A NAPGURIGA

John, aki alig három perce került ki a túlvilágból, hála az ezüst taligának, kicsit meg volt lepve. Nem azért mert rajongói tortával és vidám énekléssel ünnepelték feltámadását. Azért lepődött meg, mert irdatlan hideg volt és ahogy a hős körülpillantott, rá kellet eszmélnie, hogy bizony jó messzire került halála színhelyétől. Úgy tűnt éppen a Zimerumi-hegység lábánál topogott, ahol a hideg északi széllel szemben öltönye kicsiny védelmet nyújtott.
Hümmögött, végül tudomásul vette, hogy rajongói sehol sincsenek,  a borongós felhők az eső ígéretével komorultak, s ez arra sarkalta induljon valamerre, egy valamire való fogadó reményében.
Elindult hát a fenyőkkel benőtt lankákon lefelé, és képzeletben jóféle bort iszogatott egy panzió kandallója előtt egy fülesszékben üldögélve, miközben az ivó távolabbi végében egy dalnok nótázott a régi idők nagy eseményeiről.
Mindig így kezdődnek a bajok, az ember elképzeli a kellemes dolgok varázsos világát s akkor egy kék mobil illemhely pottyan a semmiből az ember útjába. Pontosan ez történt, több fát kidöntve zümmögve megjelent egy furcsa szerkezet.
John nem ijedt meg, mitől ijedt volna, hiszen az imént járt a pokol birodalmában, egy mobil WC igazán nem volt ijesztő.
Az illemhelyből két perc elteltével egy vékony, keménykalapos ürge lépett elő, arcán felettébb vidám mosollyal
- Helló, én vagyok az orvos! - kezdte kellemes hangon a fiatalember, s valami oknál fogva gondosan bezárta a WC ajtaját.
- Jó, de nekem nincs semmi bajom - vont vállat John.
- Az ORVOS VAGYOK! - ismételte a szintén öltönyben feszítő ifjonc lassan tagolva, alig lehetett huszonnyolc esztendős, talán még nem is borotválkozott soha.
- Nem vagyok süket, de én nem vagyok beteg. És megbocsájtson kedves doktor, szerintem kicsit beteges egy illemhellyel utazgatni.
- Oké, vegye úgy, hogy segítség kell - váltott témát a doki, reménykedve pillantva a hősre.
- De hát maga a doktor, nem én, és nagyon gyanús az a mobil toalett.
-Ó, az miatt ne aggódjon, az az időhajóm, amit úgy hívok TÁNTI.
- Beteges - gondolta John, de nem adott hangot újra álláspontjának, jobbnak látta rákérdezni, miben is segíthet egyáltalán. Az esőfelhők egyre közelebb kerültek, és Johnnak semmi kedve nem volt a zord idő elől a TÁNTI-ba rejtőzni. 
- Ezt vártam egy igazi Fűvenitől! - lelkendezett a doki, majd röviden elmesélte Johnnak, hogy itt van pár száz lépésnyire egy barlang, és benne a NAPGURIGA.
- Napguriga??? - csodálkozott a hős, talán soha életében nem hallott az említett szerkentyűről.
- Igen, ezt kell kihoznunk, ez egy olyan legendás eszköz amit még ti nem is láttatok - regélte a fickó miközben Johnba karolt és húzni kezdte a barlang vélt irányában.
Furcsa volt ez, a hős a kíváncsiságnak engedve hagyta magát vezetni, ám nem tetszett neki ez a fene nagy ötlet, már csak azért sem, mert nem tudta mi ebből neki a haszna. Ez oly annyira zavarta, hogy mikor meglelték a barlang száját, határozottan lerázta magáról az orvos karját és rákérdezett, ahogy Fűvenen illik, hogy megtudakolja mi is lesz az ő jutalma.
Ez ledöbbentette a dokit, szemei kikerekedtek és az arcán eddig békésen üldögélő mosoly valami titokzatos ok folytán eltűnt.
