TUTAJ az első fejezet

Úgy kezdődött, hogy Fűvenben sosem volt karácsony. Több oka is volt ennek, mindjárt az első, hogy itt nem született meg a megváltó, hiszen több hőssel büszkélkedhet Fűven mint csillagokkal az égbolt.
Így hát a kontinens legnagyobb bajnokai a Fűveni Nagy Jósda pincéjében összegyűlve maguk készülődtek a világ megmentésére.
-Ott volt Heper nagyherceg, könnyű vértezetben, arcán az eltökéltség semmivel össze nem téveszthető mosolyával. Balra tőle Viend Na Storvius magasodott, szintén jó kalandozóhoz illőn szürke köpenye alatt páncélt viselt. Ő türelmesen várta, hogy megszólal-e az orákulum, a tíz év forma, alkoholista gyermek képében.
Vártak a büdös, penésztől terhes levegőjű helyiségben, csak John mormogott valamit, öltönyéről egy láthatatlan lepkét söpörve le. Nem volt ideges, két szuper hős volt a közelében és az egyik oszlopot maga Poo, a legendás tűzvarázsló támasztotta, rúna díszes köpönyege alatt egy olvasószemüveget rejtve.
Ők négyen a kontinens legismertebb hősei voltak, és most egy helyen egy feladatra összpontosítottak, igaz még nem tudták pontosan mi az. A kölyök megátalkodottan hallgatott, Johnban felmerült még az is, hogy talán néma, mindenesetre nem szólt, de többször is a háttérben meghúzódó szerzetesek felé kacsingatott.
Végül hála az égnek megköszörülte torkát és összeráncolva homlokát beszélni kezdett.
- Szóval eljöttetek - mosolygott vadgesztenye tekintettel a Púposnak nevezett orákulum és egy pillanatnyi hatásszünetet tartva a négy legendás férfit figyelte. De mert senki nem szólalt meg kénytelen volt folytatni elkezdett mondókáját.
- Ezt senki nem tudja, de a következő helyiségben ott van a tutaj!  - itt ismét elcsendesedett és a bajnokokra vigyorgott. John kezdte úgy vélni a srác bolond, a szemei is elég ferdén álltak. Mivel a többiek továbbra is rezignáltan hallgattak, magához ragadta a kezdeményezést..
- Mi az a tutaj? - kérdezett rá..
- Bravó, bravó! - tapsikolt a apród frizurás ifjoncka, úgy tűnt örült a kérdésnek.
- A tutaj egy idegen és titkos technológia amely közvetlen utat biztosít a Vénuszra. Nos e rendszer vigyázói mi vagyunk, ám valami történt a Vénuszon, mert az ott épített templomunk munkatársai már öt hónapja nem jelentkeznek.
- Hát persze, hiszen a Vénuszon vannak - legyintet Poo, valahogy úgy érezte tök hülyeség volt bevállalni ezt a melót.
- Mi telepatikus úton tartjuk a kapcsolatot varázsló, és ez az ami megszakadt.
- Mi volt az utolsó üzenet? - kérdezte Heper, s valami sötét gyanú fészkelte be magát a gondolataiba.
- Babkonzerv és halál és pusztulás! A Vénusz lakatlan bolygó, csak valami idegen csontok maradtak hátra az őslakókból, s mégis valaki vagy valami megölte az ottaniakat - fújtatta a kölyök, úgy tűnt kicsit megviseli a story.
- S mi közünk nekünk ehhez? - pillantott a gyerekre Storvius, most már ő is kapiskálta a lényeget.
- El kell mennetek a Vénuszra és végezni a szerzetestestvéreink gyilkosával, mert ha nem állítjátok meg, talán előbb vagy holnap, de átjön a borzalom és elpusztítja egész Fűvent!
- Szörnyű! - csapott a levegőbe John és felemelve kezét jelezte, ő vállalja a küldetést.
Persze a többiek is igent mondtak, így kisvártatva átmentek egy még büdösebb szobába ahol mécsesek százai világították meg a tutajt, egy ellipszis forma szőnyeget.
