Gondolkodhatott volna, a télről, a hóról és talán még a relativitás elméletéről is, ám mindezt félretéve a ismerős utcák képével sem törődve, egyenest a kedvenc fogadójához sietett, amely szembe magasodott a temetővel. A fogadó, a Néma Hintó, kimondottan a kalandozók törzshelyének számított, így Hepert lehet egyből felismerték volna, ha mások nem is, de az ismerős arcok biztosan, ha nem lett volna éppen álruhába, illetve ha már belépett volna az ivóba. Ám még nem tette, a táblát nézte a délutáni szürke fénybe amely ízletes sülteket és száraz bort hirdetett a hülye széllel nem is törődve. Sakkmester volt, legalábbis az álruhája szerint, és ahogy végig nézett önmagán, úgy érezte, ha lennének is bent haverok, barátok, ellenségek vagy csak valakik, több mint valószínű, nem ismernék fel, a ruhája ugyanis tök királynak tűnt, nem úgy mint az a jámbor zombi, aki a temető kapujába ásítozott és nem törődve a hideggel, egy papírcetlit nézegetett, legalábbis két ásítás közepette minden bizonnyal ezt tehette.
A legendás hős e pillanatba sok dolgot is tehetett volna, először is elvehette volna a papírt a zombitól, vagy egyszerűen integethetett volna neki, ám a nagyherceg nem töprengve tovább, inkább benyitott a halk zenétől hangos Néma Hintóba.
Kedvenc asztalához ült, tehette, mivel több dologból kifolyólag is a szokottnál kevesebben időztek az ivóba és hát inkább a kandalló közeli helyekre telepedtek, valami titokzatos oknál fogva. A hős vállat vont és a hozzá csoszogó pincérnek leadva a rendelést a pipafüsttől illatos helységet kezdte nézegetni. Igazából semmi nem változott, pedig hát két hete járt itt utoljára, tagadhatatlan akkor nem volt rajta álruha és még négy testőre is vele tartott. Régen volt, talán egy messzi-messzi dimenzióba, viccelődött önmagával, irónia gyanánt a nagyherceg és a kis porondra felbicegő, alig hetven éves trubadúrra tekintett, úgy festett az öreg énekelni szándékozott, mindenesetre egy citerát a baljába tartott. -Idegen koma volt, Heper még soha nem látta a szakállas lovagot, mi több, még a citerája is furcsának tetszett, rúnadíszeiből ítélve talán északi mesterember munkája lehetett, ám a dalnoklovag hajviselete déli stílusra utalt és laza páncélzata egyenesen görbének tűnt. Mindegy, a hős úgy érezte ha lesz ének akkor lesz, ha kihozzák a rendelt ételét, akkor megeszi és ha eláll a hóesés akkor biztos, hogy nem fog esik.
A dal nem kezdődött, a trubadúr csak felment a kis színpadra, majd kettőt gondolva lement és a egyik asztalhoz telepedve az ufókról kezdett beszélni, igazán hangosan és igazán fennkölten. A nagyherceg elmosolyodott, asztalára került a zamatos húsleves, gőzölgő illata a frissességre utalt, még akkor is ha kitekintve az ablakon a út túloldalán elterülő temető kezdett jótékony félhomályba borulni. -Boldognak érezte magát, a kanala rézből volt és a leveshez rozskenyér járt töltött paprikával. Ám a boldogsága csak két percig tartott, mert szó nélkül az asztalához telepedett, egy ez eddig a fene se tudja, hol rejtőzött fickó.
-Szeve! vigyorgott a jövevény, fel sem fogva, hogy akinek az asztalához ült, nem volt más, mint Fűven legendás bajnoka, a sárkánytipró, kalapáccsal harcoló Lord Heper.
-Ki hívott?! firtatta az álruhás hős, azon töprengve, hogy vajon ha egyszer kikerülne az űrbe, hány percig bírná élőben, űrruha nélkül. Mert ugye nincs levegő, nincs semmi, csak a vákuum, meg aztán hideg, meg ugye a nyála is felforrna...a férfi megrázkódott, rájött hülye gondolatai támadta, miközben a vendége még mindig csak mosolygott és nem húzta el a csíkot.
-Csak jöttem. felelte a barna tekintetű, aki zöld ruhát viselt, amely ruha, ha jobban megnézi az ember akkor kicsit kockásnak is elfogadható volt fekete árnyalataival együtt.
-Akkor jó. vont vállat a hős és elkezdte enni a levesét, azért azt nem engedhette meg, hogy kihűljön, az idegennel az evés után is el lehet beszélgetni, evés közben viszont nem!
-Rendben. bólintott a pasas és feltápászkodva megvert kutyaként eloldalgott, kicsit úgy tűnt, mint ha benne lenne egy idegen...