- Nos rendben, ez a Napguriga a világok titkát őrzi, ha segítesz kihozni, adok száz aranyat - nyögte fukar módon az orvos. Ám John nem engedett a tizenegyből, előre kérte a fizetséget, s mert sok választás nem volt a doki kénytelen kelletlen leszámolta John kezébe az ígért összeget.
Ez jól jött a férfinak, hiszen a pokolból üres zsebbel érkezett és ha ne adják az istenek még is esne az eső, ők a barlangban úgy sem áznak, miért is ne menne be?
Bemerészkedtek, a fényt a doki varázsolta elő egy világitól csavarhúzó segítségével, s mert a barlang viszonylag enyhén lejtett a mélység felé, a csiszolt ajzatnak köszönhetően, nem volt túl kombinált a haladásuk. A járatban lépésről lépésre egyre büdösebb lett, már-már elviselhetetlen volt az állott levegő.
- Büdös van! - jegyezte meg a kalandor, azon töprengve, hogy plusz pénzt kér a bűzre való tekintettel, mikor a következő lépés után derékig süllyedtek a folyékony denevér kakában.
- Mi az ördög ez?! - öklendezett John, immár nagyon utálva magát, hogy száz aranyért bevállalta a küldetést.
- Denevér szar. - mosolygott az orvos, úgy tűnt ő élvezi, hogy a bűzös trutyiban taposhatnak.
- Erről nem volt szó - háborgott a hős, úgy érezte rendesen becsapták.
- Nyugi, mikor visszafelé jövünk, biztos kikeveredünk a kakából. kacsintott a doki, ami egy cseppet sem dobta fel John hangulatát.
Aztán minden megváltozott, a üledék maradt, ám véget ért a járat s ott magasodott a mennyezetig egy fényes fémoszlop. John egyből felismerte csak ez lehet a legendás NAPGURIGA. Szép volt,  és csodás telis-tele írva ismeretlen rúnákkal. Szó ami szó mindketten csak tátott szájal bámulták a misztikus eszközt amit állítólag még a kocka asztal lovagjai is több alkalommal is  kerestek, de eddig senki nem lelte a fantasztikus tárgyat.
- A guriga! - lihegte a doki és közvetlenül a tárgyhoz lépve óvatosan megérintette.
Bár ne tette volna, és mert a hős is csak ámuldozott, nem vette észre az orvos okvetetlenkedését.
- Így hozzáért! A hely továbbra is büdös maradt, de a guriga megremegve egyetlen villanás kíséretében porrá hullott. Csend volt, senki nem akart megszólalni, csak a csavarhúzó fénye törte a sötétség nyomasztó varázsát.
- Mi történhetett? - bámulta a NAPGURIGA hűlt helyét a fiatal orvos,  John a maga részéről nem akarta a csendet széttörni, végül is az ő száz aranya a zsebében lapult. A visszaút meg könnyebb lesz, mert ugye csak nem kell a böhöm nehéz gurigát cipelni. A doktor hibázott de az nem az ő gondja, igaz volt egy tippje, hogy ez nem is az igazi NAPGURIGA volt, de ezt nem szándékozott a már egyáltalán nem lelkendező orvossal megosztani, úgy gondolta ez legyen az ő titka, ki tudja egyszer még hasznára lehet ez a gyanúja...

