A NAPGURIGA

John, aki alig három perce került ki a túlvilágból, hála az ezüst taligának, kicsit meg volt lepve. Nem azért mert rajongói tortával és vidám énekléssel ünnepelték feltámadását. Azért lepődött meg, mert irdatlan hideg volt és ahogy a hős körülpillantott, rá kellet eszmélnie, hogy bizony jó messzire került halála színhelyétől. Úgy tűnt éppen a Zimerumi-hegység lábánál topogott, ahol a hideg északi széllel szemben öltönye kicsiny védelmet nyújtott.
Hümmögött, végül tudomásul vette, hogy rajongói sehol sincsenek,  a borongós felhők az eső ígéretével komorultak, s ez arra sarkalta induljon valamerre, egy valamire való fogadó reményében.
Elindult hát a fenyőkkel benőtt lankákon lefelé, és képzeletben jóféle bort iszogatott egy panzió kandallója előtt egy fülesszékben üldögélve, miközben az ivó távolabbi végében egy dalnok nótázott a régi idők nagy eseményeiről.
Mindig így kezdődnek a bajok, az ember elképzeli a kellemes dolgok varázsos világát s akkor egy kék mobil illemhely pottyan a semmiből az ember útjába. Pontosan ez történt, több fát kidöntve zümmögve megjelent egy furcsa szerkezet.
John nem ijedt meg, mitől ijedt volna, hiszen az imént járt a pokol birodalmában, egy mobil WC igazán nem volt ijesztő.
Az illemhelyből két perc elteltével egy vékony, keménykalapos ürge lépett elő, arcán felettébb vidám mosollyal
- Helló, én vagyok az orvos! - kezdte kellemes hangon a fiatalember, s valami oknál fogva gondosan bezárta a WC ajtaját.
- Jó, de nekem nincs semmi bajom - vont vállat John.
- Az ORVOS VAGYOK! - ismételte a szintén öltönyben feszítő ifjonc lassan tagolva, alig lehetett huszonnyolc esztendős, talán még nem is borotválkozott soha.
- Nem vagyok süket, de én nem vagyok beteg. És megbocsájtson kedves doktor, szerintem kicsit beteges egy illemhellyel utazgatni.
- Oké, vegye úgy, hogy segítség kell - váltott témát a doki, reménykedve pillantva a hősre.
- De hát maga a doktor, nem én, és nagyon gyanús az a mobil toalett.
-Ó, az miatt ne aggódjon, az az időhajóm, amit úgy hívok TÁNTI.
- Beteges - gondolta John, de nem adott hangot újra álláspontjának, jobbnak látta rákérdezni, miben is segíthet egyáltalán. Az esőfelhők egyre közelebb kerültek, és Johnnak semmi kedve nem volt a zord idő elől a TÁNTI-ba rejtőzni. 
- Ezt vártam egy igazi Fűvenitől! - lelkendezett a doki, majd röviden elmesélte Johnnak, hogy itt van pár száz lépésnyire egy barlang, és benne a NAPGURIGA.
- Napguriga??? - csodálkozott a hős, talán soha életében nem hallott az említett szerkentyűről.
- Igen, ezt kell kihoznunk, ez egy olyan legendás eszköz amit még ti nem is láttatok - regélte a fickó miközben Johnba karolt és húzni kezdte a barlang vélt irányában.
Furcsa volt ez, a hős a kíváncsiságnak engedve hagyta magát vezetni, ám nem tetszett neki ez a fene nagy ötlet, már csak azért sem, mert nem tudta mi ebből neki a haszna. Ez oly annyira zavarta, hogy mikor meglelték a barlang száját, határozottan lerázta magáról az orvos karját és rákérdezett, ahogy Fűvenen illik, hogy megtudakolja mi is lesz az ő jutalma.
Ez ledöbbentette a dokit, szemei kikerekedtek és az arcán eddig békésen üldögélő mosoly valami titokzatos ok folytán eltűnt.
- Nos rendben, ez a Napguriga a világok titkát őrzi, ha segítesz kihozni, adok száz aranyat - nyögte fukar módon az orvos. Ám John nem engedett a tizenegyből, előre kérte a fizetséget, s mert sok választás nem volt a doki kénytelen kelletlen leszámolta John kezébe az ígért összeget.
Ez jól jött a férfinak, hiszen a pokolból üres zsebbel érkezett és ha ne adják az istenek még is esne az eső, ők a barlangban úgy sem áznak, miért is ne menne be?
Bemerészkedtek, a fényt a doki varázsolta elő egy világitól csavarhúzó segítségével, s mert a barlang viszonylag enyhén lejtett a mélység felé, a csiszolt ajzatnak köszönhetően, nem volt túl kombinált a haladásuk. A járatban lépésről lépésre egyre büdösebb lett, már-már elviselhetetlen volt az állott levegő.
- Büdös van! - jegyezte meg a kalandor, azon töprengve, hogy plusz pénzt kér a bűzre való tekintettel, mikor a következő lépés után derékig süllyedtek a folyékony denevér kakában.
- Mi az ördög ez?! - öklendezett John, immár nagyon utálva magát, hogy száz aranyért bevállalta a küldetést.
- Denevér szar. - mosolygott az orvos, úgy tűnt ő élvezi, hogy a bűzös trutyiban taposhatnak.
- Erről nem volt szó - háborgott a hős, úgy érezte rendesen becsapták.
- Nyugi, mikor visszafelé jövünk, biztos kikeveredünk a kakából. kacsintott a doki, ami egy cseppet sem dobta fel John hangulatát.
Aztán minden megváltozott, a üledék maradt, ám véget ért a járat s ott magasodott a mennyezetig egy fényes fémoszlop. John egyből felismerte csak ez lehet a legendás NAPGURIGA. Szép volt,  és csodás telis-tele írva ismeretlen rúnákkal. Szó ami szó mindketten csak tátott szájal bámulták a misztikus eszközt amit állítólag még a kocka asztal lovagjai is több alkalommal is  kerestek, de eddig senki nem lelte a fantasztikus tárgyat.
- A guriga! - lihegte a doki és közvetlenül a tárgyhoz lépve óvatosan megérintette.
Bár ne tette volna, és mert a hős is csak ámuldozott, nem vette észre az orvos okvetetlenkedését.
- Így hozzáért! A hely továbbra is büdös maradt, de a guriga megremegve egyetlen villanás kíséretében porrá hullott. Csend volt, senki nem akart megszólalni, csak a csavarhúzó fénye törte a sötétség nyomasztó varázsát.
- Mi történhetett? - bámulta a NAPGURIGA hűlt helyét a fiatal orvos,  John a maga részéről nem akarta a csendet széttörni, végül is az ő száz aranya a zsebében lapult. A visszaút meg könnyebb lesz, mert ugye csak nem kell a böhöm nehéz gurigát cipelni. A doktor hibázott de az nem az ő gondja, igaz volt egy tippje, hogy ez nem is az igazi NAPGURIGA volt, de ezt nem szándékozott a már egyáltalán nem lelkendező orvossal megosztani, úgy gondolta ez legyen az ő titka, ki tudja egyszer még hasznára lehet ez a gyanúja...