Koponya ízé: Az első héten

Mert minden azzal kezdődött, hogy Szeleburdi Fred elment rőzsét gyűjteni, így magam maradva a Korhad néven is ismert tisztáson az eget kezdtem kémlelni. Boldog voltam, mint szamár bégetés közben, miközben a felhők úsztak erről, arra. De mit is tehettem volna, mikor már halott voltam és csak úgy a testemben rekedtem, akár a pulcsid a szatyrodban, vártam vajon mi lesz ezután. Nem azért voltam halott, mert félig felfalt egy medve, ó nem, igaz történetem nem tudja senki. Kérdezhetik persze, mi fenének emlegetem Fredet, az alkoholista zsebtolvajt? Nos ennek egyszerű oka van, ő volt az első aki rám találva szembesült szétmarcangolt tetememmel. Amúgy Fred egy irtó csinos hölgy volt, aki maszekban lopott ezt-azt, mindenből  egy keveset. Nekem ez már mindegy volt, az én zsebeimet gyilkosaim bizony alaposan kiforgatták, mintha csak ez lett volna a céljuk. Pedig dehogy ez volt, hiszen én V. Nagy Bismondó király volnék, akit saját testőrsége mészárolt le. Persze nem hiszem hogy Fred felfog támasztani, sőt azt sem hiszem el, hogy jó dolog halottnak lenni. De ez az a szituáció, amikor nem kell a sok mizú, halott vagyok bizú. Így néztem én a szürke felhőket, és vártam vissza Szeleburdi Fredet, hogy ha fel nem is éleszt, mert azért csókot nem várhattam tőle, azért csak elhantol, hagy bomoljak békességben a kukacok nagy-nagy örömére. Tudom kicsiny álmok, de így holtan gyorsan megtanul az ember aprókat gondolni, mert hogy ezek után király nem leszek, annak meg van a 98%-os esélye. S ha Fred visszajövet elás, mint egy döglött kutyát, a maradék 2% is könnyen elillanhat, azért mégis vártam. Hibáztatok e valakit a gyilkosaimon kívül? El kell mondjam, igen. Az élet nem torma és a kocsma sem kultúrház, így igen haragszom mindenkire aki él és mozog. Talán te is így lennél ezzel hasonló helyzetben, csak ki kell próbálni, én benne vagyok...
A lány szaladt, és nem a rőzse ügyében, a talált halott király csúf egy látvány volt és bár Fred szép, és bájos lány, helyén van az esze is, azért azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy azt a tetemet nézi, miközben vacsorázik. Undok egy helyzet volt az biztos, a test félig megkajálva a koponyája meg olyan ízé szerű volt, hogy az borzasztó. A csinos zsebtolvaj csak rohant, mint a villám teljesen bal irányba a felhőket bámuló királytól. Én mondom, várhatunk ugyan a csodákra de azok gyakran elszaladnak elölünk, valami furcsa oknál fogva...