Az Okuláré

Fűven múltja tele van rejtélyekkel, kacifántos eseményekkel. De a jövője is bőven fog tartogatni meglepetéseket, a jelenről meg már nem is beszélve. Szóval ilyen kezdettel akár bele is kavarodhatnánk a dolgok lényegébe. S benne is voltunk, már mint Poo a híres tűzvarázsló. Mert úgy történt, hogy valami oknál fogva (talán pénzhiány) egymaga vágott neki a zordabbnál is zordabb Fekete-hegységnek, hogy ott meglelje a Neve nincs állat barlangját! Ezzel még nem is lett volna baj, és a mínusz tízfokos hideget is könnyedén kibírta újonnan vásárolt bundakabátjában. Persze igazából nem feltétlenül a szörnyet kereste. Útja célja a barlangban található legendás varázseszköz az IGAZLÁTÓ OKULÁRÉ! Igen, kellet Poonak ez a mágikus eszköz hiszen nélküle nem tudná elolvasni CI'USI ABBÉ tizenkét parancsolatát. S ki volt ez a Ci'usi abbé?!  Ezt talán egész Fűven területén senki nem tudná megmondani. De nyilván, valamikor léteznie kellet, ha Fűven jó néhány legendáriuma egyértelmű említést tesz a derék abbéról, ám főleg misztikus okuláréjáról. Furcsa dolog volt ez, fölöttébb furcsa. Már csak azért is mert Poonak ez volt az ötvenhetedik megbízatása, amit saját maga szabott ki, természetesen önmagának. S még ez sem lett volna gond, hiszen szerencsésen eljutott a Fekete-hegységig és még a felföldi kannibálok sem zabálták fel mint egy meghízott palotapincsit.  Mondhatni tehát, hogy szerencséje volt, s éppen lehetne is mondani, ám Poo tudta ez mind azért van, mert mindent percre pontosan kiszámolt és a matematika segítségével tökéletesen végre is hajtott. Egy szó mint száz, Poo a barlang belseje felé leselkedett s mivel nem volt csodalátása, így igazából nem is sokat látott. Nem töprengett órákat, varázsló lévén cselekedett és így szólt.
- Du-Da-Di!!! Világíts!!! S csodák csodája a nagy semmiből egy világitól galamb röppent elő, és érdeklődve szemlélte a léha hóesésben ácsorgó, felettébb szimpatikus varázslót.
-Indulj! - parancsolta a férfi és leverve a havat kabátjáról megindult a madár nyomába, hátat fordítva a kinti északi szélnek és a szünet nélkül hulldogáló hóesésnek. Lassan haladtak előre, így volt alkalma a kalandornak megcsodálni az ősi falfirkákat és a csodásabbnál nem csodásabb sziklaképződményeket. A maga módján szép volt, és ahogy egyre mélyebbre jutottak, a hideg is úgy enyhült némi büdössel párosítva.
- De semmi sem lehet tökéletes - mormogta a férfi, egy erotikus rajznál már majdnem meg is állva. Ám őseitől örökölt vasakarata tovább kényszerítette, meg aztán az sem volt túl nyugtató, hogy nyilván már érezve illatát a Neve nincs állat, lehet hogy csak az alkalomra vár, hogy a bátor mágusra rontson. Várhatott, Poo ugyanis semmivel nem törődve egyre mélyebbre jutva már látta lelki szemei előtt az oltárt és rajta az okulárét. Nagy napnak ígérkezett ez a pénteki, már csak azért is mert a tűzvarázsló szinte érezte orrnyergén ahogy majdan felbiggyeszti ama varázstárgyat. Viszont mivel a biztonság az első,  a vakmerő kalandvágyó jól megszorította a jobbjában tartott bűbájos baseballütőjét. S hogy honnan tudta, hogy az a csalafinta, leginkább egy teniszütőhöz hasonlatos valami, baseballütő az annyira nyilvánvaló. Tudniillik ugyanis, hogy öreg