A hülye kísértet esete

Előszó: kezdhetnénk úgy is, ám inkább így kezdjük. Fűven hősei valahogy nem voltak elérhetők. Ennek lehetett logikus oka is, például a földrész bajnokai szabin, lovin vagy egyéb helyen voltak. A kalendáriumokba az itt leírt történet a "Hülye kísértet eseteként" került be, miközben megeshet a hősök a TUTAJ segítségével ép egy másik dimenziót, esetleg a Marsot mentették meg a borzalmaktól. Bár ez utólag teljesen mindegy, tehát száztizenegy...

 Matt testvér egy elgondolkodtató könyvet akasztott le a könyvtartó fogasról, mikor valaki kopogott szekrényes hajléka acélajtaján.
Kopp-kopp. Tízszer is elhangzott a kopogás, mikor A szexualitásban soha nem használt pozitúrák című nagyreményű, kimondottan szerzeteseknek szánt olvasmányból végül felfigyelt.
- Ki az? - tudákolta az alig hatvan év körüli vékony szerzetes, és mert valamely erre tévedt hitbéli testvérére gondolt, ismételten megkérdezte: -Ki az? De nem jött válasz., ezért Matt kelletlenül felállt, a könyvet gondosan az olvasóasztalon heverő újságok alá rejtette és immár harmadszorra is feltette a klasszikus kérdést.
- Ki az? - a hangjába ekkor már volt némi gyanakvás, jól tudta vannak alattomos, mindenre elszánt dinoszauruszok is, akik kopogással csalják ki éjnek évadján a békés áldozatokat, hogy szó nélkül megkajálják a szerencsétlent. Mivel a békés tekintetű szerzetes, hallott ilyen rémisztő történeteket, esze ágában sem volt ajtót nyitni, helyette, most már negyedszer is feltette a a nagy kérdést "ki az?", szokás szerint erre sem jött válasz, helyette feltárult az ajtó és egy alig látható, nyilván gonosz szellem settenkedett be a helyiségbe.
Meglepődött a jámbor szerzetes, mert gondolt ő ufókra, vámpírokra, sőt még egy rozsdás markológépre is, ám szellemre semmikép. Hogy is gondolhatta volna egyszerű elméje, hogy még  egy hitébe szilárd embert is megkísérthet egy kísértet.
- Mit akarsz csúnya démon?! - dobot egy páratlan cipőt a jelenés felé a derék szerzetes, s közben nagyon remélte, hogy mint ahogy Fűvenen lenni szokott, a baj közepén megjelenik valamely bámulatos hős, vagy szent, bár ez utóbbiak gyakorisága  nem gyakori, de mégis jön valaki, talán egy démonűző aki segít. Matt tehát bizakodott, mikor a homályos izé egyszerűen felröhögött.
Ó bár csak ne hallotta volna e borzalmas gurgulázást, nyihogást, és ki tudja mily istentelen hahotát, de mert csak részben volt süket, volt szerencsétlensége hallani. S mivel továbbra sem jelent meg senki, hogy megmentse az eddig bátran, remegő lábakkal helytálló Matt testvért, a férfi összeszedte maradék bátorságát és az egyik szent könyvbe olvasott nagyszerű trükkel próbálkozott.
- Fogadjunk nem tudsz előttem megjelenni! - zengte fölényes hangon Matt, miközben baljába egy csőkulcsot csúsztatott.
Mit adnak az istenek, a szellem nem volt rest, materializált a szerzetes előtt, aki teljes erejéből lecsapott a kísértetre... Itt most kár részletezni a törő csont hangját, a jajgató szellem borzalmas hangját, ami még a nevetésétől is csúnyábbra sikeredett, szóval legyen elég a történethez, hogy Matt testvér rendesem agyonütötte a csúf túlvilági démont nagy dicsőséget szerezve rendjének és saját magának.

