Az a hülye darálógép

Kerék isten aki tulajdonképpen ellopta az emberiség számára a kereket, már állítólag nem nagyon élt. Persze ez nem zárja ki, hogy papjai továbbra is hirdessék az igét, így bizony gyakran zaklatják a békés falusiakat. Nos hát egy ilyen pap volt Konréd, a derék, és a nők szerint jóképű hittérítő. Konréd, alig volt hetven éves és botra támaszkodva járta Fűvent. Vándorló szerzetesünk homlokára tetováltatva egy felettébb ronda kereket, istene szent logóját, büszkén regélte a nagy cselekedetet, mikor a bátor Kerék isten egy pénteki napon ellopta a csűr mögül az istenek országában oly természetes kereket. Konréd bő gatyában, kezében egy teniszütővel, görbe botjára támaszkodva megállt Giw városának Aladinról elnevezett terén. Várt, még csak hatan voltak ott unott arccal, ami a pap szerint az izgatottság legjobb álcája lehetett. Várt, s míg az idő telt a bölcs hittérítő a tér közepén magasodó Aladinra szegezte őzike tekintetét, nagyon remélve, hogy a nagy utazó és képkeretkészítő boldogan néz re rá a mennyeknek országából, már mint ha Aladin a mennyországba került. De tökmindegy, mivel a nézők száma elérte a tíz főt, a  pap  egy kört rajzolva a levegőbe regélni kezdett, s egy néma dobos kísérte mondandóját egy tujafa tövéből.
- Népek és kedves mindenki! Én nem szentbeszédet tartva kívánom az igazságot hirdetni - itt Konréd szünetet tartva nyugodtan szemlélte, hogy négy ember távozott a hallgatóságából. Jó jel volt, ha rossz lett volna már megdobálták volna teve kakával. Ám ilyesmi nem történt, a bölcs pap folytatta tehát csodálatos mondandóját.
- Mert tudni kell a kő nem esik le, ha nem dobjuk fel. Így drága gyermekeim, be kell látnotok, hogy még nem láttok semmit.
- Atyám akkor téged sem???  - gúnyolódott egy szemüveges hapsi, nyilván egy helyi dinnyeárus lehetett kevés ésszel, de annál több lével. Szóval Konréd nem véve figyelembe a megjegyzést egy tüsszentést követően, amit isteni jelnek tekintett, folytatta Kerék isten történetét.
- Igen emberek, vannak csodák és vannak olyan dolgok, hogy ha semmit nem csinálunk semmi sem történik. Persze ez olyan mint a légypapír az ajtóra ragasztva, gusztustalan, de bizonyos mértékig hasznos.
- Jól beszélsz atyám! - kiáltott egy fél süket koldus, csak sejtve miről beszélhet az az öreg fazon. akinek festett haját az őszi szél cibálta össze-vissza, igazolva hogy nem parókát visel a beszélő. Ámulatos légkör alakult ki, s már a pap kezdte azt hinni hamarost csoda történik, előlép a semmiből imádott istene, a mogorva ám jószívű Kerék isten. Na de a csoda elmaradt, Konréd így kénytelen volt tovább beszélni, s mivel a tér baloldalán  feltűnt egy inkvizítor két páncélos szentlovaggal, összeszedte hát gondolatait s egy mondatba kívánta sűríteni minden mondandóját arról, hogy KERÉK ISTEN ÉL!!! Igaz az inkvizíció nem üldözte Kerék isten követőit, ám ahol egy inkvizítor megjelenik, ott jobb csendben maradni, vagy legalábbis gyorsan eltűnni, ha már nem sikerült lakatot tenni a szájra. Ekkor történt egy olyan dolog, amely pontot tett az el sem kezdett egyetlen, és legfontosabb mondat végére. Ugyanis Konréd, ahogy balját az ég felé emelte egy hatalmas darálógép zuhant alá, pont a szentember fejére, örökre elnémítva a jóságos pap beszédét...és az igazságot.

