Ezüst taliga

Úgy is kezdődhetett volna a történet, hogy hol volt, hol nem volt, akár egy szivárvány. Ám még sem így kezdődött, nem volt szivárvány és John sem volt boldog, mint általában a főhős a mesék kezdetén, és kis szerencsével a végén is. A kétszer is meghalt neves kalandor, a gránitkövekkel kirakott pokolba vezető út szélén állva némiképp érthető módon csüggedtnek érezte magát. Előtte  a meredeken lejtő út, szélén füstölgő toronyházakkal, vezetett Pokolvárosba, a háta mögött pedig zordan magasodott a bronz pántokkal megerősített diófa ajtó, ami egyáltalán nem akart kinyílni.
A legenda szerint, ha valaki megleli az ezüst taligát még mielőtt a pernyeesőtől áztatott városba érne, és mielőtt rátalálna a HAJCSÁR, az alvilág rém-ronda felügyelője, akkor, de csak is akkor, az ezüst taligával visszatérhet a kapuhoz,  s a holt egy újabb esélyt kap az istenektől, eltörlődnek bűnei és feltámasztást nyer. Persze ez csak legenda, ám John nem vette félvállról, ami helyzetéből adódóan érthető reakció. Elindult a völgy felé a keskeny ösvényen, minden esetleges rejtekhely mögé bekukkantott. Nem röstelkedett, a taliga most létfontosságúnak számított. Az az igazság, hogy könnyű dolga volt, az utat csak itt-ott szegélyezte néhány mandula színű cserje vagy egy-egy sziklabemélyedés. Lassan járt, szippantgatott a kénszagú levegőből, reménykedve, hogy nem fullad meg útközben, ami elhunyt állapotát tekintve, egyébként sem tűnt valószínűnek. De azért biztos, ami biztos, John életében hallott már olyasféle mendemondát, hogy valaki a halálában is meghalt. John egyenlőre semmi gyanúsat nem érzett, és minden lépéssel egyre közelebb került a  hatalmas lidércnyomásos Pokolvároshoz, s talán a taligához is, hiszen ha nincs meg a taliga, neki végleg harangoznak. Isteni csodák márpedig vannak! Ebben a pillanatban egy zsák pattogatott kukoricával megrakott szekeret fedezett fel az út szélén, teljesen elhagyatottan. Furcsa volt  a lovak nélküli szekér, a pattogatott kukorica nem annyira, a szekér mögött megvillanó valami, megint csak furcsa volt. Nagyot nyelt. Kicsit remegett a gyomra, mint egy betonkeverő és a szíve úgy zakatolt, mint egy szívbetegé, vagyis ezt érezte volna, ha él, de nem élt, így csak képzelte. Óvatosan a mész színűre festett jármű mögé pillantott, s ott álmai netovábbja, az EZÜST TALIGA lapult.
- Istenek! - nyögte a férfi, miközben a sápadt, borús  égbolton egy disznó méretű szárnyas rémség kajánul felnyerített. Ez most nem számított,  Johnt csak a taliga érdekelte, hiszen ez volt a kiút a pokol egyáltalán nem marasztaló miliőjéből. Csak ámult, s megrészegedve, remegő kezekkel ragadta meg a misztikus eszközt.
Hacsak ez nem hamisítvány, akkor hamarosan ismét az élők népes táborát fogja gyarapítani.
John a zsigeriben érezte, hogy a varázsos fénybe pompázó, ragyogó csudálatos szerkezet, nem lehetett más, mint maga az életet jelentő EZÜST TALIGA!