- Ez a tutaj?! - ámult a nagyherceg egy cseppet sem lepődve meg.
- Álljatok a tutajra és kimondom az indító parancsot! - vezényelt a srác, aki úgy tűnt kicsit mintha bicegne. Ám ez nem tántorítva el a hősöket, nyugodt léptekkel a szőnyegre vonultak, ami piros volt és fekete betűkel rá volt hímezve, hogy piros.
- Bim-bam! - ordította a gyerek, oly váratlansággal, hogy még a túlsó szobába várakozó szerzetesek is összerezzentek.
-A hősök is gondoltak rá, de olyan hányinger fogta el őket, miközben a tér kifordult a helyéről, hogy mire kiálthattak volna, már a Vénuszon voltak, lábuk alatt pedig ott volt a tutaj.
- Szép! - csóválta fejét Viend, sosem szerette a Vénuszt és látva társai arcát, úgy érezte nincs egyedül.
Egy azonban biztos volt, itt a szőnyeg egy oltári nagy teremben volt kiterítve, ami az ablakokon át betörő bordó fényben a templom fő hajójának tűnt. Dél volt, legalábbis az is lehetett, de este biztos hogy nem volt, viszont meleg az igen. Olyan volt mint ha a trópusokon lennének és az üres csarnokban csak a feldúlt padok és a széttört oltár jelezte, hogy itt valaminek történnie kellet.
- Gyerünk! - döntött Heper és jó példával elindult a kijárat felé, társai fegyvereiket készen tartva békésen követték. Nem féltek, még nem volt miért, igaz mint ha az egyik pad maradványán vér sötétlett volna.
Ekkor zörrent valami! A templom mélyéről és egyáltalán nem volt baráti.
- Vissza! - kiáltotta John egy tört rántva elő, s már rohantak is a hang irányába.
- HÚÚ! - sziszegte az idegen, aki egy oszlop vagy ajtó, ne adják az istenek, hogy esetleg egy szánkó mögül kiugorva eltátotta rettentő pofáját. Szörnyű volt, talán még négy méter is lehetett és hatalmas agyarai mellett irdatlan karnai is voltak.
- Az enyém! - mosolyodott el a nagyherceg és előrántva félelmetes harci kalapácsát, a borzalomra vetette magát. A rettenet próbálkozott előbb vámpírként, majd zsiráfként viselkedni, ám Hepert nem bírta leteríteni. Mindenki feszülten figyelt, de nem tartott sokáig, mert a kalapács úgy fejbe kólintotta a rémet, hogy az azonmód kimúlt.
-Ez szép volt barátom! - lépett a döghöz Storvius és a biztonság kedvéért kettőt a bestiába rúgott, majd a többiek felé fordulva egy viccet akar elmondani, amikor Poo ráüvöltött.
- FÖLDRE! - egy tűzlabdát lövellt az elvetődő kalandor mögé. A robbanás fülsiketítőre sikeredett, és ahogy Viend odébb pördülve hátra pillantott, a rémet látta lángolva hátratántorodni.
- Mi a fene! - nyögte Heper csak ámulva a hirtelen feltámadt szörnyetegen.
- Sátánizmus és génmódosítás - fintorgott John aki Poohoz hasonlóan egyből rájött mi is történhetett itt.
- Akkor mit tegyünk? - aggódott a lassan talpra álló Viend, le nem véve szemét a némán lángoló szörnyűségről.
- Vissza kell menni és kiverni a kölyökből az igazságot - közölte ironikusan a tűzvarázsló és sietősen a szőnyeg felé indult.
- Várj, ne rohanj! - intette Heper, ám ahogy a lassan eloltódó rémálomra pillantott, maga is sietősre fogta a tempót, úgy érezte nincs sok idejük. Így kisvártatva ismét a tutajon állta, és John kiejtve a bűvös szavakat, készültek a visszautazásra...

