Heper nem azért volt hős, mert annak kellet volna lennie, ő egyszerűen munkássága által vált a kontinens egyik prominens kalandozójává. Így mi sem volt természetesebb számára mint, hogy majd elmenjen abba a kis faluba, ahonnét kétségbeesett levelet kapott egy süket néni öcsének a fiától. Tudni illik, ahol élt a néni, valami szörnyű, valami ijesztő, tehát olyan, valami szörnyűség forma ízé mászkált elő rendszeresen és rendszertelenül is a környék mocsarából csak, hogy terrorizálta a békés polgárokat. Na ezt az áldatlan állapotot unta meg az említett néni sokadik szomszédja, és kérte a segítséget a hős részéről. Heper pedig természetesen a kérésnek eleget téve, rövid vacakolás, locsolkodás és karácsony helyetti böjtöt követőn el is ment abba a kis faluba ahol a rém garázdálkodott.
A falu annyira hétköznapi falu volt, hogy két szót sem érdemelt. itt is, mint máshol, ha volt mozgólépcső akkor senki sem használta, ha nem, akkor meg senki nem mente sehová, mozgólépcsővel. Persze a helyzetet ismerve, nem a mozgólépcső volt a lényeg, mi több, még az a patkányfogó-galóca se sokat lendített a történeten, amelyik az öreg templom árnyékába tengette gombához igen csak méltányos életet. A valódi lényeg ugyanis a falunk túl, kicsit balra elterülő kákától benőtt, kicsit zöld, kicsit büdös mocsárba volt található, ahol az a bizonyos szörnyeteg tanyázott. -A hős, természetesen egy jó ebédet követőn harci-kalapácsát rendesen beolajozva meg is indult szörnynézőbe, vagy szörnyölőbe, már csak azért is, mert kezdett beborulni, és ugye szörnyet csak nem gyilkolgat az ember szakadó esőbe. Szóval Heper átérezve a helyzet súlyát, csak egy könnyű hátizsákot vitt magával, nagyon remélvén, hogy azt a széles ösvényt nem a szörny taposta ki, amelyen az útmutatásnak megfelelően, elindult mocsarat nézni.
Na a mocsár se volt nagy szám, még zöld szám se, egyszerűen csak egy mocsár volt, melynek a közepén a helyi legendák szerint egy ebihal éldegélt őrizvén az univerzum felettébb zavaros egyensúlyát. -De mindegy is volt, mert ahogy a férfi megállt és egy szitakötőbogarat próbált lecsapni, a pufogó, zummogó és még ki tudja mit csináló mocsárból nagy hirtelen előmászott maga a legendás szörnyeteg. -Hát egy biztos, Heper ebben a pillanatba úgy érezte, mint ha emberére talált volna, ám szerencse, az óriási krumplira hasonlító, csápokkal hadonászó, sok szemekkel össze meg vissza pislogó borzalom, csak egy szörny volt, tehát, még sem az a bizonyos ember.
-A lény, mert lény is volt, csúnya egy jószágnak bizonyult, a járását is természetesen figyelembe véve. Ám nem is a rondasága végett volt rémisztő a kalandozó szemszögéből, az ugyanis belefért, mert hát szörnyetegről beszélünk és nem egy postagalambról. Tehát az, hogy, vagy négy méter magasan magasodott és még az egyik villás nyelvét is kiöltötte belefért az összképbe, de az a bizonyos hangja amit csak úgy kiadott magából, már igen csak idegpróbálónak bizonyult.
-Takarodj! próbálta Heper a békésebb módszert, miután a borzalom kicsit zihálva egy nemlétező sziklának támaszkodva, egyszerűen oldalirányba elborult. A módszer nyilván működött, ám jelen esetbe a lény a varázserőtől lilán világító harci-kalapácsot nézte, talán elgondolkodván azon, hogy a kozmosz igazi közepén, egy gigászi fekete lyuk trónol és egyszer minden bizonnyal el fogja nyelni az egész világmindenséget. A szörnyeteg tehát töprengte miközben igyekezett feltápászkodni, de a hős is elmélázott az idő múlásán, a szomjúságon és a kétéltűek párzási szokásain. Nehéz volt, már mint a helyzet, és a mozdulatokból ítélve a szörny részéről a feltápászkodás is. De végül sikerült, ami nem volt túl meglepő, hiszen minden csak idő kérdése volt. Szóval a hámozott krumpli külsejű borzalom ismét állt, és diadala jeléül elordította magát.
Érdekes volt, a nagyherceg akit védett a kalapácsából kisugárzó mágia, nem ijedt meg a furcsa, kicsit nőies hangtól, viszont az a bizonyos szitakötőbogár szívinfarktust kapva, a trutymóba hullt.
-Elég a hülyeségből, takarodj te szörnyeteg! ismételte előző mondandóját a legendás férfiú, kicsit tartalmasabban, látván mire képes ez a nagyon nagy bestia, remélvén, ez így már elég lesz valamire.
-S tényleg, a szörnynek elege lett, és a kalandozó felé lendült, nyilván fel akarván falni a Fűven szerte közismert és közkedvelt hőst. Igazából nem tudni mire számított a mocsári borzalom, mindenesetre Heper kitért a támadás elől, és csak úgy az igazság kedvéért a szörnyeteg egyik csápjára lépet, majd varázslatos fegyverével a lény sípcsontjára csapott! Több se kellet, a pokolbéli kreatúra üvölteni, visongani és tán még óbégatni is kezdett, majd miután az alkonyat kezdett kibontakozni, a rá támadó vámpíroknak nem tudva ellenállni gyorsan kilehelte nemlétező lelkét, vélhetőn hamarosan farkasemberré változva.
Nem tudni honnan jöttek a vámpírok, azt sem, hogy miért fénylettek mint egy szentjánosbogár, viszont azt tudni lehetett, hogy ez a bizonyos mocsári szörnyeteg, akit a vérszívók megharapdáltak, soha többet nem fogja terrorizálni a békés kézművességéről neves kicsiny falu lakóit.
-Hét ti ott! vonta össze szemöldökét a kalandozó, bizonyosságot kívánva szerezni, hogy nem-e ment el a hangja a nagy kavarodásba, és mert meghallotta saját magát, elégedetten mosolyodott el. A vámpírok persze mert nem voltak süketek, így a hang irányába néztek, és ők is mosolyogni kezdtek. S meglehet ez a idilli pillanat eltartott volna az örökkévalóságig, ám mivel elkezdett csepegni az a fránya eső, a varázs megtört és mindenki elindult a maga dolga után, kivéve a felettébb porul járt szörnyeteget.
