TUTAJ az első fejezet

Úgy kezdődött, hogy Fűvenben sosem volt karácsony. Több oka is volt ennek, mindjárt az első, hogy itt nem született meg a megváltó, hiszen több hőssel büszkélkedhet Fűven mint csillagokkal az égbolt.
Így hát a kontinens legnagyobb bajnokai a Fűveni Nagy Jósda pincéjében összegyűlve maguk készülődtek a világ megmentésére.
-Ott volt Heper nagyherceg, könnyű vértezetben, arcán az eltökéltség semmivel össze nem téveszthető mosolyával. Balra tőle Viend Na Storvius magasodott, szintén jó kalandozóhoz illőn szürke köpenye alatt páncélt viselt. Ő türelmesen várta, hogy megszólal-e az orákulum, a tíz év forma, alkoholista gyermek képében.
Vártak a büdös, penésztől terhes levegőjű helyiségben, csak John mormogott valamit, öltönyéről egy láthatatlan lepkét söpörve le. Nem volt ideges, két szuper hős volt a közelében és az egyik oszlopot maga Poo, a legendás tűzvarázsló támasztotta, rúna díszes köpönyege alatt egy olvasószemüveget rejtve.
Ők négyen a kontinens legismertebb hősei voltak, és most egy helyen egy feladatra összpontosítottak, igaz még nem tudták pontosan mi az. A kölyök megátalkodottan hallgatott, Johnban felmerült még az is, hogy talán néma, mindenesetre nem szólt, de többször is a háttérben meghúzódó szerzetesek felé kacsingatott.
Végül hála az égnek megköszörülte torkát és összeráncolva homlokát beszélni kezdett.
- Szóval eljöttetek - mosolygott vadgesztenye tekintettel a Púposnak nevezett orákulum és egy pillanatnyi hatásszünetet tartva a négy legendás férfit figyelte. De mert senki nem szólalt meg kénytelen volt folytatni elkezdett mondókáját.
- Ezt senki nem tudja, de a következő helyiségben ott van a tutaj!  - itt ismét elcsendesedett és a bajnokokra vigyorgott. John kezdte úgy vélni a srác bolond, a szemei is elég ferdén álltak. Mivel a többiek továbbra is rezignáltan hallgattak, magához ragadta a kezdeményezést..
- Mi az a tutaj? - kérdezett rá..
- Bravó, bravó! - tapsikolt a apród frizurás ifjoncka, úgy tűnt örült a kérdésnek.
- A tutaj egy idegen és titkos technológia amely közvetlen utat biztosít a Vénuszra. Nos e rendszer vigyázói mi vagyunk, ám valami történt a Vénuszon, mert az ott épített templomunk munkatársai már öt hónapja nem jelentkeznek.
- Hát persze, hiszen a Vénuszon vannak - legyintet Poo, valahogy úgy érezte tök hülyeség volt bevállalni ezt a melót.
- Mi telepatikus úton tartjuk a kapcsolatot varázsló, és ez az ami megszakadt.
- Mi volt az utolsó üzenet? - kérdezte Heper, s valami sötét gyanú fészkelte be magát a gondolataiba.
- Babkonzerv és halál és pusztulás! A Vénusz lakatlan bolygó, csak valami idegen csontok maradtak hátra az őslakókból, s mégis valaki vagy valami megölte az ottaniakat - fújtatta a kölyök, úgy tűnt kicsit megviseli a story.
- S mi közünk nekünk ehhez? - pillantott a gyerekre Storvius, most már ő is kapiskálta a lényeget.
- El kell mennetek a Vénuszra és végezni a szerzetestestvéreink gyilkosával, mert ha nem állítjátok meg, talán előbb vagy holnap, de átjön a borzalom és elpusztítja egész Fűvent!
- Szörnyű! - csapott a levegőbe John és felemelve kezét jelezte, ő vállalja a küldetést.
Persze a többiek is igent mondtak, így kisvártatva átmentek egy még büdösebb szobába ahol mécsesek százai világították meg a tutajt, egy ellipszis forma szőnyeget.