mestere mondta Hoffman Durrmars. Na és amit Hoffman kimondott, az általában úgy is volt. Meg aztán a mester hatalmas interdimenzionális utazó hírében állt, kevés titok létezett előtte. A pletykák szerint most is egy KÍNA nevet viselő világban ténykedik egy csúszómasina segítségével. Persze ezek most mellékesek voltak, a feszültség ugyanis olyan erős volt hogy az már VOLT! Aztán mindennek vége lett, a galamb leszállt egy olajfaágra, amit ki tudja ki helyezett a barlang végét jelző egyik sarokba és csak világított. Hát világíthatott, mert Poo minden reménye ellenére nem, hogy oltár, de még egy fránya asztal sem leledzett odabent. Mert szó ami szó, a csarnokocska ahova a járat torkollott bútortalan volt és immár mocskosul büdös. Oly hosszú út állt mögötte hogy a mágus azt sem tudta mitévő legyen a tehetetlenség és csalódás kelepcéjében. Nem csak az bántotta, hogy így nem fogja tudni elolvasni Ci'usi abbé parancsolatait, de az is, hogy ennyi viszontagságos utat követőn üres kézzel kell visszatérnie. Mert az tény, ezzel Poo is tisztában volt, hogy örökre nem maradhat a barlangba. Talán egy apró vigasza azért volt, még pedig az, hogy nem kell a Gorkily-rengetegbe utaznia, ahol is egy odúba egy márványtáblán ott díszelegnek a mitikus abbé parancsolatai. Tény, ha valaki megtalálja azt a bizonyos odút és felolvassa a tizenkét parancsolatot, szinte száz százalék, hogy tudni fog beszélni a békák nyelvén. Nehéz ez, és Poo legszívesebben egy órát biztos, hogy sírdogált volna, ám a legszomorúbb pillanatot is darabokra tudja törni a Neve nincs állat elképesztő bömbölése. A férfi megremegett, nem szégyellte egy közeli sarokba húzódva úgy leste honnan érkezik a rémség. Ám a dög nem jelent meg és nem is ordított még egyszer, ami azt jelentette, hogy beállt a sűrű csend korszaka. Persze ez sem tarthatott öröké, így erőt merítve a mágiával bíró ütőből elindult kifelé, természetesen most is a madár vezette a menetet. Rejtélyes, de ahogy bementek úgy ki is jutottak és a szörny még mindig nem bukkant elő.
- Szóval így! - harsogta a varázsló minden haragját beleadva. A bércek szinte remegtek, a visszhang meg csak nem akart abba maradni, miközben az egyik csúcs irányából dübörgő fehérség indult meg a mágust célozva meg.
- A rém!!!  - hüledezett Poo és baseball ütőjét maga elé tartva felkészült a nagy összecsapásra. Na minden volt csak összecsapás nem, ugyanis a várt szörny helyet egy lavina találta képen a tűzvarázslót, aki még kiáltani se tudott többet, gördült tova a hógörgeteggel. Nem kérdés jó pár bordáját rendesen megropogtatotta. A fájdalom és a szédülés elképesztő volt, és a férfinak minden erejére szüksége volt, hogy gondolatba kimondja a teleportációs igét : Mindenütt jó de legjobb otthon! S a mágus legalább egy tonna mocskos hó kíséretében a dolgozószobájában termett, s bár az okulárét nem tudta megszerezni, viszont egy több hónapos kórházi kezelés minden bizonnyal. Még szerencse, hogy hős, hiszen nekik ingyenes az orvosi ellátás...

A jövő!