Zárszó: csak mert sokan nem tudják, a szellemek rafinált jószágok, és nagy diadal, diadalmaskodni felettük. Hogyan volt mégis képes győzi a jámbor és békeszerető szerzetes?
A válasz egyszerű, Fűven egyik alaptörvénye, ha sikerül rávenni a túlvilági lidérceket, hogy öltsenek testet, akkor semmivel sem érnek többet mint egy papírbéka. Tehát könnyedén ki lehet nyírni őket. S Matt ezt a lehetőséget játszotta ki. Nagy tettének eredménye, hogy miután egy hordó a fejére esett és meghalt egy közteret neveztek el róla. Igaz, ez már nem örvendezteti a szerzetest, de a szellemeket annál inkább...

Dibi Sámán

Talán ne taglaljuk, hogy Dibi sámán miként is került Fűven kacifántos eseményekkel teli kontinensére. Igaz taglalhatnánk, mint a kátyúk az utakat, de ezzel semmire sem jutnánk, sőt csak kiakadnánk, mint egy rossz lemezjátszó amely Ricsi Vicsi balladáját recsegi egy szúnyogoktól hemzsegő csendes estében.
Beszéljünk az atlétatrikós fickóról, akinek szőke tincsei sárga színre voltak festve, amit kalap nem takart. Itt illik megjegyezni, hogy a pasas bazi erősnek látszott, és saját világában, még egy traktort is darabokra tudott szedni, hatalmas ökölcsapásaival.
Hős volt, ám nem Fűven világában, hanem egy igen csak kimondhatatlan létsíkon. Persze  felmerül a kérdés, hogy a sámán miért visel gumicsizmát(?)
Felmerülhetett, mint a barna tengeralattjáró, de mert ez a szó ebben az időben tök értelmetlennek számított, így egyáltalán nem merült fel. A sámánnak pedig halvány elképzelése sem volt, hogy mi a fene hozta e kies tájra, ahol egy rozsdálló tábla magasodott, igazából nem is tudta leolvasni az egykori feliratot.
- Na! - kiáltotta el magát a bazi végtelen kissé füves, kissé köves és kissé végtelen és néptelen síkságon, az égen  ugyan madarak repkedtek és az itt-ott pirosló virágok körül, ronda dongók döngicséltek, de ezt leszámítva valóban kietlen volt minden.
A morózus Dibi farmernadrágja bal zsebébe nyúlt és egy kapálódzó tapsifülest rántott elő. Nem törődve vele, odébb hajította és tovább kotorászott, míg nem egy sípot nem sikerült előhalásznia.
Sokáig szemlélte a boldogan legelésző nyulat, majd mert nem kívánt itt maradni túl sokáig, a hibiszkusz fából készült sípot a szájához emelte és teljes erejéből belefújt. Furcsa lehetett volna, hogy hang egy darab se szólalt meg, de csak lehetett volna, ugyanis a mágiát ismerő, jól tudta a sípja csak a nádi hegedűvel együtt játszva adja ki bűbájos dallamát.
De most nem is a zenére volt szüksége az oldalán méretes kardot viselő férfinak, Dibi csak belefújt, sok célja nem volt vele, leszámítva azt, hogy öt lélegzetvételt követőn egy tyúk jelent meg és kacéran kotkodácsolni kezdett.
Dibi csak bámulta a kendermagos pipit, majd mielőtt bármi is történhetett volna, a jószágba rúgott, és elkiáltotta a hatalmas térgörbítő igét  -Csótánybogár lopott madár, itt az idő vigyél haza!!!

Hülyén hangzott, de a sámán egyszerűen eltűnt, a tyúk meg vagy hatvan lépésnyit repült fájdalom teljes rikácsolással, s egy villanyoszlopnak csapódót. A becspodást követően, a tyúk már többet nem szólalt meg, s valami misztikus oknál fogva, a nyulat nem nagyon érdekelte ez a kis affér. Tulajdonképpen örült, hogy kiszabadult a sámán, bizony szűk zsebéből.


Figyelem, a képen nem a sámán látható, bárminemű hasonlóság a valósággal, az a valóság műve!

