Hősök Nélkül!

Bobnak hívták és a keleti lankákon szőlővel  tevékenykedett, nem csak azért mert imádta a jó bort, volt egy titkos vágya is, látni kívánta a tengert. Nem ő volt az öreg halász, ettől függetlenül látni akarta, mert soha életébe nem látta még a nagy kékséget.
 Az ember már csak ilyen, a fejébe vesz valami ökörséget és úgy ragaszkodik hozzá, mint ha lónyállal rögzítették volna rögeszméjét az agyához. Vajon a híres öregasszony mit szól Bob eszelős elképzeléséhez? Bizonyosan szólt volna valamit, de Bob szemszögéből nézve talán szerencsésen, egy villám agyonvágta mielőtt szólhatott volna, csupán csak a lábujjai maradtak Fűven klasszikus bortermelő vidékének egyik présháza előtt.
A derék gazda a maga ura volt, és mert akadt elég pénze, ha úgy hozná kedve, neki vághatna az útnak a világvégéhez, a tengerhez,  hogy lenézve a "Lufi-Szirtről" elbámuljon a napnyugtába, mint békés pásztor az istállóban.

A tenger, amit az öreg sohasem láthatott.

 Még az istenek is támogatták Bob rendkívüli elképzelését, legalábbis keresztbe nem tettek neki . Továbbá a helyi kocsmában is sokan buzdították a közel száz esztendős férfit, hogy ne teketóriázzon tovább, hanem vágjon egyből a dolgok közepébe.
 Bob nem volt egy egyszerű eset, mert imádta volna látni a csodás tengert, ám éppen úgy rajongott szőlőföldjéért is. Sajnos fia, akit hívjunk egyszerűen Darusi Pán és Boglárkának, már nem szerette annyira a szőlőt gondozni, a prést tekerni, a darálót forgatni és az ágyát időnként beágyazni.
 Egy lusta dög volt, akit még kapálni sem látott senki. Bob e szakállas férfi, aki látta a legendás Viend Na Storviust egy csigarémmel küzdeni legalább vagy hetven esztendeje, sőt még meg is kínálta a hőst csodálatos zamatú borából, egyáltalán nem tudta mitévő legyen. 
 A szíve és a szeme vágyott a tenger látványára és az ottani sós levegő sajátos illatára, de ismerve fia interaktív jellemét nem merte a birtokot egyetlen elsőszülött gyermekére bízni. Ez persze érthető, ki merte volna? Szerencsére Fűvenen bőven akad ráérő isten, s az egyik felfigyelt Bob zokogására, majd jobb dolga nem lévén úgy határozott, segít az öregnek.
 Láss csodát, egy reggel mikor Bob kiment az udvarra nagyot pisilni, azt vette észre, hogy a fia kővé változva a kút közelébe ácsorgott, talán kicsit élettelenül. Az isten így kívánt segíteni Bobnak, úgy gondolta, ha kinyírja a semmirekellő fiatalembert, az öreg végre nyugodtan elindulhat a tengerhez.
 Így is lett volna minden valószínűség szerint, de ahogy az öreg megkopogtatta a tutira kővé változott  fiát, egy nagyot kiáltott és holtan terült el az udvar fűvel be nőt buckái között, bár ezt a jó szándékú isten már nem láthatta, mivel újabb segítségre szoruló emberek után kutatott, nagy-nagy elkötelezettséggel. 

A Libafejű

...a libafejű lény veszettül iszkolt a Rothadt-erdő kegyetlen szagú fái között, olykor persze elmebeteg madár módjára nagyot rikkantott, ami csak megkönnyítette Heper dolgát, ugyanis ő kívánta befogni a rohadtul ritka jószágot a szintén rohadtul ammónia bűzös erdőbe.
Heper, a neves kalandor nem volt állatkínzó és még állatbarát barátja sem, ám tudta ha befogja a három lábán őrülten nyargaló krokodil szerű állatot, nagy dicsőségben részesülhet a Fűveni Állattudományi Egyetem rektori tanácsától. Igaz, a nagyhercegnek volt egy olyan gyanúja, hogy a kutya méretű jószágot biztos hogy mumifikálják. De ha az ember minden feltevését véresen komolyan venné, bizony még mindig homokóra alakúnak képzelnék a világot Fűven bölcs lakói, akik akkor nem is lennének bölcsek.
S miközben a férfi igyekezett beérni a sárga bundás állatot, ami nyilván egy tojó lehetett, nagyon jól tudta, hogy a Libafejű lénynek nincs semmi köze a Föld nevű dimenzióban létező kacsafejű emlőshöz. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert a két állatfaj nem egy, ami újabb bizonyítéka, hogy minden világok legősibbike, MI-Világa és azon belül is Fűven káprázatos kontinense. Viszont mert a jószág, átugrott egy piszkeszerű bokrot és Hepernek ügyesen ki kellet kerülnie, a gondolatfolyam megszakadt és csak egy kakukk madár kakukkolása hallatszott a rohanást törő csendbe.
- Misi!!! - üvöltött fel egy kalóz és a nagyherceg elé szökellt, egy görbe husánggal hadonászva. Heper aki cseppet sem lepődött meg egy jól irányzott tenyérmozdulattal felpofozta  a szakállas alakot és már száguldott is az állat nyomába miközben egy bumerángot halászott elő kabátja mélyéből.
A kalóz fájdalmasan eldőlt a jószág pedig megtorpanva szembe fordult az őt üldöző férfival. Hát nagy hibát követett el, mert a nagyherceg nem tudva leállítani lendületét, egyszerűen átgázolt a valószínűleg sarokba szorult állaton, és szomorú tény, úgy rendesen kitaposta az állat által lenyelt kis ködmönt, furcsa szalonna színű lé kíséretében.
Döbbenetes volt minden, Heper egy fának támaszkodva nyeldeste a bűzlő levegőt, a kalóz rettegve egy odúba vetődött be, remegve imádkozva, hogy változzon pókká, hogy ne vegye észre a pofozkodós ember. A libafejű viszont kezdett elpárologni, mert sajnos ezt Heper sem tudta, ha egy libafejű lény kiöklendez egy ködmönt, bizony egyszerű levegővé válik. A hős csak legyintett, nem volt szívügye ez a hajsza, és tulajdonképpen rájött miből is születik a ködmön, mert most igazolódott, nem a ruhakészítők találmánya e kedves ruhadarab.
Persze ez azt jelentette, hogy a szabók titokban az erdőt járják és öklendezésre késztetik a szerencsétlen libafejűeket, brutális kétségtelen, s Hepernek már nem is volt kedve ködmönt vásárolni. S mert annyira büdös volt az erdőben, elhatározta felhagy a libafejű vadászatával, helyette inkább megment egy rászoruló szerencsétlent egy dühöngő templomos lovagtól, mert ugye a hősöknek nincs pihenőnapjuk...

Na ez nem a Libafejű...

...a kalóz még mindig a rejtekhelyén kuporgott, jól emlékezve az elpárolgott csúf egy jószágra és a verekedő idegenre, aki mintha hasonlítót volna Fűven egy grandiózus hőséhez, és ugye a hősök nem szeretik a bűnözőket. Na ebben nem tévedett a fekete öltözékű tengeri bandita, ám miközben Heper már rég kifelé tartott az erdőből, addig a kalóz még mindig az odúba rettegett. De szerencsére nem sokáig, mert egy jóságos isten meghallgatva rimánkodását, egy csettintéssel pókká változtatta...