A SAKK

Poo, aki jó szívéről is híres lehetett volna, s miután elintézte útitársa Ödön sorsát, hogy sikeres főszakács lehessen a postakocsi végállomásával szemben magasodó fogadóban, immár nyugodt lélekkel indult a SAKK palotájába, mert végül is KOLBUT uralkodója hívatta egy felettébb különös ügyből kifolyólag.
Boldog volt, a levegő friss, a szél a haját cincálta és az égen károgó varjúk repkedtek, pillangóhoz méltó kecsességgel. Lassan lépkedett a járókelőket kerülgetve, míg nem az egyik íves kanyart követőn megpillantotta a SAKK fényűző palotáját, amit a nép kegyes egyszerűséggel palotának nevezett.
- Nagyot sóhajtott, az őrség mogorva és talán kicsit ittasnak tűnt, ami nem feltétlenül bizalomgerjesztő.
- Szevasztok! - üdvözölte a LEMEZ GÁRDA félelmetes hírű bajnokait a tűzvarázsló, egy békés mosoly kíséretében, lazán az őrkapitány orra alá nyomva az uralkodói meghívóját.
- Szóval Poo - hümmögte  orrát vakargatva a testes, láncingben feszítő kapitány, akinek a neve valószínűleg Sándorovics.
- Nem csak szóval, de személyesen is - vigyorgott a varázsló, és mert a katonák sem kívántak kimaradni a fene nagy jókedvből, ők is röhögni kezdtek. S mint általában, eljött az az idő mikor már mindenki nevetett és baráti ölelgetések közepette a legfiatalabb inast KICSI TINTINTINT szólították, akinek a lelkére kötötték, hogy a nagy varázslót okvetlenül vezesse az uralkodó elé.
Mert a kezdés ilyen vidámra sikeredett, Poo úgy döntött míg átvágnak a palota elülső udvarán, szóba elegyedik a kacifántos nevű ifjúval, akinek  szakálla még biztos hogy nem volt.
- Mond Tintin - kezdte Poo úgy határozva, hogy a beszélgetés baráti látszatát keltse, rövidíti a vékony, kefe hajú és tiszta pattanásos képű ifjonc nevét - te hiszel istenbe?
A kis csávó úgy leizzadt a kérdéstől, mint jégkrém a tűző napsütésben.
- Nem értem uraságod - hebegte, mint aki világ életében dadogós lett volna.
- Tintin, ez nem vicces dolog - emelte hangját a varázsló, majd a változatosság kedvéért egy összenyomódott körtét nyomot a srác fejére.
Na ez már tetszett a kölyöknek, de hogy ne tetszene, hiszen még szinte gyerek volt. Poo akinek örömet szerzett, hogy örömet szerzett, úgy döntőt, hogy mielőtt az őrség által feltárt hatalmas ajtón belépnek egy szilvát is a gyerek fejére nyom, s mert a mágus a tettek embere volt, gyorsan véghez is vitte tervét.
Így nem csoda, hogy kacarászva érték el a tróntermet, amit behemót zsoldosok vigyáztak üveges tekintettel, talán már vagy ezer éve. A mágus ahogy ellépdelt az őrség előtt, még az is az eszébe jutott, hogy a fickók halottak. S így mielőtt kinyílt volna a trónterem aranydíszes ajtaja, a kölyökhöz fordult.
- Te, ezek élnek?!
- Á dehogy, már rég hullák, csak akkor ébrednek fel ha a SAKK veszélybe kerül.
- Furcsa, szinte ez az egész olyan, mintha belépnék a holtak reggele birodalmába - vélte Poo, amire a gyerkőc csak bólintott, ami hatására némi gyümölcsdarab hullt a patyolat tiszta szőnyegre.
Ám ezzel foglalatoskodni most nem volt idő, mert az ajtó feltárult és a kölyökkel az élen a páros belépett a puritán trónterembe, ahol a SAKK üldögélt, mögötte meg a bölcsek tanácsa.
- Szervusz Poo! - üdvözölte a varázslót a alig hetvenéves SAKK.
- Fenség - hajtott főt a tűzvarázsló, miközben a gyerek térdre vetődött.
- Hogy nézel ki te fránya kölyök, tiszta moslék a fejed?! - dörrent nagyot a SAKK.
