A nagy ízé!

Az Ízé?!

Az izé kérés nélkül jött, s bár nem volt szeme, John gyanította, hogy lát a szörnyeteg, mert egyenesen felé közeledett, és egyáltalán nem tűnt barátságosnak.
John jól tudta, hogy a munkásruhában feszítő kegyetlen ábrázatú szörnyűség, egy résen át bújt elő, s hogy a rést ki nyitotta ki, e rémületes pillanatban teljesen mellékes volt.
Mivel John Fűven egyik sokat próbált hősének számított, nem menekülhetett egyszerűen el, s egy mély verem aljáról, mint ahol most volt, nem is lett volna oly könnyű elillanni. Bizony nem, és ezt a szörny is sejthette, mert nem sietett a sarokban türelmesen vacogó kalandor felé.
John megfogadta soha többé nem tér le egyetlen erdei ösvényről sem, csak mert egy csinos tünde ezt kéri tőle. Hogy is csalhatta éppen őt ilyen kelepcébe az a kis cafka?! De ha már itt volt és az ízé sem tűnt el,  ki kellet találnia valamit, valami hősieset, még mielőtt rossz vége lenne a napnak.
Egyszerűen másszon ki a szörny mellett roskadozó létra segítségével? Nem! John ezt nem érezte elég elegáns megoldásnak egy olyan legendás fickó számára, mint amilyen ő volt.
Két méter! A rém csak ennyire volt Johntól, mikor mint istenek adta szikra, bevillant az igazi, a zseniális ötlet, és mert az idő sürgette, nem agyalt tovább, fogta magát és egyszerűen felkapaszkodott a létrán, és már is kint is volt a vérmes-rémes veremből.
Ez szerencse volt a javából, és a férfi biztosra vette, a létrát nem véletlenül hagyták hátra. De mi a francot akart az a csingilingis kis tündérke???