megmozdulva továbbra is csak lebegett, fel nem foghatta meddig és miért is lebeg csak úgy a rét felett, mint egy kipányvázott papírsárkány. Vagy felfogta mégis, csak mégsem tudott róla, mint az annyiszor megesik, szerencsére rövidesen bal irányból egy kövér, botra támaszkodó férfi jelent meg, John szerint csak úgy hipp-hopp, belépett a láthatatlanságból a látható világba. Persze csak akkor, ha e fenyvessel körülölelt rét valóság, és az öltönyös koma sem egy látomás, hanem valami több. Valami több volt, mert ahogy Johnnal szembe került a kék szemű jövevény, kellemes női hangon így szólt:
- John, remélem tudod meghaltál, lelőttek mint egy rühhős kutyát.
- Most mit mondjak erre? - firtatta a lebegő izé, aki mint tudjuk, tulajdonképpen John volt, John a Fűveni kalandozó aki most nem kalandozik.
- Na jó, tudod ki vagyok? - kérdezte a kissé elhízott, kicsit kancsal és alig két méteres férfi, már mint férfi külsejű nő hangú látogatója.
- Nem - vont volna vállat, ha lett volna válla az egykor derék kalandor.
- Jó, akkor elmondom, én vagyok a JÓ ISTEN! Erre lehetett volna sok mindent mondani, már csak azért is mert Fűven világának Sirius atya szerint, aki pedig mindent tudott az istenekről, körülbelül ötmillió istene létezik.
- És melyik? - tudakolta John egészen nem lepődve meg hogy egy istennel dumálhat.
- Hát a JÓ - vágta rá a JÓ ISTEN.
- Na jó, ha jó isten vagy,  mit akarsz? - nézett gyanakodva a volt hős a kövér pasasra, persze úgy, hogy szemei nem voltak, hiszen csak lebegett, mint egy izé.
- Fel foglak holnap támasztani, és cserébe elvégzel egy egyszerű munkát. John egy sóhaj keretében csak ennyit mondott:
- Rendben! Ekkor még nem gondolt rá, miért is nem maradt olyan lebegő izé, ha csak nem azért,  mert igent mondott a pufók jó istennek...

Viend Na Storvius : Ki is a király?