Az űr a hátár eleje... Így kezdődik a nagy könyv, amely leírja mik és kik vannak az űrben. Tudnivaló, hogy Fűvenen nincs űrhajó és nem is találták még egészen fel. Ám a jövőben lesz, s így mikor a jövőben az ötös űrhajó felszáll Fűven egy közbenső részéről, bizony mindenki kételkedve szemléli a füstöt, csavaranyát és akkumulátorokat potyogtató lassan emelkedő szerkezetet. Ekkor már ritkán látni trubadúrokat és a tévé sem túl népszerű, így aki nincs a helyszínen, rádión át hallgatja a nagy esemény minden mozzanatát. Persze az öregek, akik még emlékeztek az igazi hősökre, csak legyintettek, mikor az űrprogram beindult Fűven, egy  egykor zombik által lakott területen. Nem a zombikat sírták vissza, azok köszönik megvoltak, csak háziasították őket. A vének szerint nem a hellyel volt a probléma, hanem az ötlettel, hogy fel küldenek békés Fűveni embereket az istenek birodalmába. Mert ugye régen is akadtak problémák az űrrel kapcsolatban, hiszen nem egy inváziót vertek vissza a régmúlt nagy harcosai. S még az sem lett volna baj, ha felmennek, de akkor legalább egy HŐST is vinniük kellet volna magukkal. Mert ha valami galiba történne, azok a lézerpisztolyos gárdisták mit sem érnének, ebben biztosak voltak. Igen, bár Fűven fejlődött, ki tudja hányszor és hány irányban, a legtöbb lakos úgy vélte, mivel a hősöket ritkán bírják megölni, s akkor is feltámadnak, sokkal többet érnek mint száz hitper-modern gárdista vagy anarchista. De hol voltak a hősök?  Nos Heper nagyherceg ekkor már ezer éve halott volt és hibernált múmiája a MI.G.U.S. épületében pihent, a föld mélyébe rejtve. Poo a híres-neves tűzvarázsló meg már rég egy köztes világban rekedt s még mindig nem lelte a haza vezető utat. A legendák hősei megöregedve szépen sorban elhaláloztak. Ezzel sem lett volna gond, ha a jelenkor néhány bajnoka ráérve bevállalta volna a kontinens szerte nagy port vert küldetésben  való részvételét. De nem! Baltás Egon torokfájásra hivatkozva húzta ki magát a megbízás alól. Kocka Gömbi pedig kerek-perec kimondta, ő nem megy az űrbe, van jobb dolga is annál. Persze rajtuk kívül is éltek legendák, ám minden valamire való hős nemet mondott, nem támogatták a küldetést. Viszont hiába volt a nagyágyúk passzivitása, néhány kormány és még egy félisten is patronálta az űrprogramot, így csak megépült az ötös űrhajó, ami szép lassan az est bíborával mit sem törődve egyre magasabbra emelkedett. Itt már úgy tűnt, határ a csillagos ég! Nos talán itt illik megnevezni a hajó, jó negyvenes éveit taposó kapitányának nevét. Ő volt Onedine Kapitány, akinek bajusza ugyan nem volt, de szemüveget gyakran viselt, főleg a szexuális előjátékok idején. A kapitány kék szemű mogorva ember hírében állott, aki fiatal korában balett táncosként kezdte lassan haladva a ranglétrán, aztán hirtelen ötlettől vezérelve harminchárom évesen beállt a haditengerészethez és radarkezelőként kezdett új karriert. Nos az űrhajó csörgött-zörgött, és még az egyetlen női űrhajós kedvenc macskája is beleesett egy szervizalagútba, ám az űrhajó mégsem zuhant le, egyszer csak eltűnt a távcsövek elöl és kilépet a végtelen űrbe. Hát ekkor tette Tiberius Onedine Kner kapitány a később világhírűvé váló szállóigéjét, ami így szólt: "A békának csak egy ugrás a tó vize, de nekünk egy történelem az űrbemenetel." Az ötös űrhajó kilépett tehát a csillagok országútjára,  de ez még nem azt jelenti hogy kint is marad, vagy még is???