Ifjú Viend Kalandjai : A manó

Ez akkor történt, mikor még amaz nem történt meg, s közben az ifjú, aki később idősebb lesz s nem mellesleg hős, elindult balra hogy kicsit északabbra kerüljön. Nem volt egyedül, vele tartott álommanója Minimanó az álommanó.
-Ez látszólag furcsa lehetett, ám mivel senki nem látta, mert ugye az álommanó csak az álmokban létezik, a fiatal srác aki egy husángot cipelt magával, egyáltalán nem aggódott. A husáng göcsörtös volt és ahogy a fiú a pipacsokkal teli réten bandukolt keresztül, úgy festett, mint egy kölyök aki lovagnak képzeli magát, s a büdös szörny ellen készül egy irdatlan nagy harcra.
Álmodozott, hitt még a mesékben és a zsíros kenyér amit Tomas Huuu Vevenski hajára kent egy jó félórával ezelőtt, most hiányzott neki. No nem kimondottan neki, hanem a gyomra követelte az elemózsiát. Itt talán már meg is mutatkozott a későbbi nagy kalandozó rátermettsége, mert ugye élelem nélkül még a hősök is éhen halhatnak. Ez az a tapasztalat, amit így tizenévesen megszerezett, s ezután mindig előtérben maradt Viend Na Storvius elméjében.
A nagyság jele volt ez kétségtelen, mint ahogy a kicsiség egyértelmű jele az alacsonyság. Persze ekkor még a kölyök nem tapasztalatból cselekedett, ha nem ösztönből, ami legalább olyan fontos, mint a tapasztalat. S azt is ösztönből tette, hogy elhaladva egy döglött lótetű mellett, hatalmasat rúgott az elpusztult szörnyűségbe.
A lótetű egy szót sem szólt, úgy tűnt tehetetlen az ifjú jól irányzott rúgásával szemben. S tényleg tehetetlen volt, oly annyira, hogy Viend békésen tovább sétált, még mindig lovagnak képzelve magát. A lótetű nyilván a szélmalom lehetett.
Itt tartott az ifjú Storvius mikor gyomra ismét nagyot korgott és az egyik vállán megjelent kedvenc álommanója.
- Te, nem kéne valamit kajálni? - firtatta Minimanó, csizmás lábát könnyedén lóbálva.
- Hát én nem bánom, együnk - nyögte a hős, a manó ugyanis volt vagy hetvenegy kiló, s bizony a szinte gyerek Viend még nem volt olyan erős, mint amilyenné majd egyszer válni fog sok-sok kaland és étkezés után.
- Remek, akkor rántott sajtot és vizes kenyeret kérek, hideg kút vizel - örvendezett az álmokban létező, fel sem fogva, hogy ő nem is tud szilárd kaját fogyasztani. Viend nem szólt semmit, egész teste remegett az erőlködéstől, arcáról pedig patakokban folyt a sós lé.
- Mi a baj??? - ámuldozott a manó csak lassan értette meg, hogy most az ágy vége helyett a fiú vállán materializálódott.
- Ku... nehéz vagy - sziszegte a jövendőbeli hős, és megtéve első igazi hőstettét, letaszította válláról az apró, kis jószágot. A manó nyögött, köhögött és a füvön hempergett, miközben a ifjú sarkon fordulva a husángját maga mögé röpítette, s megindult hazafelé. A manó éppen reklamált volna mikor a husáng telibe találta a kicsiny manócskát, aki egyet nyekkenve soha többet nem mozdult meg. Mint később kiderült, így veszítette el a fiatal Viend Na Storvius első és egyben utolsó álommanóját.