A grafit

Prológus : ...A dinó teljesen balról közeledett, a dzsungel nehéz levegőjű és nyirkos volt. Persze ez most másodlagosnak számított, mert az elsődleges a hatalmas, csattogó pofájú szörnyeteg volt. Poo, aki jóképűnek tartotta magát, most inkább nem gondolt semmire, csak hogy elérje azt a nyomorult féreglyukat amit Szipúvár a kőhegyi sámán nyitott merész elszántsággal. Még ezernégy lépés, biztatta magát a rohanó tűzvarázsló nem kívánva dinó eledel lenni. A talaj süppedős, igazán marasztalón próbálta a mágust a bestia számára felkínálni. Ám ekkor a fák megritkultak, a menekülő egy tisztásra ért, ahol Vasgyúró állt fogait bőszen vicsorgatva. Poo elvetődött, mint csiga az aszfalton és csak reménykedett hogy Gyúró nem ijed meg. Hát nem, az Abelisaurus bunyós kedvében lehetett, mert egyenesen a felordító Vasgyúrónak esett. Vas nem adta könnyen a bőrét, előbb megütlegelte majd karatézott a rémmel, végül pedig a torony méretű szörnyeteg szó nélkül lenyelte. Több sem kellett, a derék magas fűben rejtőző mágus felpattanva úgy futott tovább, mint ha a Fűveni maratonra készülne. Talán ez, talán az vagy esetleg amaz, de a végén elérte azt a fránya átjárót, s úgy vetődött át, hogy azt még a nagy indiánfőnök is megirigyelhette volna.
- Csukd be a kaput!!! - visította a halálra rémült Poo. S valami isteni csoda folytán a túlhízott, alsógatyában vagánykodó sámán hallgatott a mágusra, egy intésére az ásítozó féreglyuk megszűnt létezni.
- Te, hol van Vasgyúró??? - tette fel az ötmilliós kérdést a sámán, gyanakodva a tűzmágust méregetve... Hosszú magyarázkodás kezdődhetett volna, ha Poo magyarázkodni szeretett volna. Ám ő csak egy forrócsokira vágyott, három szó nem sok, annyit azért mondott.
- Megette egy dinó - nyögte röviden a ziháló férfi, egy békés fennsíkon üldögélve a dagadt sámán szemeibe mélyen belenézve.
- De miért? - firtatta Szipúvár egy cseppet sem értve mi is történhetett odaát.
- Éhes volt - morogta Poo verejtékes homlokát egy pólóba  törülve.
- Hogy mik vannak?! -csóválta fejét a százkilencven kilós férfi, aki tollakat tűzött majdnem kopasz fejére.
- Bizony - bólintott a mágus már régen bánva, hogy bevállalta egy gazdag fazon megbízását, akinek elszánt vágya volt, hogy megkaparintsa Bodroka Keresztjét. Úgy tűnt nem nagy kaland, így Poo csak két embert bérelt fel maga mellé, ez volt a hiba. Mert a nagyon pontos térképe, nem volt annyira pontos, hogy a megfelelő dimenzióba kerüljenek. Kereszt helyett így csak egy grafit rudat vághatott zsebre, a dinó pedig a bikaerős, legendás Vasgyúrót. Most mi lesz? Nem volt sokáig kérdés, a varázsló úgy döntött eladják a grafitot, majd felbérel egy orvgyilkost, ellopatja a gazdag fickó összes szemüvegét, kegyetlen bosszút állva elesett társukért.
- Most mi legyen? - törte meg a kedves délutáni csendet a gatyáját piszkáló sámán, még mindig nem értette hogy ette meg Gyúrót egy egyszerű dinoszaurusz.
- Bosszút állunk, nincs más megoldás hisz a becsületünk a tét! - zengte szomorúan Poo és egy újságpapírból mákos szendvicset csomagolt ki, amit egy szatyorban tárolt. Szipúvárra nézett, s immár tudta, az ő oldalán áll,  a sámán példáját követve egy kakaós palacsintát varázsolt maga elé...Csak szegény Vasgyúró, ő nem eszi meg már soha a félretett húslevest.

Ki az a Federic Mülé???

Furcsa dolog ez, hiszen oly sok hős, pap vagy éppen egy turista tett már említést Federic Müléről,  hogy e dolognak illene a végére járni. Járhatunk, és nem is kell messzire, mert Fűven Nagy Kalendáriumában egy szó már sok lenne, de annyi sincs Federic Müléről. Hogyan állíthatják mégis oly szavahihető emberek, mint Viend Na Storvius,  hogy ő bizony hetvenszer találkozott e titokzatos személlyel? Rejtély, egészen a Köröm-hegységtől a Hantani dombságon keresztül még a Sápadt Penészdűnék lakói is, ha másban nem, de regéikben megemlítenek egy bizonyos Mülét. El kell ismerni született ez ügyben kerek négyszáz teória, köztük olyan is, hogy Federic Mülé tulajdonképpen csak egy délibáb, sőt a MI.G.U.S. nyomda és rendház nagymestere odáig elment, hogy az egészet rákente a Marson tevékenykedő idegen transzformátorokra akik nyilván elakarják foglalni Fűven csodálatos világát. Kétségtelen hihető filozófia, már csak azért is mert Fűven hatalmas kontinensén bármi előfordulhat. Fordulhat, de vajon fordul e? E komoly kérdésre sok-sok év kemény munkája után Zomé atya, aki egész életét a "Mülé eseménynek" szentelte, halálos ágyán azt a kijelentést tette tanítványai kíváncsi pillantásaitól ösztökélve, hogy "mégis mozog Fűven" s a bölcs embernek ez volt az utolsó üzenete. Fontos dolgot mondott, ez szent igaz, de mi köze mindennek Federic Müléhez?  Bob Nagymester ezért nyomozó tanácsot hozott létre Zomé atya végső kinyilatkozása ügyében. Az igazságot legjobban talán Heper nagyherceg fogalmazta meg egy vallási zsinat keretében, azaz hogy Federic Mülé léte vagy nem léte, nem lét kérdés Fűven sorsát illetően. Tegyük hozzá, ő még csak hétszer találkozott a misztikus felhők mögött lapuló, vagy nem lapuló titokzatos idegennel. Egy szakállas bölcs, a leghosszabb szakállú mind közül, tehát a legbölcsebb véleménye szerint, mindegy hogy van vagy nincs Mülé Fűven világában, ha van akkor biztosan meg fog nyilvánulni és addig a találgatásoknak nincs helye. Ha van helye, ha nincs, továbbra is mindenkit érdekel, hogy kicsoda lehet az a Federic Mülé?!

