Az UFÓ, az első fejezet

Alap dolog, hogy Fűvenen nem volt nincs és nem lesz ufo. S ahogy a nagyherceg a sivatag homokjába fúródott ufót figyelte, kicsit elgondolkodott az élet nagy talányain. Nem aggódott, a macska amely ide vezette békésen üldögélt egy kaktusz árnyékában.
- Na jó... - kezdte Heper nagyúr két kísérője felé fordulva - most bemegyünk ebbe a valamibe, lehet találunk sebesülteket!  - döntött a tűző naptól verejtékező nemes úr.
- De uram és a macska? - kérdezte egy Gomez nevű nyomolvasó, beteges tekintetéből Heper semmi jót nem olvasott ki.
- Be kell mennünk, különben minek jöttünk volna ide?!  - ekkor a nagyúr valami belső oknál fogva szorosabban szorította félelmetes harci kalapácsát, mintha bizony  vámpírok leskelődnének rájuk a rozoga viskó belsejéből. Igen, egy rossz, talán öt éve épített házikó magasodott az ufótól délre, alig száz lépésnyire.
- Na gyerünk! - vezényelt a nagyherceg és elindult az ovális valami felé, ami minden bizonnyal csak is ufo lehetett. S ezt Heper honan tudhatta? Nos a szerkezet oldalára rá volt fekete festékkel mázolva hogy Móni ufó, ami egyértelművé tette a jármű mi létét és ráadásul utalt  tulajdonosára is. Tehát a nagyúr elképzelése szerint a űrhajó belsejében egy gyönyörű nőt talál, aki pihegve várja megmentőjét. S mert Heper ízig-vérig lovagnak számított, két társával elindult a félig nyitott ajtó felé, ahonnét kísérteties fények szűrődtek volna ki, ha épp éjszaka lett volna. Szóval a fényt nem látták és mivel elindultak egy összeszokott csapat módjára az űrhajó belseje felé, senki nem láthatta ahogy a macska hirtelen vergődni kezdett mint egy maláriás béka. De ez csak egy dolog volt, hiszen ahogy beléptek a masinába kellemes hűvös csapta meg a behatolókat. Ridell kapitány aki szorosan Ura mögött lépdelt kardját lazán maga mellet tartva, alig érthetőn meg is jegyezte, nehogy tüdőgyulladást kapjunk, de mert az izgalom óriásinak számított, senki nem vette komolyan a kapitány bölcs megjegyzését. Egy folyóson lépdeltek ahol itt-ott pislogó lámpák szórták barnás fényüket.
- Félelmetes - nyögte Gomez legalább tízszer az ajkába harapva.
- Nyugi, ez csak egy ufó!  - kacsintott a nagyherceg, egyenest a folyosóról a legelső nyitott ajtón belépve egyáltalán nem aggodalmaskodott. Egy büfé helységbe keveredtek ahol mindenfelé csontok hevertek, mintha csak egy oroszlán barlangjába járnának.
- Jaj istenek! - vacogott Gomez rövid tör-kardját rémülten elejtve.
- Csak semmi pánik! - na ezt a hármasból senki sem mondta, igen csak pánikba estek. Gomez visitott és elrohant balra, Ridell kapitány jó katonaként urát figyelte, aki bár nem ijedt meg a láthatatlanságban rejtőző szövegelőtől, de azért jelezte a kapitánynak indulás vissza, a nyilvánvaló túlerővel hiábavalóság lenne szembeszállni. Óvatosan hátráltak, s mivel a hajóban bujkáló idegen nem mert megnyilvánulni, gond nélkül kikeveredtek a félelmetes ufóból. Kint még mindig meleg volt, a nap tizennégy-óránál állva csak hőséget ígért még hosszú-hosszú ideig.
- Uram, Gomez eltűnt - állapította meg a kapitány a viszonylag nyilvánvalót. - Ostoba volt, lehet már zabálják is a ufóba rejtőzködő szörnyetegek - mondta szomorúan a nagyherceg, tudta már úgy sem tehetnek semmit az amúgy egyáltalán nem szimpatikus nyomolvasóért.
-Akkor most mi legyen? - aggodalmaskodott a katona, csak egy gondolat foglalkoztatta, de az annyira hogy még felfogni sem nagyon tudta.
- Felgyújtsuk e kócerájt!  - zengte Heper, már el is döntve, hogy a faházat bontva elégeti az egész ufót, mert nyilvánvaló volt a bent bujkáló bestiák ha ki jönnek, akár egész Fűvent elpusztíthatják, ezt meg ugye senki sem akarhatta. Így a két férfi a meleggel nem törődve neki esve a háznak, bontani kezdték. A deszkákat, gerendákat ahogy egyre gyűltek a ufó köré hordták, hogy este hétre a terv beteljesülve maga Heper gyújtsa meg a gigászi máglyát, mely alatt ott rejtőzött az idegen űrjármű. A tűz nem viccelt, egyre nagyobb lángokkal nyaldosva a fémszerkezetet elkezdte felemészteni a furcsa masinát. A terv biztosnak tünt, bevált, mert bentről szenvedő visítások szűrődtek ki igen csak borzalmassá téve az éjszakát. S csak ekkor tűnt fel hogy nincs meg a macska...