Hát megérkezett Saonna városába, ahol a faluhelyt divat sárházakat felváltották a tégla és kő építmények. Királyi város volt ez kétségtelen, volt a rengeteg tömeg, a még több turista és vagy hatvannégy nyilvános fürdő. Ami a kristály múzeumon kívül igazán látványos helynek számított, az a kikötő volt, a hozzá tartozó hat-nyolc késdobálóval, a gigászi raktárépületekkel és a Piskótáról elnevezett szárazdokkal. Különlegességét csak növelte, hogy Saonnának se folyója se tengere de még csak tava sem nagyon akadt,  kikötője viszont igen.Viend ismerte e kerület létrehozásának történetét. Nem volt nagy story, tulajdonképpen a Dilis vagy más néven Hibbant Egon építette abból a szent megfontolásból indulván ki, hogy milyen királyi székhely lehet az amelynek még egy nyomorult kikötője sincs. Valjuk be, jól gondolta, így hát kemény három év leforgása alatt, talán egész Fűven legnagyobb kikötője emelkedett ki a semmiből. A víz hiánya csak apróság volt, Egont ez nem igazán érdekelte, már csak azért sem mert a fölösleges költekezés kiürítve a kasszát, lázadáshoz vezetett, melynek eredményeként a Dilis királyt egy koalamaci hátára kötözve elűzték palotájából. Ez már száz, más irodalom szerint hatszáz esztendeje történt, a város azóta egyre csak fejlődik, gyarapodik. Mikor a hős elérte a palotát, ami a temető dombbal szemben a király dombon épült, komiszan a kaput őrzök kapitányára förmedt és kezébe nyomva Bőhőm király személyes pecsétjével ellátott meghívóját, így szólt a meglepett fickóra. -Tedd rendbe a bajúszod, te szerencsétlen, majd jelentsd a királynak megérkezett Viend Na Storvius az ő régi cimborája! Na a fickó köpni sem mert, főleg a pecsét láttán, helyette szófogadóan a palotába robogott, a kapu körül őgyelgő lovagok és a megszeppent őrök alig-alig mertek a híres kalandor felé még csak pillantani is, pedig csak dél volt messze nem volt sötétség. Telt-múlt az idő, végül egy kamarás került elő és mézes-mázos nyájasságával magával vezette a hőst. Sok helyen megfordultak, a kamarás úgy vélte Viend kíváncsi a királyi rezidencia büszkeségeire. De nem volt, a lefejezett lovak termét vagy ezerszer látta, a krokodilember múmiája sosem izgatta, a halott kísértet szobájába meg már aludt is, mivel hogy ő maga gyilkolta le a félelmetes lidércet úgy vagy hatvan esztendeje. De hiába, úgy tűnt mostanság ez a divat, de hogy megtörje a cukorbetegséget okozó férfi szóáradatát, egy lélegzetvételnyi csendet kihasználva rákérdezett hova tűnt az őrparancsnok, mert ugye nem látta vissza érkezni. - Hát őt nem is fogod látni jó uram, a mi bölcs királyunk a hóhér elé vetette. - No de miért? Csodálkozott a kalandor, jól emlékezve, hogy még rá is szólt a pasasra a csálén álló bajusza miatt. - A bajusz kegyes uram, a bajusz volt a ludas. A király nem tűrhette ahogy immár a kötélen himbálózó kapitány, oly csúfosan színe elé merészkedett. - Hát igen! Csóvált fejét a hős, igazából nem is merve saját magán végig nézni, hiszen a hosszú utazás rajta is hagyott kivetni valót. De nem fél ő, Bőhőm a haverja volt, sőt egykor ő segítette hatalomra a klánok háborúja alatt egy októberi délutánon. Rég volt, most meg most van, és ahogy a testőrség sorfala között beléptek a trónterembe bizony könny szökött hősünk szemébe, a sok aranyozott oszlop meg mi egyéb tényleg szép látványt nyújtott, s a nagy családok képviselői mind ott toporogtak a helyiségbe. - Fenség, Viend Na Storvius lovagt! - zengte vezetője, majd gyorsan eltűnt a bal, vagy más irányba. -Királyom! - térdelt le Viend, ismerve a szokásokat, elvégre lovag volt, nem is akármilyen. -A király felállt réztrónusáról és a vendégéhez lépett. A király volt vagy kétszáz kiló és még szürkehályóg is zavarta látását, de azért a pia szaga rendesen áradt belöle. - Állj fel barátom! - nevette el magát a király, s ahogy Viend kihúzta magát, az uralkodó barátin átölelte. -Rég találkoztunk. - jelentette ki Bőhőm, mire a hős csak bólintott. - Tudod miért hívattalak? - pedzette ravaszul kacsintva a király. - Tudom. - mondta a kalandor, bár igazából nem tudta. - Hát akkor... itt az uralkodó hatásszünetet tartott, majd elengedve Viend karját így szólt immár mindenkihez...Viend Na Storvius, mától kezdve te vagy a király segítője! Beállt a csend, mint egy  kriptában, még a hős is csak hallgatott, jól tudta, ezt még ő sem utasíthatja vissza, és bizony innentől az intrika lesz a legnagyobb ellensége és Hoffman, a gnóm...