Heper és a sárga bogár

Prológus : Egér és Répa, e két iszákos cimbora, akik váltig állították, hogy láttak bogarat. Jó, nem sima mezei bogarat, hanem egy űrdobozból kiszabadult sárga bogarat, igen csak felforgatták kicsiny városuk mindennapjait. Oly annyira, hogy a település fontos emberei, a kökény erdőbe kimenni nem mertek, mivel senki egyébként sem mert kimenni oda soha, a bogár pedig oda repült be, kétségbeesésükben segítséget kértek. S mi ebben a különös? Először is a sárga bogár igen ritka, másrészt a franc sem tudta, hogy a pokolba jöhetett az a doboz az űrből. A helyzet annyira kínossá vált, hogy a dolog végére a híres hőst és bajnokot, a nagyherceg lord Hepert bízták meg, miután Gira polgármestere üzenetet küldött az amúgy felettébb elfoglalt  élő legendának, hogy járjon a sárga bogár ügy végére... Heper, aki némi töprengést követőn megérkezett a szalmájáról híres városba, és látta a bogár által kiváltott felfordulást, egy csütörtöki napon, mert hogy az előző nap kedd volt, neki indult az amúgy rettegett kökény erdőnek. Az erdő nem volt másabb, mint Fűven bár mely más erdeje, hiszen fákkal, bokrokkal meg olyan izékkel volt tele, és az állatok is fel-fel bukkanva, adtak jelet, hogy itt bizony van élet. Na igen ekkor jönne a kérdés, hogy a környékbeliek miért féltek mégis az erdőbe merészkedéstől, hiszen még egy út is kígyózott keresztül rajta egészen Giw városáig? Heper tudta a választ, de mert nem volt rá kíváncsi nem mondta el senkinek, mindenesetre ő nem félt. Mitől is parázna, csütörtök volt, és hat ágra sütve a nap ami csak jót jelenthetett. Jött is mintha hívták volna, mert alig ment egy negyed mérföldet, mikor eszébe jutott, hogy azt a fránya dobozt még meg sem nézte, és ekkor az egyik fa mögül egy csúzli medve ugrott a szuper kalapácsos hős elé, igen csak vicsorgó pofával. Itt tudni illik, hogy a csúzli medve egy felettébb veszélyes jószág, és akkora volt mint egy vidra, vagy egy púpúteve. A nagyherceg nem ijedt meg, kettőt hátrált mialatt előrántva legendás fegyverét bőszen a szörnyeteg gomb szemeibe nézett. A rém, ami, vagy aki, nem hasonlított semmilyen ember által ismert borzalomhoz, nagyot horkantott majd nem kockáztatva, ahogy jött úgy távozott is, nem merve harcba keveredni az egyszerű utazónak tűnő hőssel. - Na ez volt ám a könnyű menet -állapította meg a kortalan, talán harminc vagy harmincöt éves férfi, és kalapácsát továbbra is kézbe tartva, feledve, hogy vissza akart menni a dobozt megszemlélni, folytatta útját a méltán rémes kökény erdőben. S hogy rémes e vagy nem, azt talán majd egy geológus vagy egy botanikus biztos eldönti majd, ám Hepernek ezer dolga volt. Először is meglelni a bogarat, hogy bebizonyosodjon igaz-e a Répáék által állított történet. Másodszor ha igaz, kideríteni mi végből dobták, nyilván az ufókok, pont a kökény erdő szélére azt a dobozt, amiből kirepült a igen értékes és különleges sárga bogár. A nagyúr még azt is feltételezte, hogy Fűven szerte még senki nem látott ilyen jószágot. Na jó, itt meg lehet vallani, hogy Heper is csak hétszer látott élőben sárga bogarat, azt is egy másik dimenzióban. S mi lesz a rovar sorsa? Jó kérdés, de a bajnok erre is tuja a választ. Ugyanakkor, hogy baj ne származzon, a nagyherceg eldöntötte agyonüti a bogarat, hogy létével nehogy megzavarja a tér-idő vonalat, mert akkor igen nagy bajok jöhetnek. Hát így töprengett a legendás fickó mikor egy tisztásra érve, tisztán felfedezte a sárga bogarat egy korhatag széken pihenve. Na azt senki se kérdezze, hogy került oda az a szék, de nem is ez volt a lényeg, mert a lényeg maga a bogár volt. Heper használhatott volna mágiát vagy bármi mást, de ő mindent egy lapra téve fel óvatosan becserkészte a tenyérnyi rovart, miközben az bölcsen nézelődött és hopp a varázserővel megáldott kalapács lesújtott rá. Szörnyű villanás vette kezdetét, amit citera hangja kísért majd három perc múltával egy gyönyörű leány állt a nagyúr előtt álomszép esküvői ruhában. A hős nem lepődött meg, valahol számított ilyesmire és mert felkészült volt, újra lecsapott mindent legyőző fegyverével hogy egy ismételt fényjátékot követőn a lány semmivé hulljon, a szék meg ezer szilánkra törjön...
Epilógus : Róka és Egér húsz évet kapott hamis legenda terjesztéséért. Hepert hősnek kijáró fogadtatással ünnepelték, mikor közölte nem létezett és soha nem is fog létezni az a bizonyos sárga bogár. Mi több, nyilván a doboz is hamisítvány és el kell pusztítani, hogy az ilyen hamis legendáknak ne legyenek bolond szószólói. A kívülálló szemével furcsa lehet a legendás hőstől, hogy nem pontosan az igazat mondta, ám Heper jól tudta a világ még nem érett meg az ilyen eseményekre, s jobb ha a titok, titok marad, talán mindörökre...