Az elveszett manusz naplója

Egy kocsmába üldögélt és az elé helyezett rossz kockás fűzetett nézte.
- Hümm - mélázott a tűzvarázsló, nagyon nem tudva elképzelni, hogy ez a gyűrött ki tudja hány kézen átjárt füzet megér hetven aranyat. A férfi aki Oscarnak mondta magát váltig állította, hogy a füzet az elveszett manusz naplója aki pedig köztudott vagy nyolcszáz esztendeje elveszett Fűven gyéren lakott északi részén. Persze ez még nem olyan nagy dolog, hiszen Fűven szerte percenként több száz ember tűnik el nyomtalanul még a cipőjüket sem találva meg soha. Ám Oscar ez a tagbaszakadt izgő-mozgó tekintetű, tetoválásoktól rondított csávó viszont azt állította, hogy annak a manusznak a naplóját mutogatja, aki egyes feltételezések szerint egy fekete lyukon át távozva átkerült egy multiuniverzumba.  Poo is tudta, hogy ez nagy dolog, már csak azért is mert ha átkerült akkor vissza is kerülhet. Micsoda látványosság lenne, ahogy egy majd ezer éves fazon közli a világgal, hogy van élet Fűvenen túl is. Egyértelmű hogy van, de a lyukon áttörténő átkelést még Watt mester is megkérdőjelezné, hisz ez megcáfolná a gravitáció ötödik törvényét. Tehát Poo gondolkodott, a pasas pedig sört szürcsölt közben nyilván az aranyra sóvárogva.
- Tegyük fel hogy a napló valódi... - kezdte a varázsló, belátva, hogy egyszer úgy is meg kell szólalnia, mivel Oscar bizonyosan nem vár rá öröké.
- De mi van akkor,  ha csak tíz aranyam van?! - firtatta Poo, ezt a ravasz húzást még Heper nagyhercegtől tanulta mikor majd két évet szolgált a legendás nagyúr palotájában.
- Úgy érted tíz arany??? - hüledezett a debella fickó, szinte már attól lehetett tartani agyvérzést kap így kora délután, ami senkinek sem lenne annyira hasznos mint a varázslónak, már csak azért is mert akkor ingyen a füzet tulajdonosává válhatna, egy ősi Fűveni szokás alapján. De a szerencse nem következett be, csupán a sör fogyasztása maradt annyiban.
- Te most viccelsz? - próbálkozót Oscar egyáltalán nem értvén a varázsló ilyen nevetséges árajánlatát.
- Sajnos nem, gondold végig kinek kellene egy valószínűleg rég halott fazon naplója?! - érvelt Poo továbbra is ragaszkodva a tíz aranyhoz, már csak azért is mert nem bőkezűségéről lévén híres, nem kívánta lerombolni a róla alkotott képet. Meg aztán összesen tizenöt arany volt nála, amitől nem kívánt oly könnyen búcsút venni.
- Na jó, de akkor most fizetsz! - döngölt a jobb üzletben reménykedő, innentől megfogadva, hogy soha többé nem üzletel mágiahasználóval.
- Rendben! - ezzel a varázsló állva szavát leszámolta a repedezett asztallapra a kialkudott összeget, és most ő kortyolt immár elégedetten a saját sörébe, az üzlet megköttetett.
- Isten veled mágus - böfögte Oscar majd sírástól küszködve, s hogy Poo ne láthassa a csalódás könnyeit, felállt és döngő léptekkel távozott az ivóból.
- Ez jó sikerült! - vigyorodott el a tűzvarázsló és mohón a naplóért nyúlt, egyből a közepén nyitotta ki, kíváncsian az írásra tekintett. Döbbenet volt, Poo azt sem tudta mi tévő legyen, mert ha ez az elveszett manusz naplója, akkor az a félkegyelmű fazon meg is érdemli hogy elveszett. Hát igen, táblázatok és rúnák helyett ugyanis a nyomorult kockás füzet nem rejtett egyebet mint különböző tájegységek ételkülönlegességeit, messze nem volt szó a fekete lyukon való átkelésről és egyáltalán, ételleírásokon kívül semmi nem szerepelt a füzetbe. - Az isteneket, mi vagyok én, szakács!!! - ordította volna a mágus, ám mert nem volt egyedül a kocsmában csak szépen halkan suttogta káromlásait, amiből bőven jutott a nyolcszáz esztendeje eltűnt manusznak és a Poo-t átverő (?) Oscarnak is...