Viend Na Storvius és az Ördög

Viend Na Storvius mindig is tudta, hogy előbb vagy bármikor, de meg fog érkezni a király palotájába. Igyekezett, hiszen már eddig is igen sok időt veszített, gondolt postakocsira, gondolt tán még vonatra is, de mert volt egy gyönyörű almásderes kancája, maradt a lovánál. Igaz azt eldöntötte, hogy történjen ezentúl bármi, akár ufó támadás, ő bizony meg nem állva halad mielőbb a királyhoz. Mennie kellett, nem csak azért mivel híres kalandozó volt, hanem tudomásul kellett vennie sok lovag vágyik a dicsőségre, még a végén kitúrják az esetleges küldetéséből, ami természetesen őt illeti meg. Persze visszatekintve jól tudta, hogy ha eddig nem volt zökkenőmentes az útja, ezt követőn még lehet. Egy öröme volt,  hogy nem volt rest megörökíttetni a magányos buszmegállót, ami rengeteg aranyat tartogatott számára, elvégre nem minden saroknál talál az ember egy ilyen remek műemléket.  Kellemes volt a nap és az idő, a dombvidék tágabb látóteret biztosított, mint az erdőn át vezető viszontagságos út. Látta a távlatokat, a messzi összemosódó táj masszáját,  közelebb az eget soha el nem érő dombok kínlódását, és a rajtuk zöldellő végtelen szőlősorokat és a kint dolgozó embereket, akik romantikus látvány nyújtottak, már mint Viend véleménye szerint. Hát itt tartott, oly kellemesnek érezve a pillanatot, hogy még az is megfordult a fejében az immár egy hete is tartó utazásra visszatekintve, hogy bizony valahova tart és valahova jut is. Nem volt nagy bölcselet, de talán falfirka még lehet belőle. Tovább gondolkodva felmerült benne a lehetőség,  hogy oly sok incidens érte eddig, talán van valaki aki nem kívánja, hogy újra találkozzon régi barátjával Bőhőm Brumer királlyal, aki voltaképpen  vértestvére is lehetett volna, még ha nem is volt az. Szóval tökjó hangulata volt, még az a pár bárányfelhő sem zavarta amely az égen hajózott a szelek szeszélye szerint. Ám mint minden jónak egyszer vége, az egyik másodpercről a másikra talán a semmiből, de lehet hogy az utat szegélyező rozzant présház árnyékából egy brutális ördög ugrott a hős elé, ezzel elrontva Storvius e napi mámoros jókedvét. Csúnya egy izé volt ez tagadhatatlan, és a büdösségén kívül lehetett vagy ötven ember magas, minden kétséget kizárólag egy husánggal a kezében sok jót nem sejtetett.-Hát te ki vagy? - előzött meg minden atrocitást a sokat próbált kalandor, jól tudva ekkora szörnyet csak a ravaszságával győzhet le, a karate itt kizárva. -Az ördög, és készülj a halálodra Viend Na Storvius! - recsegte a lény igazán meggyőzően, s egyelőre ravaszabbnak tűnt, mint szeretnénk...

Teljesen függetlenül

Bizony, Fűven minden eseményétől függetlenül, itt még a hősöket is beleértve, oly dolgok munkálkodtak, hogy az szépen mondva is nagy. S hogy hogyan történhetett e rendkívüli dolog, amiről igazából senki sem tudott? Ez megint egy olyan kérdés, amire még a Fűveni jósda mindent tudó médiumai sem tudtak volna választ adni, ha tudtak volna is a dologról. Mi volt e renddöbbentő esemény, amely ugyan semmi befolyással nem bír a kontinens jövőjét illetően, de el kell ismerni, hogy még is megtörtént? A helyszín kicsit balra, talán pontosan a Hugen kérdőjelként ismert ismeretlen területen volt, amely maga is egy olyan titok amivel Fűven legnagyobb koponyái már évezredeket számlálva sem tudtak megbirkózni. Különös, de bizonyos, hogy aki bemerészkedett e bűbájosnak kevéssé mondható területre, vagy ki jött élve vagy nem. De ez nem is fontos, az eseményhez képest, amiről szó van. Nem a hevesen égető Nap volt a gigászi probléma oka, hanem egy neonosan villogó térkapu, amelynek Fűveni oldalán egy az átlagtól kicsit idősebb férfi üldögélt a porban, miközben az olajfúrótorony méretű kapu kezdett nyugodtan bezáródni. A fickó, aki bambán ugyan nem, de azért mindenképpen fásultan maga elé nézett, nem e világ szülötte volt. S mivel ő ezt tudta, nem is volt ezen meglepődve, sőt még azon sem akadt ki, hogy egy buborékoló hang kíséretében bezárult a hatalmas átjáró, fülsüketítő csendet hagyva maga után, mint ha csak fizettek volna érte. De nem fizettek. Az idegen férfi akit a saját világában Homok fia Táltosnak hívtak, bizony ha táltos nem is, de nagy varázsló hírében állott. Mivel azonban minden jel szerint nem volt odahaza, és igazából pontosan azt sem tudta, hogy a térkapu melyik felén tartózkodik, és hogy hol van egyáltalán ez a térkapu, a hírnévnek semmi hasznát nem vette, nem volt ugyan pesszimista, de azért mindenképpen bambán nézett maga elé. Hát igen, egy elfuserált kísérlet eredménye volt ő itt, már mint Fűvenben, amit persze még nem tudhatott, hisz nem mondta el neki senki.. A kísérletnek komoly célja volt, meg akarta találni az elveszett istenek tizennégy-tizenötös kulcsát, mivel egy bizonyos legenda szerint (igen, már megint egy legenda), aki birtokába jut e nikkelből készült szerszámnak, minden gépet meg tud majd szerelni, még akkor is, ha amit szerel nem is gép. Szóval volt értelme a kísérletnek egészen addig, amíg az egyik lombik után a másik is fel nem robbant, majd a végén megjelent a hülye térkapu, és a már egyébként is eléggé feldúlt varázslót be nem szippantotta. Ide, e Homok fia Táltos számára dög ismeretlen földre, valószínűleg igen messze a pazarul berendezett laboratóriumától, ami a robbanások végett talán már nem is oly pazar mostanság. De nem volt már kapu sem, és a meleg is csak melegebb lett, így elhatározta föltápászkodik, és keres egy jelzőtáblát vagy valami hasonlót. Csak haza kell jutnia valahogy! Itt tartott elmélkedésében, mikor hang nélkül egy fene nagy zongora zuhant a szerencsétlen férfira, s ezzel sejthetőleg minden további tervét kissé átalakította...