Lát Tomás : Az első rész

Mint mindenhol a világokban akadnak hősök, bölcsek, nősök, sőt még köszörűsök is. Ebben nincs semmi különös, mi több ez  állandóságnak is mondható, ami alól még Fűven sem kivétel. Viszont míg más síkok lakói nem kívánnak beavatkozni egy számukra idegen világok dolgaiba, addig Fűvenen akadnak a korukat túl haladó gondolkodók, akik elméjük bölcseletét igen is meg akarják osztani más síkokkal, már csak azért is, hogy mások is tanuljanak és okuljanak a tanításukból. Ám hála a MI.G.U.S-rendszerének, amit a hasonló nevű rendház rendes apostolai irányítanak már vagy billió évezrede, és akik valóban képesek bárkit bárhova eljuttatni, szóval ők azok akik eldöntik ki és miért is lépheti át a világok közötti zöld színű felhőt. Nos e történet is egy ilyen lángelméről szól, aki szent meggyőződésétől vezérelve elhatározta, hogy bejárva minden fellelhető dimenziót, felhívja az ott élők figyelmét az utak használatára. Igen, ez első hallásra furcsának tűnhet és bizony ötödszöri meghallgatást követően sem változik talán senkinek a véleménye. De ez Lát Tomást messze nem érdekelte, hiszen biztos volt elképzelése helyességében. Mondjuk ez nem kimondottan Fűveniekre jelező makacsság. Viszont a lényeg, hogy 36 évesen Lát Tomásnak látomása volt, pont mikor a boltból sétált hazafelé hálós szatyrába tejjel, vajjal és mi csak jó falat mindet belegyömöszölve. Nos itt illik megjegyezni hogy Tomás egy gazdag család gazdag gyermeke volt. Apja Lát Savárt a pletykákkal ellentétben, nem guberálásból lett multimilliomos. Ám visszatérve Tomásra, ő már húsz évesen csodagyereknek számított, beállt egy neve nincs isten vándorló szerzetesei közé. Persze ez nem egy tipikus karrier, amit legalább is az öreg Lát a fiának szánt volna. De Tomásnak itt jött a világokat megváltani kívánó felismerése. S hogy teljesen pontosak legyünk, mindez történt egy vasárnapi napon, mikor is hősünk jóféle pancsolt bort szürcsölgetett a BÖLCS MALAC nevet viselő fogadóban, egy szeles szerdai napon. A bevillanás úgy érte a kék szerzetesi hacukába üldögélő férfit, mint egy jól irányzott jobb horog. Ebből már a szerzetes egyből tudta, hogy ez csak valamely isten üzenete lehet. S amit látott rövid néhány órás víziója alatt, arra késztette hogy felkeresse a misztikus rendházat és meggyőzze a Főapostolt, hogy nyisson számára utcai szlenggel szólva, egy csillagok kapuját, hogy átlépve egy új világba bátran hirdesse amit hirdetnie kell. S mi volt e félelmetes látomás? Egyszerű, az utak használata egy soha meg nem szűnő folyamat, amely talán ezeregy év múlva, de úgy elkoptatja az utat, hogy előbb csak gödörré, majd mind mélyebbre kopva végül a pokolig süllyeszti az utat, így az el fogja veszíteni funkcióját. Ám volt gyógyír! Tomás víziója arra is kitért s ezt egy szóba sűrítve úgy mondhatnánk hogy a VASÚT! Persze Fűvenen működött vasút, több várost is békésen érintve. Bár azt is tudni kell, hogy az ősők e hagyatéka mondhatni tabu. Mert aki felszállt a robot vezérelt szerelvényre, bizony lidércnyomásos egy utazás részesévé vált.  Talán ezért, talán másért IX. Mikker a híres neves pap-király aki még Conarthural is találkozott, akivel pedig soha senki, de a lényegre visszatérve eme bölcs férfiú, akiről három szobrot is állítottak Fűven szerte, a rémes dolgok végett megtiltotta a vonatra felszállást. Mert igaz ami igaz, aki oda felszállt a legtöbbször le biztos hogy nem szállt.. S itt hiába volt a Fűveni tapasztalat, már mint a vasúttal kapcsolatban, Lát Tomást ez nem rendítette meg, folyamatosan a rendház vezetőinek nyakára járt. Hite bámulatos volt az kétségtelen, hisz a harmincadik éve kilincselő szerzetes még egy regényírót is megihletett, aki szép vaskos könyvet írt Tomás sajátos kálváriájáról... Heper aki tiszteletbeli tagja volt a MI.G.U.S. rendház hősök tanácsának sokáig ellenezte Lát Tomás kérelmét, ám végül több barátjától is kikérve a véleményüket, majd elmélyült konzultációt folytatva az apostolokkal, arra a következtetésre jutottak, ha kaput nyitnak és elengedik Fűvenről a majd hetvenesztendős szerzetest akkor már azzal is nyertek, hogy nem kell minden nyilvános meghallgatáson Tomás kérelmét újra és újra végighallgatni. De volt egy másik ok is amit Heper nagyon is jó indoknak látott, és pedig a hírnév! Mert ugye ha túléli a kapun való átjutást és nem falják fel a dinoszauruszok, még haszna is származna Fűvennek, hiszen híre menne össze-vissza minden dimenzióban. Persze az apostolok bele is nézhettek volna az ÉLETEK KÖNYVÉBE, hogy megtudják sikerrel járna e Lát Tomás, ám valahogy senkinek nem jutott ez az eszébe, pedig ha megteszik...