Az ifjú Viend 1/b, még messzi a csúcs

Rendes esetben Viend Na Storvius nem ette volna meg a sült kengurut. S mivel normális eset volt, és az ifjú, amúgy is jól bekajált ebédkor, most csak csóválta fejét ahogy haverja Gúnár előszeretettel nyamizta a hamit, ami szerencsére nem kenguru volt.  Gúnár valami oknál fogva, talán nem evett otthon, mielőtt kiszaladtak a falujukon túl a Fusson-patakkal ellentétben emelkedő Gumó dombhoz ahol is egy vadászles magasodott  évszázadokon keresztül. Gúnár itt pótolta a szükséges kalóriákat meggyes pite formájában, amit eddig zsebében tárolt. A pufók srác két lihegés között a préselt, nedves valamikor sütinek nevezett ízét gyűrte befelé irdatlan méretű szájába.
- Te Gúnár miért nem etted meg még a faluban? - firtatta Viend, egy csöppet elgondolkodva azon, mi lenne ha most eljönne a halálosztó. Nehézkes gondolat volt, hasonlóan a gravitációhoz. Mert ugye a gravitációt egy Watt nevű tudós fedezte fel mikor is tanítványai szeme láttára a magasba dobott egy köböl faragott hamburgert, és meglepődve tapasztalták, ki jobban meglepődött, ki kevésbé, hogy visszaesett, a zseniális elme fejére hullott és komoly agyrázkódást okozott. Tehát volt a gravitáció. A vörös hajú, szeplős Gúnár, aki négy évvel fiatalabb volt Storviusnál, és negyvenszer nehezebb, tipikusan ronda gyerek volt, most teli szájjal válaszolt:
 - Mert a faluban nem voltam éhes - vigyorgott a csávó az utolsó morzsáig bemajszolva a valamikor gusztusos sütikét. Szóval itt tartottak, szemben a domb és rajta a vadászles hűlt helye. Ez nem volt meglepő, így a srácok nem is keresték a öt esztendeje lebontott kilátót, helyette komótos sétába kezdve megindultak a csúcs felé. Persze egyikük sem tudta mi várhat rájuk túl a csúcson. Viszont ha tudták volna sem hátráltak volna meg, már csak azért sem mert a dombon túl a Mázsa-erdő  terült el sok-sok hektárnyi területen, ahogy a kor legjobb térképe is mutatta. Ennek ellenére tilos helynek számított a dombon túli terület, s a két srác eldöntötte még tegnap, hogy ma mindenképpen túljutnak a dombon, minden tilalomra fittyet hányva. Már csak hatvan lépésre voltak a csúcstól mikor Gúnár pocakjára csapva kijelentette pocika éhes! Viend megdöbbent, ezt a stílust túl lányosnak vélte és még soha nem nem hallotta barátját így beszélni.
- Na mi van? - tudakolta a kövérke fiú érthetetlenül nézve a szoborként megtorpant barátját.
- Mi az hogy poci??? - nyögte az idősebb,  levegőt is alig véve, pedig hát ingyen volt.
- Az hogy éhes vagyok! - kacsintott a dagi még mindig nem értve a lényeget.
- Te, Gúnár mi ez a duma, tegnap megbeszéltük túl jutunk a csúcson, s most te azzal jössz, hogy kajálni szeretnél, csak nem beijedtél?!
A pufi felhúzta amúgy is pisze orrát és mellkasára csapva majdnem kiabálni kezdett.
- Paprika Vizes Gúnár soha nem hátrál meg! - dünnyögte a nevével kérkedő és szó szerint megfordulva elindult a falujuk felé, hátát mutatva a dombnak és Viendnek. S már épp megtette volna az ötödik lépést mikor visszatekintve így szólt. 
- Nyugi Viend, holnap biztos hogy sikerülni fog - ezzel Gúnár folytatta útját ami arra késztette a jövőben hatalmas hősé váló Viend Na Sorviust, hogy maga is visszafordulva bízzon abban, hogy holnap tényleg sikerül.

