Ifjú Viend Kalandjai : A manó

Ez akkor történt, mikor még amaz nem történt meg, s közben az ifjú, aki később idősebb lesz s nem mellesleg hős, elindult balra hogy kicsit északabbra kerüljön. Nem volt egyedül, vele tartott álommanója Minimanó az álommanó.
-Ez látszólag furcsa lehetett, ám mivel senki nem látta, mert ugye az álommanó csak az álmokban létezik, a fiatal srác aki egy husángot cipelt magával, egyáltalán nem aggódott. A husáng göcsörtös volt és ahogy a fiú a pipacsokkal teli réten bandukolt keresztül, úgy festett, mint egy kölyök aki lovagnak képzeli magát, s a büdös szörny ellen készül egy irdatlan nagy harcra.
Álmodozott, hitt még a mesékben és a zsíros kenyér amit Tomas Huuu Vevenski hajára kent egy jó félórával ezelőtt, most hiányzott neki. No nem kimondottan neki, hanem a gyomra követelte az elemózsiát. Itt talán már meg is mutatkozott a későbbi nagy kalandozó rátermettsége, mert ugye élelem nélkül még a hősök is éhen halhatnak. Ez az a tapasztalat, amit így tizenévesen megszerezett, s ezután mindig előtérben maradt Viend Na Storvius elméjében.
A nagyság jele volt ez kétségtelen, mint ahogy a kicsiség egyértelmű jele az alacsonyság. Persze ekkor még a kölyök nem tapasztalatból cselekedett, ha nem ösztönből, ami legalább olyan fontos, mint a tapasztalat. S azt is ösztönből tette, hogy elhaladva egy döglött lótetű mellett, hatalmasat rúgott az elpusztult szörnyűségbe.
A lótetű egy szót sem szólt, úgy tűnt tehetetlen az ifjú jól irányzott rúgásával szemben. S tényleg tehetetlen volt, oly annyira, hogy Viend békésen tovább sétált, még mindig lovagnak képzelve magát. A lótetű nyilván a szélmalom lehetett.
Itt tartott az ifjú Storvius mikor gyomra ismét nagyot korgott és az egyik vállán megjelent kedvenc álommanója.
- Te, nem kéne valamit kajálni? - firtatta Minimanó, csizmás lábát könnyedén lóbálva.
- Hát én nem bánom, együnk - nyögte a hős, a manó ugyanis volt vagy hetvenegy kiló, s bizony a szinte gyerek Viend még nem volt olyan erős, mint amilyenné majd egyszer válni fog sok-sok kaland és étkezés után.
- Remek, akkor rántott sajtot és vizes kenyeret kérek, hideg kút vizel - örvendezett az álmokban létező, fel sem fogva, hogy ő nem is tud szilárd kaját fogyasztani. Viend nem szólt semmit, egész teste remegett az erőlködéstől, arcáról pedig patakokban folyt a sós lé.
- Mi a baj??? - ámuldozott a manó csak lassan értette meg, hogy most az ágy vége helyett a fiú vállán materializálódott.
- Ku... nehéz vagy - sziszegte a jövendőbeli hős, és megtéve első igazi hőstettét, letaszította válláról az apró, kis jószágot. A manó nyögött, köhögött és a füvön hempergett, miközben a ifjú sarkon fordulva a husángját maga mögé röpítette, s megindult hazafelé. A manó éppen reklamált volna mikor a husáng telibe találta a kicsiny manócskát, aki egyet nyekkenve soha többet nem mozdult meg. Mint később kiderült, így veszítette el a fiatal Viend Na Storvius első és egyben utolsó álommanóját.