Hajós Pillanatok - Első fejezet

 Rémes hajnal volt, Kibern kapitány merőben merengve bámulta a láthatárt, MIZOR kikötőjének körvonalait remélve. Remélte, de mivel a köd mindent belepet, ellepett, az egész olyan volt, mint egy horgász papírcsákó nélkül.
-Hol van Baro? kérdezte kétségbeesetten a magas, de nem túl sovány férfi, egy lézengő matrózhoz intézve szavait.
-Nem tudom kapitány. jött a felelet, ami furcsa érzést ébresztett a DÖGLÖTT HAL első emberének gyomrába, megeshet éppen a reggelire vágyakozva.
-Akkor híják fel! csattant a parancs.
-De uram, nincs telefonja. sajnálkozott a szőke tengerész, nem nagyon értve, mi is az a telefon.
-Miért??? követelte a választ Kibern Jan Pillip, immár idegesen a kormányos fülke kivert ablaka felé pillantva.
-Mert még nem fedezték fel?
-Mit?
-A telefont, kapitányúr.
-Ez marhajó, kellene a sámán, erre nem elérhető. dühöngött a kapitány, nagyot bokszolva egy szemeteskukába.
-Ez van uram. bólogatót a matróz, és maga is bokszolni kezdett, mikor a fedélzeten túlról hatalmas robbanás történt, olyan bombajó bokszoló stílusba.
-Teljes fordulat balra! kiáltott a kapitány, és komótosan a kormányoshoz sietett, aki teljes erejéből jobbra tekerte a fenyőfából készült kereket.
-Értem-értem. vakkantott a pipáját rágcsáló kormányos, továbbra is tekervény a kormánykereket, egyenest a esőként alászálló víztömeg irányába, ahol nyilván valami aknaszerűség robbanhatott.
-Remek, már csak az a kérdés, merre lehet a kikötő. morfondírozott Kibern kapitány, még mindig a hajó sámánjára gondolván, aki mert nem volt gondolatolvasó, továbbra is a élelmiszerraktárba babszemeket hegyezgetett.
-Azt hiszem, ha felszáll a köd, okosabbak leszünk. vélekedett a kormányos, immár egyenesbe hozva a feszülő vitorlázatú hajót.
 
"A köd, álom apró szelletekbe, pont olyan mint a halál."

 Baro sámán valami misztikus oknál fogva megunva a babhegyezést, úgy érezte felsétál a fedélzetre. S mert az érzés kegyetlenül tolakodónak mutatkozott, nem kérette magát. Nem volt boldog, a reggeli még nem készült el, és ahogy kilépet a fedélzetközből a ködlő maszatos kora reggelbe, már azon volt, vissza is siet, hisz minek is lébecoljon ilyen nyirkos időbe, mikor a kormányosfülkéből kivágódott a kapitány és a sámánhoz rohant, egyáltalán nem törődve a lassan mész, tovább érsz klasszikusa bölcselettel.
-Baro mester várj! ordította a kapitány, hol ott, a mágia ismerője, nem mozdulva türelmetlenül várt, a felszólítás így hideg füleknek ütközött.
-Mi a helyzet? érdeklődött Baro, gyanítva rövid beszélgetés veszi most kezdetét.
-Tüntesd el a ködöt, nem tudom merre van a kikötő. fakadt ki Kibern, miközben egy matróz, még mindig bokszolt.
-Hűm, ezt nem tehetem, ez a köd ugyanis varázsköd. mondta ki a végezetes szavakat Baro sámán, és búcsút intve lesietett, tudva immár kész van a reggeli, a hajó meg úgy is elsüllyed, mert ugye ez csak elsüllyed???

Ufó Kaland

 Heper nem hitt a lehetetlenbe, így a lehetségesen gondolkozott, valahol elméje legmélyén, miközben egy ufólény vele szembe komiszul hadonászott egy ginbe-guba vasrúddal. -A dolog igazából ott kezdődött, mikor leeset egy csészealj, Vonisz fogadójába, és természetesen,  a dolgok rendje módja szerint, össze is tört. Na ekkor vette kezdetét a kálvária, nem csak a féltakarítással volt ugyanis gond, de az udvarra leereszkedett repülő tárgyal is, melyből egy sovány, nyilván éhes idegen lény keveredett elő, azzal a ginbe-guba vasdarabbal. S még mielőtt feltehetné egy jó szomszéd a kérdést, hogy vajon, miért jött ez az ufó szerűség, ki kéne térni a ginbe-guba szóra, ami Fűveni nyelvjárás szerint rongyokba burkolt mák színű vasrudat jelentett, a szó hagyományos értelmezésébe. Ám nem hagyományosan, a csoda se tudja pontosan mit is takarhatott e rafinált szó, de biztos takart valamit, és ez volt a lényeg.