De1vinni De Cordova Lovag Legendája

Nem tudni hogyan és még azt sem, hogy miként került egy rém az Öreg város kellős közepére. Persze születtek volna teóriák akár hetven is, ám a vándor trubadúr, aki csak úgy bekeveredett e ősi háztömbök közé mindezt meghiúsította azzal, hogy megölte a rémet. Na jó megölte, ez így nem volt teljesen helyénvaló, ugyanis az esemény egészen pontosan nem úgy történt. Na itt értünk el oda, hogy érdemes az egész históriát az elejétől nyomon követni. A követés nem lett volna nehéz, ha a lovag és szürke hátasa a Béka nevet viselő ló nem aszfalt úton lépdeltek volna. De aszfalt volt, hisz az öreg várost, mint Fűven szerte annyi mindent egy régebbi civilizáció alkotta. Hát igen, réginek régi lehetett, mert a hatalmas toronyházak málló vakolatai szinte teljes egészében beterítették a széles sugárutat, amit egy tábla jól olvashatón Meggygomba útnak titulált. Ez sokat ugyan nem mondott a derék fegyver és lant forgatónak, ám azt mégis csak elárulta, hogy bizony az ősök is használtak utcaneveket. De'vinni a korosodó, sok csatát megénekelt lovag ezt úgy értelmezte, hogy valószínűleg egy most élő család sarja (nyilván fene nagy varázsló) visszament az időbe és még a lakatlan világot szépen benépesítette. Az meg, hogy lett valami tragédia nyilván egy üstökös nem túl barátságos tevékenységének volt köszönhető. De ez csak a trubadúr saját véleménye volt, Béka a nemes paripa ugyanis egészen más véleményen volt. Ám e lószerű gondolatmenetet kevés ember értené meg, így nem valószínű, hogy komolyan kellenék venni. Az meg, hogy a nem igazán népszerű lovag épp az Öreg városba keveredett, csak annyi volt az oka, hogy De'vinni De Cordova szó szerint eltévedett. Eset az már meg talán mindenkivel, így a cifra huszárruhába parádézó lovag nem is igazán aggódott. Na jó, hallott már az Öreg városról, tudta, hogy rég elhagyott és az idő vasfoga egyszer teljesen elfogja pusztítani. Viszont tény, ahogy végig poroszkált az utcákon, tereken, ahol a gaz előszeretettel terjeszkedett el kellet ismernie, bizony ez a város még sokáig állni fog, ha lakják ha nem. S ekkor jött a képbe a szörny, a rém, a borzalmak borzalma, pont egy útkereszteződés mértani közepén. Hát a lovag nem ijedt meg, végül is lovag volt. A bestiát nézte ami akkora lehetett, mint egy istálló és kb olyan büdös is. Rémes volt ez nem vitás, mert még a harci paripa is furcsán prüszkölni kezdett, ami nem sok jót jelentett.
- Ki vagy te szörny!  - szólította meg a hatalmas jószágot De'vinni De Cordova kardját a biztonság kedvéért nyugodt mozdulattal, villámgyorsan előrántotta. - A reszelős rém!  - válaszolta minden várakozást felülmúlón a RESZELŐS RÉM. "hopp" gondolta a trubadúr, mindenre számítva, csak pont erre nem. - És minek vagy itt?! -  firtatta a deresedő szakállú, egykor fiatal és csinos férfi, akinek két unokája is lehetett volna, igaz volt hét szép lánya.
- És te???  - kontrázót a leginkább egy lidérces álomhoz hasonlító iszonyat.
- Semmi közöd hozzá!  - emelte fel hangját a lovag, jelezve egyáltalán nem némult meg még egy ilyen borzalom láttán sem. De ekkor két dolog is történt, először is a fránya szörnyeteg toporzékolva elbömbölte magát, a második a trubadúr által stabilnak ítélt épületek egyike hipp-hopp összedőlt. A robaj akkorra volt, hogy azt leírni sem lehet és még Béka is óvatosan behúzta fülét-farkát. A lovag is kicsit megijedt, mert ez volt az amire szintén egyáltalán nem számított. A rém is összerezzent, ez nyilvánvaló volt, még a kocka szemeit is hunyorgatta. De hogy a történet még kacifántosabb legyen, mire elhalt a robaj és a por is kicsit oszlani kezdett, egy izé szerű valami jelent meg, kb. mindenkitől balra és valami oknál fogva egyszerűen agyonütötte a borzalmas szörnyeteget, hogy aztán ahogy megjelent úgy távozzon is. Na ez volt a furcsa szituáció, oly annyira, hogy a lovag még levegőt sem tudva venni, néhány szenvedésekkel teli percet követőn vagy holtan de ájultan mindenképp lebukfencezett lováról és vagy meghalt vagy eszméletét veszítve mozdulatlanul az immár csendes utca hideg kövén hevert, mozdulni igazából nem mozdulva.