Koponya ízé : A tizedik napon

Úgy tűnt minden rendben van. Szeleburdi Fred visszatért, s bár kezében nem az életelixír, de még egy hitvány lézerkard sem volt, el kell ismerni nem jött üres kézzel. Furcsa volt a lány szemeibe nézni, s ahogy a gyönyörű fekete tekintet végigmért, mint valami temetkezési vállalkozó, a hideg futott végig a hátamon. Jó, már az ásó is rémítő benyomást tett rám, mivel azt tartott a kezében. Ám mikor megunva foszladozó testem mustrálását ásni kezdett, az bizony bajt jelentett. Nem féltem, hiszen elvileg halott voltam, igaz csak testileg. Itt az igazi gond abból tevődött össze, hogy már néhány, vagy talán száz féreg vígan bekajálták a torkom és így a hangszálaimat is, tehát a dumálás jelen esetben ki volt zárva. S ami még idegesített, hogy Fred, e szexuálisan izgató szépség alig öt lépésnyire tőlem el kezdett ásni, és nem a kukoricának hanem nekem, egy sírgödröt. Nehezen vettem volna a levegőt, ha lélegzem, de mert ezzel nem volt gondom mivel már tüdőm sem igazán létezett, minden idegszálammal az egyre mélyülő gödröt szemléltem, csak úgy félszemmel. Komisz pillanatok voltak ezek, persze nézelődhettem volna csak úgy a kies világba is, de nem volt hozzá bátorságom. Király voltam, még ha meg is gyilkoltak és egyáltalán nem örvendeztem, hogy ez a lány nem veszi észre, hogy még van bennem élet. Az élet nehéz, s bizony meg kell halni az embernek, hogy rájöjjön milyen nehéz is az élet, ha már halott az ember. Nos az nyilvánvaló, ha Fred belelök a gödörbe amelynek készenléti szintje 68% volt, nekem nem lesz lehetőségem visszatérni az életbe. Persze kérdés, a lelkem vagy ami most is tudatomnál tart, hogy fogja feldolgozni, hogy szépen elporladok a föld mélyén. S itt a rosszabb, még be is dilizhetek, és egy nem bolyongó kísértetként fekszem a föld mélyében, várva a csuda sem tudja micsodára. Hátha megcsókol, már csak úgy kíváncsiságból is. Biztattam magam, bár nem feltételeztem, hogy ez mégis előfordulhatna. Beszélni nem tudok, írni sem, így nehéz tudatnom Szeleburdi Fred számára, hogy bizony én élek, és csak meg kell csókolnia és minden oké. Ez volt a nagy kihívás, nem a királyság irányítása, arra ott voltak a miniszterek meg a többi naplopó... Fred nem akart a rohadó és büdös testhez nyúlni, így az ásóját véve igénybe egy elegánsnak nem mondható mozdulattal bele görgette a sok napos hullát a számára legmegfelelőbb helyre, megannyi legyet és kukacot zavarva meg okvetetlenkedésével. A lány úgy érezte egy halottnak jobb ha el van temetve, mert még a végén zombi vagy hasonló borzalom lesz belőle, és csak rémítgetné az erre haladó turistákat. Hallott meséket visszajáró holdjárókról, vagy csavarkulcsot szorongató kétszemű ízékről. Arról meg már nem is beszélve, hogy épp volt ideje, s a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Hát igen, furcsa jószág a lélek, van akinek van és van akinek nincs. Fred úgy vélte a gödörbe taszított bomló fazonnak már nem igen volt. Vagy ha mégis, hát az csak a véletlen műve lehet...

