Ő, egy másik hős kalandja

Fűven világában nem szeretik az iróniát, mert a gonosz varázslók, akkor rájönnének, ők igenis gonoszak... Ám e szenzációs planétán, Fűvenen kívül  számos és számozatlan kontinens úszik a végtelen óceánba, balról-jobbra és akár balról-balra is.
 S mi köze az iróniának a kontinensekhez, csak annyi köze van, mint a elvándorlásnak, valahol a rezsicsökkentéshez, szóval a  borsó és a gomb története lenne... de mert itt most sem a génmanipulált szójababról, sem pedig a rabszolgák jogairól nem fog szó esni, sőt a FIN néven is ismert földrész globális kalandorait is kihagyjuk, inkább térjünk a lényegre...

 A lényeg pedig úgy kezdődött, hogy Ő, a lovagharcos apuka és a barbár nőszemély szerelméből ugyan nem született meg, ám egy isteni inkubátor valami oknál fogva kilökte és felnőtt férfiként egy neve-nincs világra szabadította e félszabadítót, Őt! -Ő egy olyan magasabb fajta lehetett, a tükröt ekkor tájba még csak elvétve fedezték fel, így relatíve, mekkora magas is volt e csupa izom, csupa erő és csupa balkezes kalandozó. Igen, Ő, kalandozó volt, mert nem csak Fűven világa igényelte a hősöket, e névtelen kontinens lakói is vágytak a felvilágosodásra és Nostradamus jóslataira. Így hát az állatbőrből készült trikót és pamut alsót viselő bátor hős, úgy rótta a rónákat, mint az a nyuszi története, aki, hogy azt képzeljék oroszlán, kitalálta, hogy jobban teljesít, mint bár ki a széles világon. Ez jó is hangzott volna, ha a róka ért nyuszi nyelven, de mert nem...
 De nem kell aggódni, mert míg a nyuszit a farkas valóban megette, Ő egy sarló segítségével kivágta magát a kis-gömböc gömböcéből, csak úgy natúrba. S ha már kivágta, nem várva ki, míg megint lenyeli valami, fogta magát és ő kezdte lenyelni az útjába akadó kóbor jószágokat, egyféle spirituális bosszú gyanánt.
 Persze, Ő számára is voltak tabuk, de mert szerette a tabukat döngetni, hát nem restelkedett a gyilkos galócákat is egytől-egyig bekajálni. Ez nem szimpla bosszúvágy volt a hős részéről, inkább olyan kimondhatatlan valami. S mert eszegetett, és mert közben, egy tanyát valaki szétlőtt lézerágyúval, a csodabogarak meg fellázadtak a Zahari-sívatag baltól kicsit jobbra lévő partján, Ő-nek is cselekednie kellet. Először úgy gondolta, megmenti az öreget, hiszen, mindig meg kell menteni az öreget. Ám félúton, rájött, inkább a királylányt illene, s míg ezen morfondírozott, valami zuhanyszerűséggel felfegyverkezett pontyemberek kereszttűzébe találta magát, aki éppen egy kulcsért hadakoztak. A kulcsról tudni kell, egy asztalon volt, egy tó partján és a leírások szerint aki elveszi a kulcsot egyszer király lesz valahol. -Ő, aki bár tudott a legendáról és el is hitte, úgy érezte, még nincs itt az idő, hogy megmentsen bár kit is, a lelke még tele volt kételyekkel, és ahogy nézte a hatlábú pontyemberek bokszolását, agya légzugába egy hang megszólalva közölte, jobb ha átlép az erő sötét oldalára, már csak azért is, mert a világost, mindig a sötét váltja. -Ez alapigazság volt, kortól és nemtől függetlenül, így Ő, ki három napja direkt nem borotválkozott, eldöntötte, Ő, KIRÁLY AKAR LENNI!
 -Nyilván a történelem úgy írta volna be a nagykönyvbe, hogy Első Ő király, ám még mielőtt bárki bármit is írhatott volna, a halál lovagolt keresztül a csatamezőn és egy elegáns mozdulattal leemelte a kulcsot az asztalról, és Ő-re kacsintva tovább poroszkált kénsavat fújtató paripáján. Persze a pontyemberek semmit nem vette észre az egészből, és még a hős is vívódott, igaz-e amit látott, de ahogy erőt vett lelki fájdalmán az asztalhoz sietve, rá kellet döbbennie, minden igaz amit lát, és az a bazi nagy tábla, ami egészen másról beszélt, csupán csak hazugság.
 Világfájdalom volt ez a javából, talán még tízzel meg is szorozva, de a férfinak küzdenie kellett, nem csak könnyeivel, de a tovább jutással is, mert bár átúszhatná a tavat, mint delfin az akváriumot, nem akart vizes lenni, és a gyaloglás sem igen lelkesítette.  -Szóval feszültség teljes volt a pillanat, amit még Ő, sem tudta hogy oldjon meg, mikor valaki tudva mi zajlik a hős fejébe, egy ufót jelenített meg a küzdelem színhelye felett, és olyan barna sugár segítségével el is rabolták Őt...