Az ifjú Viend 1/a

Amikor azon gondolkodol mi tévő legyél, akkor követed el a legnagyobb hibát.
Persze Viend Na Storvius tizenhét esztendősen még ezzel nem volt tisztában. Már csak azért sem, mert tizenhét esztendős volt. Igaz ugyan, hogy már ekkor eldöntötte, hogy horgász lesz, messze nem számolva a jövővel. Ám ha gondolkodott volna a jövőn, akkor sem ötlőt volna fel benne, hogy egyszer majd Fűven szerte híres kalandor lesz belőle. Már csak azért sem, mert dédapja a Vén Viend Na Storvius is a sárkány verő hős hírébe állott, és ekkor még az ifjú Viendnek nem tetszett a hírnév és a vele járó extrák.
Na de visszatérve a kiinduló gondolathoz, a Fusson-patak partján üldögélő fiatal Storviushoz, aki eltűnődve nézte az ebihalakat, miközben az égen kövérkés felhők kóboroltak, csak úgy, hogy kóboroljanak. Ám nem ez volt a lényeg, mert itt döntötte el az ifjú, akibe a falu összes leánya olyan szerelmes volt, mint egy túlméretezett ólajtó, hogy ha nem lesz véletlenül horgász, akkor csak is szív sebész lehet. Itt azért tudni illik, hogy Fűvenen még nem létezett a szív sebészet, ugyan akadt néhány gondolkodó, aki szerint ha vese átültetést lehet papíron elvégezni, akkor talán a szív sebészetet is. De ezek csak eretnek feltételezések, hiszen a szív egy olyan anyagból van amit műtéti úton nem lehet gyógyítani, ezt már ezer esztendeje kimondta a bölcs püspök, aki pedig nagyon bölcs egy fazon volt, mert még szobrot is állítottak róla. Persze ezek a dolgok nem érdekelték a fiatalembert, aki egy kavicsot ragadva egy pocakos békát  megcélzott majd határozottan fejbe is találta. Bumm a fejbe, a béka csak kettőt szólt majd ájultan terült ki a víz tetején.
- Légy hős! - nyögte a ronda béka. Ez ijesztő volt, oly annyira hogy Viend felpattant, s a magasba tekintve a felhőktől várta a magyarázatot. Ám a felhők nem beszéltek és a béka sem, mivel eszméletlen volt.
Nehéz dolgok ezek, az ember olyan szituációkba tud keveredni, amire nem is gondolna ( még hogy beszélő béka). Érdemes viszont megjegyezni, hogy Viend hosszú élete során nem csak beszélő békával de egy alkalommal még egy éneklő ceruzával is össze fog futni. Igaz ekkor még nem tudhatta, hogy sokáig fog élni és azt sem, hogy közismert kalandozóvá válva tovább öregbíti családja hírnevét. S még valami, ugye te is megijednél ha dumálna hozzád egy ronda béka, ezt sose feled, mert még veled is előfordulhat...