- Fenség... - kezdte volna Tintin, ám az egyik bölcs leintette és így szólt:
- Hatvan botütés! Reklamációnak nem volt helye, a fal mellet ácsorgó testőrség két tagja megmozdult, és már vitték is a sikoltozó gyereket.
- Nagylelkű vagy ó hatalmas SAKK - bólogatott Poo maga sem értve hogy Tintin miért ily rendezetlen külsővel jelent meg uralkodója előtt.
- Gyere barátom, ülj ide a trón karfájára és elmondom mily átok ügyébe hívattalak.
A mágus lassan a trónhoz lépett, biccentett a bölcsek felé majd letelepedett a szivacsos, széles karfára.
-Tudod - kezdte az uralkodó csak úgy a levegőbe bámulva - régen tudtam futni, szaladni bárhova s világ nagyon is kivirult - itt hosszú szünetet tartott a bölcs uralkodó, majd kinyögte amit ki kellett nyögnie - viszont ma már csak naponta egy lépést tudok csak tenni.
- Ez szörnyű! - hüledezett a mágus, de már sejtette a bajt, viszont hogy tisztán lásson kérdőn a királyra pillantott, jelezve hogy folytassa a történetet.
- Az, szörnyű és kínos, gondolhatod mivel jár ha pisilni kell, a többiről meg nem is beszélek.
- Ne is beszélj fenség, s én már meg is mondom mi a tenni valód.
- Valóban, tudsz segíteni?!  - hitetlenkedett az öreg uralkodó, sőt talán még a bölcsek is elámultak.
- Igen!!! S a titok, mondj le a trónról és miután nem leszel király, annyit sétálhatsz amennyit csak akarsz.
- De a népem... - rémüldözött a SAKK szinte már a bölcsek haját tépve.
- Ne aggódj, ott a királynőd! - ezzel a varázsló felállt és így szólt:
- Mondj le!
S a király hirtelen hevesen így kiáltott:
- LEMONDOK!  - s lás csodát, az aggastyán felállva járni kezdett, Poo ismét csodát tett, a király pedig a kezét csókolva zokogásba tört ki.
- Mit kívánsz ó nagy varázsló! - szipogott a volt király és csak úgy a zsebéből egy hatkilós zacskót vett elő amit a mágus kezébe nyomott, és ami teli volt arannyal, ezüsttel és nem utolsó sorban egy ingyenes belépővel a BÁTOR TRAGACSOK koncertjére.
-Köszönöm fenség! - hálálkodott Poo és mert félő volt, hogy a bölcsek gondolnak egyet és visszakérik a kincseket, elvégre a király már nem volt király, egy rövid ölelkezést követőn a mágus sietősen maga mögött hagyta a SAKK szemet gyönyörködtetőt palotáját.

Első lépés

Fűven északi végletén egy városállam, Kolbut terült el a vasércéről híres Köröm-hegység lankáin. A kicsinek nem mondható aprócska városkát a SAKK irányítja bölcsen, és királynője segítő gondoskodásának köszönhetőn már vagy ötszáz esztendeje virágzik. A királyi pár mindig  hetvenhét évesen hunyt el, ám az öreg papok tanácsa a főnix technika segítségével általában újra és újra felélesztik a bölcs uralkodói párt.
-Azért mondható hogy általában, mert voltak szünetek, mikor a papok vezették a városka életét, ám mert a nép ragaszkodott a SAKK és KIRÁLYNÉJA uralkodásához, idővel mindig fel kellet támasztani őket. 
-Na ebbe a városkába keveredett el Poo a nagy varázsló, bár maga a tűzvarázsló sem tartotta jelentősnek ide érkezése szerény eseményét.
-Álmos volt, a postakocsiban alig tudott nyugodtan szundikálni, hiszen egy falka farkasember loholt a kocsi nyomában. S ha nem Old Olderhan lett volna a kocsi védelmezője, lehet hogy Poonak is be kellet volna vetnie félelmetes varázstudományát. De nem kellet, mert az öreg kefe frizurás védelmező hatalmas, alig hámorméter hosszú puskájával sorra lelövöldözte az amúgy vérszomjas ragadozókat. Tehát igazából biztonságban megérkezett a postakocsi Kolbut, a maga módján hangulatos városába.