 Mindegy, a lényeg, hogy előjött ez a éhező agresszor és dallamtalan nyelven az udvaron tébláboló gyerekekre kiáltott. Na persze erre kirohant a kocsma apraja nagyja és számonkérőn az idegenre meredtek. A lény vagány volt és ijesztgetett mindenkit a rúdjával, ám hirtelen a tömegből előlépet a kontinens szerte ismert hős, Heper nagyherceg, és a feszültség ez által a csúcsokra szárnyalt. Persze ennek így vagy másként de meg kellet történnie, miként a hónak is télen nem árt ha földre hullik és nem a tetőkre.
 A lényeg, hogy az udvaron még a tyúkok is elhallgattak és a lendületesen, nagy szemeit meresztő idegenre figyeltek, majd mert jó hazafiak, lányok voltak a nagyhercegre is szántak néhány hosszú perc figyelmet. Hepert ez a közjáték különösebben nem zavarta, sőt a tömeg, a tyúkok és a szekérhez kötve figyelő dühöngő tehén sem. -A hős jól tudta, ez a vadi újonnan érkezett lény, nem csak pörköltet kívánt rendelni, mert girhessége ellenére is szemei nagyon rossz irányba forogtak.
- Minek jöttél! kiáltott oda a nagyherceg, immár jobbjába ott tartotta a legendás szuper kalapácsát, jól érzékeltetve a betolakodóval, hogy ha a szükség úgy kívánja, képes és használni is fogja.
-MI KÖZÖD HOZZÁ! vakkantott érthető módon a jövevény, úgy mutatkozva, ő aztán nem fél senkitől, még egy kredencet is összetörne ha a jó szerencséje úgy hozná. Természetesen a hőst az ilyen balkezes terroristák messze nem rémítették meg, és még a flegma válasz sem hozta ki, Fűven szerte ismert béketűréséből.
-Semmi. válaszolt a nagyúr és azon töprengte, hogy az idegen űrhajója miért van kékre festve, mert be kell ismerni, rikító kéken dekkol az a masina az istálló közelében.
-MEG FOGLAK ENNI MINDANNYITOKAT! jelentette ki az ufólény, úgy gondolván, a szópárbajt már is megnyerte, igaz ő nem tudta, Hepert messze nem érdekelte ez a furcsa szóviadal, mert ez még nem diadal.
-Jó van, kezd velem. közölte a hős, a feszültséget vágni lehetett az udvar délt követő délutánjába, és még a póni is elhallgatott az istálló mélyén, nyilván átérezve a helyzet súlyosságát, más oka ugyanis nem letehet.
-OKÉ! zengte a lény és vézna lábain megindult a nagyherceg felé. Heper aki számtalan és számolatlan viadalon vett már részt, türelmesen várt, és csak csodálkozni tudott az éhes, manó szerű teremtmény bátorságán, mert az, hogy 199 cm magas volt, távolról sem rejtette el soványságát.

 Összecsaptak, a pillanat elkerülhetetlen volt, és senki nem is akarta elkerülni, így a vasdarab neki vágódott a hárító harci kalapácsnak és a szikrák elképesztőek lehettek volna. A fájdalom is, de a két fegyver egymásnak feszülve gigászi csata kezdetét ígérték, ám a nagyúr kipördülve gyomron rúgta a közelbe hadonászó karatés figurát és a vállát is meglökte támadójának. Az, már mint az idegen egy szódás ballonnak tántorodott és nem tudva elképzelni mi történhetett, gyorsan kortyolt a hideg nedűből.
-MÉG NINCS VÉGE! üvöltötte az űrlény miután szomját oltotta, és bár még élt, igazából semmit nem értett, hiszen Anti-mágneses vasfegyverének darabokra kellet volna törnie a Fűveni kalapácsát, erre, de arra sem, ez nem történt meg.
-Nincs-nincs. bólintót a hős, jól látván, itt csak egy maradhat, az idegen ugyanis bolondnak tűnt, a bolondok meg ugye korán halnak.
 -Ám ekkor furcsa dolog történt, a lény nem a nagyherceg felé indult meg, hanem megragadva a szódás ballont, az úrjárműje felé iszkolt hangosan zihálva.
-Lopja a vizet! kiáltott fel a borostás, Zanki apó, és egy tobozt hajított a vékony figura után. De az gyors volt, marha gyors, és pár pillanat, már bent is volt a masinájába, hogy még mielőtt egy meteor leeshetett volna, beindította a szerkezetet, és ahogy jött, úgy távozott is.
 Mindenki ledöbbent, mint sóbálvány a sivatagba, csak Hepert nem érintette váratlanul a események ilyetén alakulása, ő jól látta, az ufólény felettébb alattomos, aki ha tud, el fog lopni valamit, és mit adtak az istenek, el is lopott...