Poo töpreng

Valamikor meg kellet történnie, s mert Poo egy sokadik elhatározástól motiválva úgy döntött még nem tér vissza a Jani bácsi által lakott, amúgy lakatlan szigetre ahol egy fazék úgy nyomta képen, mint templomtorony a részeg verebet. Eldöntötte, hogy előbb elmegy a végzet nélküli öreg bazilikába, hogy útmutatást kaphasson az ott éldegélő tuareg bölcstől, mert mindenki tudta a bölcs az általában bölcs, miként a matematika egy komplikált egyenlet. Persze mivel a fránya bazilika hol létét csak ÁW, minden istenek tábornoka ismerte, fel kellet keresnie a tűzvarázslónak egy közeli Áw templomot, hogy az ottani papmester felfedje a titkot. Nehéz ez, mint a kéttonnás vasrúd a hátadra kötözve. Már csak azért is mert Poo félt Áw pulykatollakba öltözött papjaitól, akik nem röstelkedtek kakaót inni bableves kíséretében. Itt merült fel a varázslóban először, hogy lehet mégsem kellene felkeresnie a bazilikát és feledve az egész ügyet beálljon a jók sorába és felvállaljon egy szokványos küldetést, amiben nem lesznek körmönfont papok és még különösebb rejtélyek. Persze ez a gondolatmenet annyira bonyolulttá változott, hogy Poo úgy ült le irodája egy rozoga karosszékébe, mint valami örült madár akit megharaptak az éhes angolnák. Rossz érzése támadt, egyáltalán nem tudta dolgozzon-e, vagy töprengjen. A szíve vitte volna balra az ösztöne meg egy másik irányba, s az egészben az volt a legkétségbeejtőbb, hogy pénztartaléka igen csak megcsappant, ami nagyon a munka mellet adta meg a végszót. Ám Áw templomába SOHA, döntötte el a jóképű varázsló, igaz ezzel a bazilikát is kihúzta listájáról. Így el kellet döntenie, hogy felbérel néhány kardforgatót és visszatér a különös szigetre, ahol egy térkapun át egy fazekat dobtak a képébe, vagy felvállalja a későbbiekben, mint az  egy marék búza esete néven közismerté váló bűnügyet. Nagy volt a kísértés, a búzás ügy sok pénzt ígért, viszont csak később fog megtörténni, a sziget küldetés viszont sok meglepetést tartogatott. Elég volt a férfinak csak arra gondolni, hogy aki a térkapu túloldalán várakozik lehet maga a halál, vagy ami még ennél is rosszabb egy mackor. S mi az a mackor? Ez annyira jó kérdés volt, hogy erre még Poo sem tudta a választ, ám meséltek már egyesek a mackorok rémtetteiről és esze ágában sem volt farkasszemet nézni e Fűventől idegen borzalmakkal, egy bizonytalan kimenetelű küldetés kedvéért. Nagyot tüsszentett, majd úgy határozott átolvassa a tegnapi újság megbízás rovatát, hátha talál benne valami érdekeset...
S ekkor történt meg aminek meg kellet történnie, Poo a közismert varázsló elaludt rozzant karosszékében...