A nap az ég középen feszített és az ősz ellenére jótékony meleggel árasztotta el a települést és környékét, a varázsló úgy döntött, hogy egy ebéd semmi rosszal nem szolgálhat, sietős léptekkel a közeli fogadóba vonult jeges gesztenyepürét és a Gorkily Cityből származó bort rendelve.
A helység, melynek nevét meg sem nézte, viszonylag tiszta és hangulatos volt, teli helybéli bányászokkal és más inni kívánó emberkékkel. Egy nyugis asztalt választott és a fenyőasztallap repedéseit figyelte, míg a kövér és karikás szemű fogadós nyugodtan az asztalra ejtette a kért menüt. 
- Köszönöm - mosolygott a pasasra Poo, aki vállát vonva visszatért pultja mögé, ahol egy egy vadászpuskát kezdet tisztogatni. Hagy tegye, gondolta a varázsló aki inkognitóba utazva nem különbözött egyetlen morzsányit sem egy szürke köpenyes kalandozótól.
A pürével kezdte és döbbenten tapasztalta, hogy a séf rummal öntötte meg imádott ételét. Ez szinte gyalázat volt, az ilyen szakács biztos hogy nem szívvel-lélekkel alkotta meg közönséges gesztenyepüréjét.

Szólni kívánt, de nyelt még egy falatot, majd inkább a bor irányába fordult, ami agyagkorsóban szolidan várakozott. Poo öntött, előbb beleszagolt, majd egy kortyot a szájába véve fogait öblögette. Hát ettől sem lett boldog és mert határozott embernek tartotta magát a rendelt étellel, itallal a pulthoz vonulva a puskával vacakoló kocsmáros elé helyezte azokat.
-Mi a?! - böfögte a pacák, látszott rajta egyáltalán nem örül a reklamációnak.
- Te főzted fiam? - kezdte a varázsló, akiről illik tudni kiváló szakács hírében állott szülővárosa és környékén, igazából még két szakácskönyvet is kiadatott.
- Nem, a szakács -  jött a közönyös válasz.
-Oké, vezess a séfed elé! - rendelkezett ellentmondást nem tűrőn Poo, és kikapva a puskát a még mindig közönyös fickó kezéből és egy sarokba hajította.
-Hé-hé... - kezdte volna a férfi, de Poo a konyha felé mutatva nem tűrt ellenvetést, s a fogadós kénytelen-kelletlen belátta nincs mit tenni, a vendég valóban nem tűrt ellenvetést.
A két férfi átvonult a konyhába, ahol nagy volt a nyüzsgés, a két ott tartózkodó alkalmazott épp pénzért piros pacsizott.
-Mi van itt! - förmed a tulaj a két nyurga szakácsára, akik úgy megijedtek, hogy szinte majdnem elájultak.
- Semmi-semmi - hebegte a törpe kinézetű, remegve egy lábas mögé bújva.
- Tönkretettétek az ebédem! - szólt a varázsló gyorsan átvéve a szót a most már haragos tulajtól.
- Rumot senki nem önt a jeges gesztenyepürére, ezt a szakácsok a krumplipucolással együtt az első évben megtanulják. És a bornak semmi köze a Gorkily City környéki világoshoz. Ez egy palackos tablettás lötty, még bornak sem nevezném!
- De uram... - nyögdécselt a bajuszos, szakállát szorongatva.
- Ha az én éttermemben dolgoznátok, már rég ki lettetek volna rúgva!
- Jól beszél a vendég! - recsegte a fogadós és nem sokat töprengve még annyit mondott:
- Ki vagytok rúgva!