Viend Na Storvius: A Lassulás!

Prológus: Igen itt szükségeltetik, hisz a segítő mégis csak a segítő, a király ügyintézője, nem hagyhatja magára a bajban lévő uralkodót, aki mellesleg Storvius hatvanhetedik legjobb barátja volt. Mindenki félt a cseppet sem veszélyes küldetéstől, csak egy lovag állt a király elé, hogy ő majd dumál az öreg karosszékkel. S e lovag talpig vértben, erős spanyol akcentussal  nem más volt, mint a hegyben lakók miszti-mágikus hőse, Sam Kenelviss lovag a lassulás birtokosa, és Fűven tiszteletbeli polgára. Viend persze azonnal kijelentette, hogy nem engedheti a lovagot egyedül a hírneves karosszékhez. Rövid tanakodás, töprengés és sok bor ivászat után a király úgy határozott, hogy mind két szuper bajnok keljen útra és hozza el a választ, addig ő majd csak kibírja valahogy. Ezen határozat alapján, Viend Na Storvius és Sam Kenelviss lovag együtt kezdték meg kalandjukat ama bizonyos jósda felkutatására...

Büszkén lovagoltak ki az egyik városkapun pontban déli irányba, a békés napsütésben semmi jóra nem számítva. Mentek húsz percet, de megeshet volt az huszonkettő is mikor Sam így szólt, ravaszul a napba pillantva. Viend egy Federic Mülé nevű fazon által már régtől ismerte a derék lovagot, így az érces hang az erős spanyolos akcentussal nem zökkentette ki reggeli meditációjából. De hogy a történet ott folytatódjon ahol kell, Sam kérlelhetetlenül imigyen szólott:
- Mond Viend, ez a karosszék biztos tudja, hogy ki akarja kinyírni Bőhőm királyt?
Storvius halkan töprengett, az őserdők irtásától kezdve az ólomkatonákig minden eszébe jutott, végül a lovag szemébe nézve így szólt.
- Sam, ez az utolsó reményünk, a szőrös űrlények bármikor megtámadhatják Fűvent, és akkor az istenek irgalmazzanak nekünk!
- De hát mii köze a királynak az idegen invázióhoz?
- Ki tudja, van egy olyan érzésem a karosszék minden titokra fényt derít majd.
- Úgy legyen! - bólintott a bölcs vitéz, mikor mint tetű a tetves hajban, úgy törtek az utat szegélyező lugasból a különböző színű támadók
- Mi a franc ez?! - dühöngött Sam kardját rögvest előrántva.
- Nem tudom de gyanítom, hogy nem trombitálni szeretnének a tiszteletünkre - vágta rá Viend egy behemót, vagy őt méter magas, csupa vas izét az árokba lökve, egy másikat lábgyökéren rúgott, a harmadikat lefejelte. A harc elkezdődött. Kenelviss lovag sem tétlenkedett, az első törpe lényt egyszerűen lovával legázolta, egy másikat úgy ütött meg, hogy kirepült a zoknijából is, majd kardját az égre emelve elbömbölte a bűvös szót : LASSULÁS!!! Ekkor történt a nagy meglepetés, az eddig egyre csak rohamozó harcosok, akik nyilván egy féreglyukon kerültek ide, egyszer csak megdermedve éppen csak vánszorogtak, lehettek vagy ezren.
- Mi ez? - hüledezett Viend, mint tévészerelő a húsboltban, hiszen még alig látta ötvenszer a lassulás extrém "varázslatát."
- Ez a LASSULÁS barátom! - zengte büszkén a lovag, kinek vértjén az ellenség vére pirosult.
Viend feldöntött egy kentaurt, majd egy száját tátva hagyó dárdás kommandóst, mikor Sam így szólt.
- Viend, induljunk e bonyolult praktika nem tart örökké, néhány nap és feloldódnak az átok alól.
- Igazad van, nekünk küldetésünk van - szólt Viend örült küldetéstudattal, s ki lavírozva a dermedt ,de a haragtól vizenyősen őket bámuló harcosok gyűrűjéből, folytatták útjukat, hiszen úgy tűnt lesz még éppen elég ellenségük...