Egy buszmegálló

Finom reggeli, persze előtte vacsora fogadta a szörnyet leterítő hőst. Aki tudva hogy a megmartak fertőzöttek,  javasolta ketrecbe zárásukat amíg az inkvizíció legközelebbi rendházából meg nem érkezik egy igazi szaki. Meg kellet tenniük hisz máshol is így járnak el. A lényeg mégis az ingyen koszt és kvartéj volt, sőt a reggelit követőn még egy kajás batyut is kapott, nem győzve végig hallgatni a hálálkodások hosszú sorát. Talán ezért történt, hogy amikor Pavlov bácsi belekezdett öt lapnyi beszédébe, a legendás hős kedves mosollyal búcsút intve elindult tovább, végül is a király még mindig rá vár égígérő palotájában. Így történhetett meg, hogy Viend már a madarak reggeli lármája közepette folytatta felkérésének eleget téve útját, Bőhőm Brumer "szép" király messzi rezidenciája felé. A kalandor még nem sejtette mi végből kell királyvárosba utaznia, mert hogy a küldönc ahogy ki nyögte "gyere a királyodhoz" fogta magát és összeesett, valószínűleg végelgyengülésben.  Storvius gyanúját később meg is erősítette a köpcös Mígg doki, szülővárosa legjobb gégésze. Szóval így kezdte meg öt vagy tíz napja útját a neves és nemes Viend Na Storvius. Egy jó mindenesetre történt a férfival, az út immár nem az erdőn kígyózott előre, hanem a szőlőskertektől tarka dimbes-dombos vidéken. Igaz a király még távol volt, de a táj mindenért kárpótolta a hőst. Csak nézte az itt-ott magasodó diófákat a fehér és fekete szőlőfürtöket, és élvezte a le-le szakított fürtök édes gyümölcseit. Tehát kellemesnek bizonyult e verőfényes reggel megkezdett utazás, egészen addig ami körülbelül a falutól négyórányi járásra meg nem pillantotta az ütött-kopott buszmegállót, bódéstól, táblástól amin még a menetrend részleteit is ki lehetett bogarászni. Döbbenet volt ez magas fokon, mert igaz hogy Fűven szerte akadtak relikviák a múlt maradványaiból, ám hogy egy komplett buszmegálló, ez szinte hihetetlen! Viend ugyanis csak az öreg aszfaltút mentén tudott ilyen emlékékről. Ámult az utazó, már csak azért is mert aszfaltnak nyomát sem látta, s tanulmányai alapján és tapasztalatait is hozzátéve tudta, csak betonút közelében lehet ilyen remek és a csoda tudja mi célt szolgált építményt találni. Furcsa volt ez, mint kerékpáron az elefánt, de mert már cirkuszban látott ilyet nem ájult el, nem nyert a lottón, és még buksi kutya sem bukkant fel a nagy semmiből, bölcs szavakat szajkózva. A hős kicsit megpihenve végül, elővette képkészítő manóját tarisznyájából és ráparancsolt örökítse meg e rozsda marta bámulatos építményt legalább vagy húsz példányban.  Üzletet érzett a szituációban. Na mert a tenyérnyi jószágnak ez volt a dolga, Viend vállára telepedve, mint a villám rajzolni kezdett, a hozzá méretezett ceruzával az arányosan kicsi papírlapjára. Nem telt bele öt óra a lény készen állt művével, immár csak a másolatok voltak hátra, azt meg a tarisznyában is nyugodtan elvégezhette. Így történt hogy délidőbe indult tovább a hős, a képektől sok aranyat remélve. Természetesen nem feledve sürgős küldetését, hiszen a király hívatta, valószínűleg nem a buszmegálló miatt...