- Ez a tutaj?! - ámult a nagyherceg egy cseppet sem lepődve meg.
- Álljatok a tutajra és kimondom az indító parancsot! - vezényelt a srác, aki úgy tűnt kicsit mintha bicegne. Ám ez nem tántorítva el a hősöket, nyugodt léptekkel a szőnyegre vonultak, ami piros volt és fekete betűkel rá volt hímezve, hogy piros.
- Bim-bam! - ordította a gyerek, oly váratlansággal, hogy még a túlsó szobába várakozó szerzetesek is összerezzentek.
-A hősök is gondoltak rá, de olyan hányinger fogta el őket, miközben a tér kifordult a helyéről, hogy mire kiálthattak volna, már a Vénuszon voltak, lábuk alatt pedig ott volt a tutaj.
- Szép! - csóválta fejét Viend, sosem szerette a Vénuszt és látva társai arcát, úgy érezte nincs egyedül.
Egy azonban biztos volt, itt a szőnyeg egy oltári nagy teremben volt kiterítve, ami az ablakokon át betörő bordó fényben a templom fő hajójának tűnt. Dél volt, legalábbis az is lehetett, de este biztos hogy nem volt, viszont meleg az igen. Olyan volt mint ha a trópusokon lennének és az üres csarnokban csak a feldúlt padok és a széttört oltár jelezte, hogy itt valaminek történnie kellet.
- Gyerünk! - döntött Heper és jó példával elindult a kijárat felé, társai fegyvereiket készen tartva békésen követték. Nem féltek, még nem volt miért, igaz mint ha az egyik pad maradványán vér sötétlett volna.
Ekkor zörrent valami! A templom mélyéről és egyáltalán nem volt baráti.
- Vissza! - kiáltotta John egy tört rántva elő, s már rohantak is a hang irányába.
- HÚÚ! - sziszegte az idegen, aki egy oszlop vagy ajtó, ne adják az istenek, hogy esetleg egy szánkó mögül kiugorva eltátotta rettentő pofáját. Szörnyű volt, talán még négy méter is lehetett és hatalmas agyarai mellett irdatlan karnai is voltak.
- Az enyém! - mosolyodott el a nagyherceg és előrántva félelmetes harci kalapácsát, a borzalomra vetette magát. A rettenet próbálkozott előbb vámpírként, majd zsiráfként viselkedni, ám Hepert nem bírta leteríteni. Mindenki feszülten figyelt, de nem tartott sokáig, mert a kalapács úgy fejbe kólintotta a rémet, hogy az azonmód kimúlt.
-Ez szép volt barátom! - lépett a döghöz Storvius és a biztonság kedvéért kettőt a bestiába rúgott, majd a többiek felé fordulva egy viccet akar elmondani, amikor Poo ráüvöltött.
- FÖLDRE! - egy tűzlabdát lövellt az elvetődő kalandor mögé. A robbanás fülsiketítőre sikeredett, és ahogy Viend odébb pördülve hátra pillantott, a rémet látta lángolva hátratántorodni.
- Mi a fene! - nyögte Heper csak ámulva a hirtelen feltámadt szörnyetegen.
- Sátánizmus és génmódosítás - fintorgott John aki Poohoz hasonlóan egyből rájött mi is történhetett itt.
- Akkor mit tegyünk? - aggódott a lassan talpra álló Viend, le nem véve szemét a némán lángoló szörnyűségről.
- Vissza kell menni és kiverni a kölyökből az igazságot - közölte ironikusan a tűzvarázsló és sietősen a szőnyeg felé indult.
- Várj, ne rohanj! - intette Heper, ám ahogy a lassan eloltódó rémálomra pillantott, maga is sietősre fogta a tempót, úgy érezte nincs sok idejük. Így kisvártatva ismét a tutajon állta, és John kiejtve a bűvös szavakat, készültek a visszautazásra...

A SAKK

Poo, aki jó szívéről is híres lehetett volna, s miután elintézte útitársa Ödön sorsát, hogy sikeres főszakács lehessen a postakocsi végállomásával szemben magasodó fogadóban, immár nyugodt lélekkel indult a SAKK palotájába, mert végül is KOLBUT uralkodója hívatta egy felettébb különös ügyből kifolyólag.