- Jól beszélsz barátom, és mert véletlenül ismerek egy munkanélküli szakácsot, javaslom vedd is fel - tért egyből a lényegre a tűzvarázsló, eszébe jutva, hogy egy volt szakáccsal Ödönnyel utazgatva sokat beszélgettek az ételek elkészítési módozatairól, amiből Poo számára egyértelművé vált, hogy érti a szakma csinálmányát-bizományát.
-Rendben, és elnézésedet kérem uraságod!
- Ugyan már, jó emberek mindig megértik egymást - kedélyeskedett a mágus, igaz az ebéd elmaradt, de egy jó embernek félóra leforgása alatt munkát talált.
-S mert meg kívánta találni a szakácsát, gyorsan elköszönt, majd egy kutató varázst elmormolva a szakács nyomába eredt, nem feledve hogy tulajdonképpen estebédre a SAKK palotájába volt hivatott egy bonyolult ügyből kifolyólag...

A Néma Hintó

Egy csúnya december 33-ai napon, mikor a hó úgy esett, mintha fizettek volna valakinek ezért, Heper nagyherceg aki inkognitóban, egyszerű sakkmesternek öltözve járta hercegsége falvait, városait, éppen az időjárás elöl tért be a NÉMA HINTÓBA. Kedvenc asztalánál foglalva helyet elégedetten szemlélte az ívóban iszogató helybelieket.
Szép napnak tűnt ez a szerdai, már csak azért is, mert a hős eldöntötte a finom vacsora után, amit remélhetőleg már palotájában fog elkölteni, egy  barátja, Kellemen által benyújtott lovagi torna tervezetét fogja áttanulmányozni, ami már legalább harminc esztendeje porosodott az egyik kamra rozoga polcán. Itt tartott a tervezgetésben, mikor a pincér kihozva gulyáslevesét, barátságosan Heperre kacsintott.
Ezt a nemes és vakmerő kalandor nem vette jó néven. Ám mert úriembernek tartotta magát, adott még egy esélyt a fickónak. Persze megvolt minden joga, hogy a pasast egyszerűen lefejeztesse, de ez nem volt a nagyúr stílusa, így nyelve egyet, a pincérrel nem is törődve nyugodtan enni kezdte a friss, gőzölgő levest, enyhén savanykás rozskenyérrel.
Jó volt, pláne a kinti hidegre gondolva. Egy jó trubadúr, aki volt vagy hetven éves a közepes fogadó kicsiny porondjára lépve, danolni kezdett. A nótát a nagyherceg is ismerte, már csak azért is, mert a dal egészen pontosan éppen őróla szólt.
"...Heper nagyherceg, nem vette ezt tréfának,
kalapácsával rácsapott a büdös szörny lábára.
Volt ám ott jaj, meg hogy miért,
de Heper a rémnek nem adott esélyt..."
Így zenget tovább a nóta, ám egy hívatlan vendég, aki kéretlenül a hős asztalához telepedett, sajnos teljesen tönkretette az amúgy is átlagalatti csütörtök reggelét. A nagyúr tízig számolva türelmet erőltetett magára, de mert a fickó még azt sem mondta BŰŰ, a cérna lassan elpattant és szóra késztette a nagyherceget.
- Hé te, mi a fenét akarsz az asztalomnál? - firtatta Heper, aki természetesen tudott választékosan beszélni, de még nem kívánta álcáját felfedni.
- Mi van?!  - vonta össze egyébként is összenőtt szemöldökét a mezei naplopó külsejű pofátlan fazon.
- Süket vagy? - tudakolta a nagyherceg, és nagyon a verekedés szagát érezte a levegőben.
- Miért??? - bambult a pasas, aki vagy fogyatékos lehetett, vagy húzta az időt. Ez persze kicsit sem  hatotta meg a nagyurat, egy gyors balkezes ütéssel már le is terítette a melákot.
A melálk ájultan csusszant a székről a padlóra, ahol mázlijára egy az ívóban tekergő kutya szép nyugodtan le is vizelte.
-Hepert a dolog a továbbiakban nem zavarta, s mert a dalnok torkát öblítve némi szünetet eszközölt, nem maradt más csak a leves, melyre a nemes egyszerűen odafigyelhetett.