Viend Na Storvius és az élőhalott

...S mert az idő sürgette Viend igyekezett az útszéli affért felejteni, egyébként is olyan szép idő volt. A hős sejtette mi folyhat a háttérben, nem volt nehéz, a közeli patak csobogása határozottan csalogatta. Szóval fogta magát és a vízhez sietve arcát mosta a friss, üde, csillogó patak kellemesen hűs vizében. Mondhatni felélénkült, rögtön másként látva a világot. A fák kellemes árnyékot nyújtottak, és hősünk immár más gondolatoktól hajtva tért vissza az útra, követve sorsa ösvényét. Már csak az istenek hiányoztak, s igaz a lovagnak volt egy, más források szerint három isten is a patrónusai között, most valamiért nem jelentkeztek. Ez lehetett véletlen, vagy véletlen félreértés. Ám Viend Na Storvius nem bánkódott, arcán derűs mosollyal lépdelt tovább, min ha más dolga sem lenne, és talán nem is volt. Végül ezért, és mert az út arra kanyargott, a férfi délutántájt elért egy falut, melynek tábláján ez állt, s ez kész rejtélynek bizonyult: ..szön.... ...sákba. Hát ez nem sokat mondott a kalandozónak, így a kutya csaholásos, birka bégetéses falusi hangzamatban, egy kerítését támasztó férfihez lépett megtudakolni, hol is van most. - Adjanak az istenek öregapám! - kezdte udvariasan a lovag, eltűnődve azon hogy ez a szakállas, zömök és talán a tekintetéből ítélve bolond figura, vajon miért támasztja itt a sárgára kent deszkakerítést. - Milyen falu ez? - Hát fiam ez itt Misák, egy szerény szőlőtermelő falucska, na de te, ki is vagy tulajdonképpen? - kérdezett vissza a kék szemű, sárga deszkakerítést támasztó pasas. - Viend Na Storvius vagyok és a királyhoz indultam. - ÁÁÁ! Melyik királyhoz? Nem tévedtünk, a hapsi bizonyosan bolond volt. Még hogy melyik királyhoz?! Hát ahhoz a királyhoz, ez egyértelmű. Viend morgott valamit, majd búcsút intett a deszkakerítéstől elszakadni nem akaró ürgének. Hát jól állunk, fintorgott és egy tehenet hajtó férfit szemelt ki magának, akinek felemás pillantása szintén gyanúsnak tűnt. Nem hiába, a férfi annyit csacsogott, hogy végül az alkony is rájuk köszöntött az egyre türelmetlenebb tehén bőgése közepette, de Viend továbbra sem tudta meg mit jelent a táblán a felirat. - Utolsó kérdésem - tért a lényegre a hős, három ásítást is óvatosan elnyomva -, van e itt fogadó? - Van, a Döglött pocok, a kútba ugrott isten templomával szemben, biztos megtalálja uraságod, más templom úgy sincs, és másik fogadó se. Remek, így keveredett némi tévelygést követően a neves kalandozó a Döglött pocokba, ahol örömmel látta, hogy volt néhány vendég és még egy élőhalott szörny is, aki a sikoltozó, össze-vissza rohangászó figurákat terrorizálta teljes elszántsággal.  Vajon van kiadó szoba? - morfondírozott magában. - Fusson ki merre lát! - üvöltötte egy megmart férfi. A rém is vonyított egyet, olyan hullásat, majd valami misztikus oknál fogva a most érkezett vendéget szemelve ki, Viend felé kezdett csoszogni félelmet nem ismerő tekintettel. A hős nem hátrált, mert hős, övéből előrántotta a Fűven szerte is ritka lőfegyverét, a vicsorgó izére fogta, és a díszes pisztoly eldörrent. Két dolog történt, a pánik még nagyobbra hágott, az élőhalott pedig megtorpant, majd annyit sem szólva hogy "kuk", hiszen beszélni nem tudott, fogta magát és kimúlt, az ezüstgolyó megtette hatását...