Viend Na Storvius : A Vén Karosszék

Hogyan, vagy hogyan nem de az egyik pillanatról a másikra a vén karosszék előtt álltak, majdnem talpig meztelen. Furcsa szituációnak tetszett, bár Viendnek épp nem tetszett.
- Na mi van itt?!  - morgott a lovag is egyáltalán nem örülve, hogy egy szem kerékpárosnadrágban ácsorgott a hideg és cseppet sem barátságos, fehérre pingált csarnokban. Igen, a helyzet olyan volt, mint amikor egy buszra várakozol a kietlen tajga közepén. A gond az volt, hogy egy grammnyi tajga, nem sok, annyi sem akadt e tájon a rozoga karosszéken kívül, talán még egy wc sem.
- Azt hiszem ez az a karosszék - állapította meg Storvius kicsit kíváncsian szemlélve az antik festményekkel teletűzdelt baloldali fal, mécsesekkel megvilágított részét.
- Ha ő a tudálékos karosszék, akkor megmondhatná hogy a pokolba kerültünk ide - dünnyögte ironikusan  Sam, talán még azt is elképzelve, hogy válaszol a misztikus ülőalkalmatosság a kérdésére.
- Sok titok van Fűvenen és azon túl... - kezdte a szék mindkettőjük nagy meglepetésére.
Viend nagyra tátotta a száját, mert ugyan hitt a szék létezésében, és még azt is elfogadta hogy mindenre tudja a választ, ám hogy még beszél is, sőt kicsit mély, nőies hangon, az már felborzolta az ő idegeit is.
- Szóval te vagy az a híres vén karosszék?!  - firtatta Sam Kenelviss lovag, egyáltalán nem érezve megtisztelve magát, pedig hát egy székel cseveghetett.
- Vannak kik azt mondják - felelt furfangosan a porlepte tárgy.
- Miért, vannak akik nem? - vonta fel szemöldökét Viend Na Storvius, valahogy immár ő is kényelmetlenül érezte magát a testhez simuló kerékpáros gúnyában. Viend el is gondolkozott azon, hogy vajon hová tűnhettek a saját ruháik és szeretett fegyvereik.
- A világban vannak akik isznak kávét és vannak akik hiszik hogy én a vén karosszék vagyok.
- Ne beszélj talányokban, te szék! - dobbantott mezítlábas talpával Kenelviss lovag, egyáltalán nem érezve magát lovagiasnak.
- A talány olyan, mint a rossz szex, ha ügyes vagy megoldod, hogy jó legyen, ha nem, sose tudod meg milyen a jó.
- Ez klassz, de nekünk küldetésünk van - tért a lényegre Storvius, s továbbra is nagyon szerette volna tudni hogy, hogyan kerültek egy békés kocsmából az idő tört része alatt ebbe a poros, állott levegőjű helyiségbe.
- S az nekem mennyire fontos? - nevette ki a karosszék.
- Például annyira! - vágott vissza Sam egy elképesztően rafinált szójáték keretében. Bizony ez annyira csavaros válasz volt, hogy még a szék is csak ámult, mint buszvezető a busz után.
- Na jó elmondom mi történt veletek - sóhajtotta a jósda egyetlen bútora, és egy kis hatásszünetet követőn elkezdte mesélni a világ keletkezésének krónikáját, egészen a siket varázsló megszületésétől napjainkig... Epilógus : Hogy, vagy hogy nem, de a lassulás varázslatának aktiválásával egy időhurok keletkezett, amely megölt egy atomférget és egy dimenziókaput nyitva a hősöket a Döglött gödény nevű fogadóból kiragadta, és a vén karosszék elé repítette. S hogy miért nem akkor tette, mikor Sam Kenelviss előhívta félelmetes varázslatát, csak egy magyarázat lehet, nyilván a transzformátorok produkálták a késleltetést, ám hogy miért, azt talán még a karosszék sem tudja, vagy mégis....