Ezüst taliga

Úgy is kezdődhetett volna a történet, hogy hol volt, hol nem volt, akár egy szivárvány. Ám még sem így kezdődött, nem volt szivárvány és John sem volt boldog, mint általában a főhős a mesék kezdetén, és kis szerencsével a végén is. A kétszer is meghalt neves kalandor, a gránitkövekkel kirakott pokolba vezető út szélén állva némiképp érthető módon csüggedtnek érezte magát. Előtte  a meredeken lejtő út, szélén füstölgő toronyházakkal, vezetett Pokolvárosba, a háta mögött pedig zordan magasodott a bronz pántokkal megerősített diófa ajtó, ami egyáltalán nem akart kinyílni.
A legenda szerint, ha valaki megleli az ezüst taligát még mielőtt a pernyeesőtől áztatott városba érne, és mielőtt rátalálna a HAJCSÁR, az alvilág rém-ronda felügyelője, akkor, de csak is akkor, az ezüst taligával visszatérhet a kapuhoz,  s a holt egy újabb esélyt kap az istenektől, eltörlődnek bűnei és feltámasztást nyer. Persze ez csak legenda, ám John nem vette félvállról, ami helyzetéből adódóan érthető reakció. Elindult a völgy felé a keskeny ösvényen, minden esetleges rejtekhely mögé bekukkantott. Nem röstelkedett, a taliga most létfontosságúnak számított. Az az igazság, hogy könnyű dolga volt, az utat csak itt-ott szegélyezte néhány mandula színű cserje vagy egy-egy sziklabemélyedés. Lassan járt, szippantgatott a kénszagú levegőből, reménykedve, hogy nem fullad meg útközben, ami elhunyt állapotát tekintve, egyébként sem tűnt valószínűnek. De azért biztos, ami biztos, John életében hallott már olyasféle mendemondát, hogy valaki a halálában is meghalt. John egyenlőre semmi gyanúsat nem érzett, és minden lépéssel egyre közelebb került a  hatalmas lidércnyomásos Pokolvároshoz, s talán a taligához is, hiszen ha nincs meg a taliga, neki végleg harangoznak. Isteni csodák márpedig vannak! Ebben a pillanatban egy zsák pattogatott kukoricával megrakott szekeret fedezett fel az út szélén, teljesen elhagyatottan. Furcsa volt  a lovak nélküli szekér, a pattogatott kukorica nem annyira, a szekér mögött megvillanó valami, megint csak furcsa volt. Nagyot nyelt. Kicsit remegett a gyomra, mint egy betonkeverő és a szíve úgy zakatolt, mint egy szívbetegé, vagyis ezt érezte volna, ha él, de nem élt, így csak képzelte. Óvatosan a mész színűre festett jármű mögé pillantott, s ott álmai netovábbja, az EZÜST TALIGA lapult.
- Istenek! - nyögte a férfi, miközben a sápadt, borús  égbolton egy disznó méretű szárnyas rémség kajánul felnyerített. Ez most nem számított,  Johnt csak a taliga érdekelte, hiszen ez volt a kiút a pokol egyáltalán nem marasztaló miliőjéből. Csak ámult, s megrészegedve, remegő kezekkel ragadta meg a misztikus eszközt.
Hacsak ez nem hamisítvány, akkor hamarosan ismét az élők népes táborát fogja gyarapítani.
John a zsigeriben érezte, hogy a varázsos fénybe pompázó, ragyogó csudálatos szerkezet, nem lehetett más, mint maga az életet jelentő EZÜST TALIGA!