Mágikus Mágus Gondolatai?

A jóképű varázsló, aki valahol Északon egy sohasem használt villanyoszlop keskeny árnyékába álldogált és a bús fellegeket nézte, mint költőember, a fogyatkozó érméket. -Szóval miközben a déli napsütésben Poo a híres tűzmágus, akiről valamikor régen, írtak is a bárdok, nem egy becsületes nótát, de ez mindegy, az alkonyaton merengve, semmi értelmes nem jutott az eszébe.
-Furcsa volt, na nem a balra roskadozó uszoda vasbeton pillérei, hanem a hiábavaló helyzet, tudniillik, Poo mestert levélbe invitálták e meghitt, a múltat idéző romtelepülés hangulatos valóságába, miközben a nap még mindig hevesen viselkedett, talán még koronakilövellés is történhetett.
 A dolog ott kezdődött, hogy egy ABLAKZSIRÁF elszabadult és hatalmas pusztítást végzet a kölesmezőkön, valamikor egy esztendeje, egy nem túl közeli falucska rovására. Na ezt a falu nem tűrve, levelet írt a mágusnak, akiről köztudott volt, hogy hős és mindig kiáll az alvilági, külvilági és űrvilági lények ellen, ha az események éppen úgy alakítják a pillanatokat.
 Tehát itt volt, nem a faluba, de a közelébe, és hát se zsiráf se fogadóbizottság, de még egy árva focilabda se nagyon mutatkozott.
-Jaj. mondta a varázsló, nadrágja zsebéből, nem tökmagot, hanem egy fánkot halászott elő és jóízűen a csemegébe harapott, no nem azért, hogy jóllakjon, inkább az idő elütése céljából, már csak azért is, mert kocsi nem volt a közelbe.
 Evett, ebben nem volt semmi rossz, miként a közelbe békákra vadászó gólyába sem, bár nem volt benne biztos a mágia nagy tudora, hogy egy romos város maradványai között, akár csak négy ebihalat vagy körtét is talál a madár, hiába kotorászik, kék szemeivel időnként a férfira kacsintva, nyilván ő volt a bolond gólya.
-Jaj! ismételte önmagát a szakállát leborotvált mágus, valahogy becsapottnak érezte magát, nem értette, ha hívták miért nem fogadták(?) Na jó, a falu mocskosul messze volt, de ha a teleportációs ige ide röpítette, nem valószínű, hogy ott jelenik meg ahol elvben meg kellet volna. S ilyenkor a nyilvánvaló tennivaló, olyan, mint az ennivaló, cselekvést igényel. Cselekvést de nem Poo részéről, ő megtette az első lépést, az, hogy a varázslat más helyre juttatta, nem az ő hibája, tán a varázskönyvbe volt valami bibi, esetleg valami egzotikus átok ült az asztrál térbe, ezt így megállapítani oly nehéz, mint követ dobni egy nemlétező síugró nyakába.
 A gond nem is itt volt, természetesen ott! De az irónia az élet hamiskásan édes, kicsit talán savanyú fűszere így hozta, és a nap még mindig nagyon erőszakosan viselkedett, pedig tíz perc is eltelhetett megérkezésétől számolva.
 -Egy T-rex. gondolta Poo, halvány fogalma sem igen akad, hogy e szó mit takar, de hát ennyi stressz után, nem is csoda a kiábrándulás, természetesen spirituálisan. Mert tudni kell a mágus határozottan magasodott az oszlop árnyékába, és elgondolkodott, vajon e helyen rendeztek-e olimpiát? -Jó kérdésnek tűnt, minden vas és beton és mint ilyen sokba kerülhetett a Fűveni embereket megelőző civilizáció lakóinak. Na talán ezért nincs is olimpia a kontinensen, az aranynak van fontosabb helye, mint hangárok sokasága, apró legók tárolására. -Bár a fene tudja, az írások szerint még az olimpia szó jelentése is bizonytalan, oly annyira, hogy ennyire komoly gondolatok kevés ember fejébe születnek, széle e világon. Persze ez nem oldotta meg a problémát, a gólya ugyanis még mindig nem talált elemózsiát és a varázsló éppen lenyelve a fánk utolsó falatját, nem tudott mit kezdeni a szituációval, csak a hazamenetelt tudta, mint opciót előszedni. S mert nem csak a szavak embere volt a derék varázsló, ismételten kimondta a varázsszavakat, már unta az egészet, úgy vélte, jobb lesz otthon...