TUTAJ: A Folytatás

Előszó:
Szóval mivel Fűven legnagyobb hősei a TUTAJ segítségével a Marsra utaztak, egy aprónak tűnő probléma megoldása végett, Fűven szinte védetlen volt a gonosszal szemben. Ám ez csak egy dolog, mert mikor a Marson a bajnokok feltérképezve a helyzetet rájöttek, hogy sátánizmus és génmanipuláció ötvözetéből csúf egy jószágok garázdálkodnak, akik ráadásul majdnem hogy sebezhetetlenek, a kalandorok a visszatérés mellett döntöttek.
- Szép és logikus elhatározás volt, ám mikor kiejtette Poo a tűzvarázsló a hazatérés igéjét nem történt semmi, a hősök a Marson ragadtak...

Már mindannyian megpróbálták, és ötvennegyedszer is kiejtették a bűvös szavakat. Ám nem történ semmi, még mindig a szőnyegen topogtak és továbbra is a Marson. Igaz, hogy az elhamvasztott rém porszemekre hullott, viszont minden irányból nyomasztó hangok szivárogtak, mint a föltörni készülő talajvíz.
Nem tanakodhattak és nem is ismételgethették sokáig az amúgy egyszerű visszatérő varázsszót, mivel egy nem reneszánsz küllemű oszlop mögül, egy teknősbéka masírozott elő, aki, vagy ami akkora volt mint egy fóka.
A kalandorok összenéztek és a csiga gyorsaságával közeledő teknősről csak a leves jutott eszükbe. John már ép megjegyezte volna, hogy az ebből a jószágból készült leves még holnapra is elég lenne, mikor a lény úgy öt lépésnyire a szőnyegtől megállt és így szólt.
- Én vagyok az isten - a hangja kicsit nőiesnek tűnt, de amúgy ez szokványos Fűven szerte.
Heper rögtön sejtette ez a teknős biztosan nem Mars-béli, hiszen a Fűveni közös nyelven beszélt.
- De melyik isten? - firtatta Viend Na Storvius nagyon kételkedőn, valahol a szíve mélyén úgy érezte jobb volna ha ez a teknősbéka hagyományos teknősbéka lenne, hogy ha már itt ragadtak, éhen ne pusztuljanak.
- Hát aki mindent teremtett - válaszolt a lény, kicsit gyanakodva méregetve a elit társaságot, már csak azért is mert nem értette azok érthetetlenségét.
- Na jó, ha te vagy az isten aki mindent teremtett, akkor a közeledő rémeket is te kreáltad!? - gondolkodott hangosan John, még nem tudva hová tenni a beszélő állatot.
- Azt már nem!  - háborodott fel a lény, nem értvén miért gyanúsítják ilyesmivel ezek a jöttment alakok. (itt tudni illik, hogy a teknősszerű isten messze nem értette mit jelent az hogy FŰVENI HŐS, és azt sem miért is forog olyan gondolat a négyes fejében, hogy őt megegyék.)
- Ez furcsa, azt állítod mindent te teremtettél, most meg letagadod! - emelte fel hangját Heper nagyherceg és félelmetes harci kalapácsát könnyedén megpörgette.
- A mutánsokat nem én teremtettem, azt a tudósok - mentegetőzött az isten, és már kezdte bánni, hogy előmerészkedett.
- És tulajdonképpen mi akarsz? - vonta össze szemöldökét Viend, elképzelése sem volt, mit tekereg e végzetes helyen egy ilyen külsejű isten.
- Vigyetek magatokkal, én értek a tutajhoz! - nyögte ki az igazságot az isten, kicsit sietősen a szőnyeg felé indult, már csak azért is mert felbukkantak az első csúnya és mocskos rémek, elég hülyén vicsorogva.
- Hát most az egyszer nem tanakodtak a kalandozók túl sokáig, úgy vélték a semminél egy teknős is jobb, meg aztán ha nem indítja be a TUTAJT maximum oda lökik a száguldó szörnyetegeknek.
- Oké, gyere, de semmi trükk! - döntött Poo mivel a többiek még nem vállalták e döntés esetleges negatív következményeit.
- Köszönöm! - s az isten, istenhez méltón a szőnyegre szökellt és ráköpött a varázslatos utazást biztosító szőnyegre, ami maga a TUTAJ.
- Nos el kell ismerni csoda történt, még a Marsi borzalmak is megrökönyödve figyelték, ahogy a Fűveni hősök és egy túlméreteztt teknős eltűnik a szőnyegről, egyértelművé téve, ma is sajátjaik közül fognak valakit megvacsorázni.