Küldetés vagy nem küldetés

Eljött a holnap, s mert az isten tényleg a jó isten volt, reggeli után valóban feltámasztotta Johnt, akit bizony egy csúnya falény lőtt le, mint egy veszett kutyát. Nem tudta hol van, és az sem hol az isten, egyszer csak eltűnt a mennyországból, vagy valahonnan, ahol korábban lebegett, mint egy izé. A táj ahol állt kies volt és vagy harminc lépésnyire végestelen végig szögesdrót kerítés húzódott, erre is arra is.  Mivel John előző életében közismert kalandozónak számított, meg aztán ismerte Fűven térképét, mint lovász a feleségét, nem kellett neki sok idő hogy rájöjjön, a Virsli kapun túl, a zombi tanyák közelében járhat. Ott volt ez nyilvánvaló, hisz e elvetemült jószágokat csalta e félszigetre egy morcos istenség, s hogy ne tekeregjenek össze-vissza egy varázsos drótkerítéssel elzárta őket Fűven többi területétől. John a fejét vakarta hiszen semmi kedve nem volt behatolni a borzalmas tanyákhoz. Hát itt tartott gondolataiban a feltámasztott kalandor, mikor nagy trombitaszó és dobpergés közepette megjelent egy víziló képében az őt felélesztő jó isten.
-Nos látod feltámasztottalak - kezdte alig érthetőn az isten. John szerint nem is kellet volna ez a nagy felhajtás, csak egyszerűen elmondta volna még odaát mi a tennivalója és kész. -Látom - fintorgott a férfi nagyon remélve nem a zombikhoz kell behatolnia, mert akkor inkább meghal újra, mint sem felzabálják a falánk élőhalottak.
-Nos fiam most elmondom mi a feladatod, ha már így felélesztettelek. A hős hallgatott nem sok mindent mondhatott erre, arra pedig inkább nem is szólna, még ha fizetnének is némi pénzt érte, így az isten folytatta.
-Hát el kell  ide hoznod hét napon belül a Nagy Akváriumot - zengte az isten még mindig alig érthetőn.
-Honnan? - firtatta John, és valahogy nem érezte jól magát új,  patyolat tiszta öltönyében. -A láthatatlan tó közepén magasodó láthatatlan sziget múzeumából - jött a korrekt válasz, s hogy John ne akadékoskodhasson, az otromba víziló most zene nélkül gyorsan lelépett, magára hagyta a derék kalandozót. Pedig lettek volna kérdései, az első mindjárt az, hogy  juthat el gyorsan a láthatatlan tóhoz. Úgy tudta egy heti lovaglásnyira van innen, s az még csak az odaút. Ami még aggasztóbb, hogy minden láthatatlan. S vajon csak úgy oda adják neki az akváriumot? Szekeret is kerítenie kell, ha megszerezte, valahogy el is kell hoznia. Úgy vélte, jobb volt halottnak lenni, hisz akkor nem abajgatták, csak lebegett, mint egy izé. A küldetés  úgy érezte, teljesen kivitelezhetetlen. Oldalra pillantott a veres csatorna hömpölygő veres vizére, rájött akár vízbe is ölhetné magát, de talán ez a láthatatlan küldetés még is jobb, mint ha öngyilkos lenne...