Viend Na Storvius

Hogy mekkora kalandor volt Viend Na Storvius, elég ha annyit mondok NAGY! Persze Fűven szerte sok nagy kalandozó kergeti sorsát, mint macska a cicát... A kortalan bajnok, aki az Egresnek is nevezett földutat taposta most komoly kihívás elé került, messziről érezte a brutális m.k.-ként ismert jelenséget. S mi is az a m.k. ? Nos egy rövidítés, amely szabad fordításban annyit jelent, hogy marháris kisugárzás, ez olyan energia, amit csak az igazán profi mágusok, kalandorok és híres trubadúrok éreznek meg. Mert ez nem más, mint az egyén hülyeségének asztrális vetülete, aminek kiszimatolását sok gyakorlással lehet csak elsajátítani. Nos Viend rendelkezett ezzel a képességgel, így nem lepte meg mikor az utat szegélyező fenyő rengetegből öt haramia rontott  elő,  pénzt vagy életet követelve. Mindig ezzel jönnek. A jóképű hős nem esve zavarba, egy könnyed mozdulattal előrántotta kardját amely rendkívül szépen megcsillant a délelőtt fényében. -Ide a dohányt haver, ha jót akarsz! - kezdte egy csúnya zöld nadrágba feszítő figura, nyilván ő volt a fővezér. A maradék négy közül kettő kopasz volt és valami láncing szerű hülyeségbe öltöztek, csorba fejszékkel felszerelkezve. A következő egy házi készítésű lándzsát szorongatott, míg az utolsó egy vívótőrt, nyilván azt is lopta. - Uraim jobb lenne ha balra kitérnének, az időm sürget. - fogalmazott nagyon kimérten Viend Na Storvius. - Olyan szép madár rikácsolásos ez a nap, kár lenne elrontani. Ám a sors és az istenek, és még a gengszterek is mást gondoltak, a többség erejében reménykedve a hősre rontottak, mint beduin harcos a tank ellenében. Viend pengéjével hárította a vezér husángját, miközben fejbe rúgta a bajuszos fejszést aki szédült egérként borult az útszéli árokba. Ekkor lendült támadásba a dadogó fazon aki a vívótőrt szorongatta remegő ajkakkal. A bajnok lazán kitért a szúrás útjából, hogy közben elhajolva a lándzsa elől hagyja szegény tőrös pasiba döfődni a fegyvert. Hát két ember már kieset a küzdelemből, a maradék három pedig tanakodva összenézett. Ezt használta ki Viend, egy szemmel nem követhető ugrással a levegőbe szaltózva a trió mögé keveredett és egy szúr, rúg és szájon vág  taktikával már is a földre kényszerítette ellenfeleit. Gyors győzelem volt és még kegyes is, végül is komoly sérülés ő maga nem okozott. Aki fegyver ragad, fegyvertől vész, és sok lúd disznót győz! Nem ez utóbbi közmondás nem ide való. -Na tűnés haza! - förmedt a jajveszékelőkre a hős, s hogy nyomatékot adjon szavának jól fenékbe billentette a hozzá legközelebbi gazembert, aki nyekkenve landolt egy csalánbokor közepében. Hát így kezdődtek Viend Na Storvius eseménydús kalandjai, Saonna városába vezető hosszú utazása során, ahová pedig a király hívatta bizalmas kéréssel...