Fűven a Kezdet: Az első lépés

Nagyon nem úgy kezdődött az első nap, persze igazából senki sem tudhatta milyennek is kellene lennie, hiszen ez még csak az első nap volt. Itt aztán meg kell jegyezni, hogy Fűven ezen idő tájt még nem Fűven néven létezett, hiszen ez volt a teremtés első pillanata.
Az első volt ez kétségtelen, ám tudnivaló, hogy az istenek nem is Fűven néven kívánták elnevezni, a később még is csak Fűvenként ismert kontinenset. Voltak tippek, Az Öreg Répák Vén Istene például úgy vélte, ha már a világot MI-világának keresztelte el a világokat keresztelő keresztanya, akkor legyen a legközepesebb földrész neve TI-kontinens.
Persze ezt többen is egyből megvétózták, mert végül is mit is jelent az a szó, hogy TI??? s mivel az ötletgazda hamar belátta egymaga marad saját ötletével, sértődötten egy sarokba vonult.
Illik megjegyezni, hogy ez a nagy horderejű döntést sürgető tárgyalás, egyszerűen a mennyekben zajlott a Zümi néven nevezett, svédasztalokkal teli csarnokba, melynek tetejét felhők tartották s az istenek villámokból faragott trónusokon ücsörögtek.
Ám de ezek csak díszletek, hiszen még mindig ott volt a kérdés, hogy miként is hívják, már most kedvencnek tűnő kontinensüket. Zárójelben a Papagájos Toll Kifinomult Istene tanulva elődje kudarcából, csak halkan jegyezte meg, hogy akár lehetne Fűven is e később csodákkal és hősökkel teli földrész.
Furcsa volt, az ötvennél is több isten illetve istennő egyszerre pillantottak a halk hangú társukra, aki röstelkedve lehunyta mind a négy szemét, és az előbbinél is halkabban csak ennyit mondott:
- Bocsi.
Azt gondolná az egyszerű halandó, hogy ezzel fellángol egy több órás vita, de csodák csodája a legfőbb isten akinek nevét még a többi isten is csak félve merte nevén nevezni, elgondolkozva megköszörülte torkát, és beszédre emelkedett.
- Istenek, az istenét neki, nem mindegy mi lesz ennek vagy annak a kontinensnek a neve!? - a hang mély volt és kicsit lágy, szóval olyan mint amilyen egy főistennek lenni szokott. S mert senki nem mert még csak énekelni sem, ez utóbbit nem tudni miért nem, a legfőbb isten tovább beszélt, kicsit elmélázva azon, hogy miért is hozták létre MI-világát.
Ez jó kérdés lehetett volna, ha valaki is felteszi vagy maga a főisten megemlíti kósza gondolatát. Ám mert sem ő sem a többiek nem adtak hangot e dolognak, a nagy-nagy isten folytatta mondandóját.
- Ide figyeljetek, ezek a teremtés első percei, ne vitázzunk semmin, legyen egyszerűen Fűven e kiemelt jelentőségű kontinens neve és kész! - itt sűrű köd telepedett rájuk, és mint a egy hajó is feltűnt volna a messzeségben, ám mert valaki tüsszentett a köd úgy illant el mint a filmekben, és rövid csendet követően vastaps csattant fel, mindenki egyetértett a főisten felvetésével. Tehát így lett e prominens földrész neve Fűven még azelőtt, hogy az első Fűveni párt meggyúrták volna, sőt még a zsiráfok sem léteztek. De ez már egy másik történet lehetne, mert ugye a legendák szerint az emberpárt közvetlen követői a zsiráfok voltak, akiket ekkor még pingvineknek neveztek és a lovak még egyáltalán nem voltak tervben...