Viend Na Storvius soha nem becsülte alá a tényeket, igaz fölé sem kívánta, de mindenesetre mindig tudta mit csinál. Így mikor az öreg országúton a repedezett aszfalton lépdelve, megpillantott egy vele szembe közeledő holdásókat, jól tudta, itt az óvatosság ideje. A holdásók furcsa szerzetek voltak, maguknak való bajuszos emberek. Azt hogy miként mennek fel éjjelente a holdra kavicsot kitermelni, kevesen tudták, igaz, Isten igazi nevét is sokan csak találgatják. -Mindegy a két, szép munkásruhába közeledő figura, boldog arccal lépdelt, még az is lehet, hogy az aludttej levesről folytatnak mélyen szántó eszmecserét, mert ugye a holdásók szeretik az aludttejet, ezt már az iskolás kölykök is úgy tudják, mint Platón összes műveit. Viend ki Fűven egyik legendás hősének számított, hirtelen úgy érezte beszélnie kell az idősebb férfival, akinek bizony a bajusza valahogy másabb volt, mint fiatalabb társáé. A bajusz ezen kasztnál, nagy jelentőséggel bír, a mítoszaik szerint, úgy ezer esztendeje a bajuszos isten mutatta meg, Zérónak az első holdásónak, miként mennyen fel a magasba és egy kis csákány és vödör segítségével hogyan termelheti ki a szinte értéktelen köveket. Az az igazság, a holdásók festik a bajuszukat, van ki formára tépkedi, mi több, a hős látott olyan figurát akinek csak a bajusza fele volt meg, mindegy.
-Adjanak az istenek apó! szólott a kalandozó, mélyen az őziketekintetű vénség szemeibe nézve.
-Adjanak, jó sok követ. válaszolta kurtán-furcsán az öreg, nyilván keménynek kívánva mutatni magát fiatalabb társa előtt.
-Mondd öreg, van e hűs árpasöröd a tarisznyádba? tért a lényegre
Viend Na Storvius, mivel úgy érezte, egy sör még nem a világ, és akár ihatna is, ha van a vénségnek.
-Fiam, nincs is tarisznyám. felelte bölcsen az öreg, vélhetően fel volt készülve az ilyen fajta beszélgetésekre.
-De kulacsod, az csak van?! pedzette a dolgot a hős, nem kívánva alul maradni az ilyen út menti szópárbajba, végül is hová jutna a világ(?)
-Kulacsom az valóban van. adta meg magát az apó, ezt le se tagadhatta, hisz ott csüngött derékszíján, mint egyféle háborús relikvia.
-Na ha van, meg e kínálsz sörrel? folytatta Viend, immár nyeregbe érezvén magát. S be kell ismerni, nem kis eredmény, egy makacs, öntörvényű életet élő holdásóval szót érteni.
-Fiam nem sör van a kulacsba, csak karfiol lé. zümmögte a vénség, a kalandor, valami csapdát sejtve, nem adta fel.
-Jó, teszem azt, neked nincs söröd, de vajon a kollégádnak van e?! a fiatalabb férfi, éretlen bajuszát pöndörítette, de látszott a zavar mélabús tekintetében.
-Neki van. vágta rá az apó, és mintha elmosolyodott volna, persze ezen apró mosoly nem kerülte el a legendás férfi figyelmét, így úgy határozott, nem tesz örömet a két munkásnak, tehát imigyen szólt: -Hát jól van, akkor menjetek az istenek áldásával, balra ne tán munkába. ezzel a hős, az öreg felé biccentett és ott hagyta a két ledöbbent holdásót, nyilvánvalón porig lettek alázva, és még csak revánsot sem vehettek.