John és a végzete

- Milyen vonat ez!? - fordult a kislányhoz John, igazából nem is a válaszra várva, hanem hogy végre színt valljon e titokzatos fruska. Ám a zöld ruhás lány csak nézett mint a maci a tévében és nem akart beszélni.
- Segítened kell, másként soha nem láthatod a szüleid - próbált a lány érzelmeire hatni, persze félszemmel a romhalmazzá változott helységet fürkészte zombikra számítva.
- Nem segíthetek, a családom már rég halott és te is az leszel ha le nem ugrasz a vonatról - közölte a csajszi és ahogy jött úgy távozott is. Itt már csak az a kérdés volt hogy hogyan is jött... John nagyot nyelt, és bár tudta a lány a kulcs még rejtély volt számára, hogy ki az a Alice. Sajnos ilyen az élet egy elfuserált szellemvonaton, és lehet hogy a lánynak igaza volt, hiszen vagy száz, ha nem ezer esztendeje gördül e átkozott szerelvény ami bizony kérdésessé teszi hogy szülei élnek-e valahol. Persze valamit mondania kellett, és hogy nem jött be csak azt jelenti, hogy más módon kell a gyanús kísértetlány bizalmában férkőzni. Teljesen nyilvánvaló volt számára a helyzet, úgy vélte a csaj nélkül is boldogul még akkor is ha ő a kulcs. Meg aztán a lány úgy is felbukkan ha kell ha nem. Úgy ahogy leporolta magát, miközben nyílt a szemközti ajtó és a nagy semmin kívül csak egy csontváz cammogott be bal karját vadul John felé rázva. Sok kérdés átfutott a férfi fejében, még az is hogy vajon ki a fene ez a csontfigura, de mert a izé egyre csak közeledett és haragosnak is látszott, John egy féltéglát kapva fel jól megcélozta a fazont és útjára küldte a téglát. Nem lepődött meg mikor a szörnyűséget koponyán találva, az kártyavárként hullott szét. Csak csonthalom maradt az imént még keménykedő csontlényből, a kalandozó nem is értette mi értelme volt az egésznek. De mert nem ez volt a legfontosabb dolga, elindult a szemközti ajtó felé, nincs mese fel kell térképeznie a vonatot, más választása nem akadt. Hát ment, az ajtót egy bizonytalan mozdulattal feltépte és egy újabb helységbe került ahol semmi különös nem fogadta, leszámítva azt az alacsony szürke krumpli fejű lényt aki leginkább nem hasonlított semmihez. A férfi sejtette, hogy bajban van, ismerte a mondást, kicsi a bors de erős. S nem is tévedett mert a csupasz ruhátlan lény harsányan felnyerített, amit bizony még hallgatni is rossz volt. Visszavonulhatott volna, sőt rákiálthatott volna a csúnya teremtményre, de nem kockáztatott, egyenest a rém gennyes szemeibe nézve csak ennyit mondott.
- Te ki vagy? - de ravaszul választ sem várva a fölényesen pöffeszkedő, nyilvánvalón ufólény felé kezdett rohanni, majd egyszerűen átugorva már is egy újabb ajtónál találta magát, egyáltalán nem tétovázva magára hagyta a döbbent szörnyet aki valószínűleg fel sem fogta hogy rendesen átvágták.... De már semmi nem számított mert John immár nem a vonaton tartózkodott ha nem azon a vasútállomáson ahol egy jó órája éppen felszállt, és vele szemben az őt feltámasztó isten ácsorgott.
- Szevasz John, letelt az időd - zengte sajnálkozva miközben a HŐS kalandor holtan rogyott össze, úgy tűnt a küldetése nem járt sikerrel.