Koponya ízé : A második héten

Úgy folytatódott, hogy Szeleburdi Fred nem akart visszatérni, én pedig csak feküdtem mint egy több napos hulla, és továbbra is az eget bámulva a nappalok s az éj váltakozását tanulmányoztam, bizony már kezdtem hozzászokni. Vicces, de az ember, aki ráadásul király akit még egy kóbor kutya sem látogatott meg, hogy a szikkadt húst lenedvesítse, egy idő után már nem gondolkodik a megmenekülésen. Persze nem adtam fel, csak az irónia kezdet törzsvendégként napi szinten zaklatni. Igaz a bámulgatás mellet akadt néhány percem a múlton is elmélkedni, a múltról mikor még délceg királyként ültem a lemeztrónon és Goblin apó halhatatlan meséit hallgattam a kis Sántikáról és a lyukas kabátról. Furcsa mindenképp, hogy az élet egy ilyen szituációba hajszolt miközben még egy macska sem közelített meg. Macska, volt egy álmom régen a macskákról, sőt egy szöges cipőről is nem is egyszer. Hogy ezek mit is jelentenek most nehéz lenne megfogalmazni, az ember csak fekszik, a nyüvek meg csak csócsálják. Olyan ez mint egy valóság-faktor tele kételyekkel és néhány elfuserált kérdéssel. S ha már a kérdéseknél tartunk, ebben a pillanatban el is döntöttem, ha nem támadok fel pár héten belül akkor nem igazán sok marad belőlem a csontjaimon kívül. Akkor meg már kicsi lesz az esélye, hogy visszakerülhetek imádott lemeztrónusomra, na persze az is egy érdekes kérdés, hogy most vajon ki is üldögél királyi trónusomon. Gondolkozhatnék bár az agyam java már félig sem olyan fogékony mint mikor még éltem. De ez nem csoda, hiszen most nem élek, legalábbis a testem nem. Boldogító? Nos semmi sem vidít fel így halott formámba...az az talán még is, ugyanis a magányom megtörve látómezőmbe kerülve feltűnt Szeleburdi Fred, a gond csak annyi kezében egy ásólapátot tartott... A lány hosszú töprengést követőn döntött úgy, hogy csak el kellene hantolni azt a hullát, még akkor is ha oly ocsmányul néz ki mint az ötödik utas a Kanál. Igen, a Kanál az a csúf fenevad aki űrhajókat szokott terrorizálni, a legénységét pedig megerőszakolni. Borzalmas dolgok ezek, ám Fred szíve mélyén jólelkű csaj lévén úgy döntött, csak el kell ásnia azt a bűzös tetemet...