Boldog volt, a levegő friss, a szél a haját cincálta és az égen károgó varjúk repkedtek, pillangóhoz méltó kecsességgel. Lassan lépkedett a járókelőket kerülgetve, míg nem az egyik íves kanyart követőn megpillantotta a SAKK fényűző palotáját, amit a nép kegyes egyszerűséggel palotának nevezett.
- Nagyot sóhajtott, az őrség mogorva és talán kicsit ittasnak tűnt, ami nem feltétlenül bizalomgerjesztő.
- Szevasztok! - üdvözölte a LEMEZ GÁRDA félelmetes hírű bajnokait a tűzvarázsló, egy békés mosoly kíséretében, lazán az őrkapitány orra alá nyomva az uralkodói meghívóját.
- Szóval Poo - hümmögte  orrát vakargatva a testes, láncingben feszítő kapitány, akinek a neve valószínűleg Sándorovics.
- Nem csak szóval, de személyesen is - vigyorgott a varázsló, és mert a katonák sem kívántak kimaradni a fene nagy jókedvből, ők is röhögni kezdtek. S mint általában, eljött az az idő mikor már mindenki nevetett és baráti ölelgetések közepette a legfiatalabb inast KICSI TINTINTINT szólították, akinek a lelkére kötötték, hogy a nagy varázslót okvetlenül vezesse az uralkodó elé.
Mert a kezdés ilyen vidámra sikeredett, Poo úgy döntött míg átvágnak a palota elülső udvarán, szóba elegyedik a kacifántos nevű ifjúval, akinek  szakálla még biztos hogy nem volt.
- Mond Tintin - kezdte Poo úgy határozva, hogy a beszélgetés baráti látszatát keltse, rövidíti a vékony, kefe hajú és tiszta pattanásos képű ifjonc nevét - te hiszel istenbe?
A kis csávó úgy leizzadt a kérdéstől, mint jégkrém a tűző napsütésben.
- Nem értem uraságod - hebegte, mint aki világ életében dadogós lett volna.
- Tintin, ez nem vicces dolog - emelte hangját a varázsló, majd a változatosság kedvéért egy összenyomódott körtét nyomot a srác fejére.
Na ez már tetszett a kölyöknek, de hogy ne tetszene, hiszen még szinte gyerek volt. Poo akinek örömet szerzett, hogy örömet szerzett, úgy döntőt, hogy mielőtt az őrség által feltárt hatalmas ajtón belépnek egy szilvát is a gyerek fejére nyom, s mert a mágus a tettek embere volt, gyorsan véghez is vitte tervét.
Így nem csoda, hogy kacarászva érték el a tróntermet, amit behemót zsoldosok vigyáztak üveges tekintettel, talán már vagy ezer éve. A mágus ahogy ellépdelt az őrség előtt, még az is az eszébe jutott, hogy a fickók halottak. S így mielőtt kinyílt volna a trónterem aranydíszes ajtaja, a kölyökhöz fordult.
- Te, ezek élnek?!
- Á dehogy, már rég hullák, csak akkor ébrednek fel ha a SAKK veszélybe kerül.
- Furcsa, szinte ez az egész olyan, mintha belépnék a holtak reggele birodalmába - vélte Poo, amire a gyerkőc csak bólintott, ami hatására némi gyümölcsdarab hullt a patyolat tiszta szőnyegre.
Ám ezzel foglalatoskodni most nem volt idő, mert az ajtó feltárult és a kölyökkel az élen a páros belépett a puritán trónterembe, ahol a SAKK üldögélt, mögötte meg a bölcsek tanácsa.
- Szervusz Poo! - üdvözölte a varázslót a alig hetvenéves SAKK.
- Fenség - hajtott főt a tűzvarázsló, miközben a gyerek térdre vetődött.
- Hogy nézel ki te fránya kölyök, tiszta moslék a fejed?! - dörrent nagyot a SAKK.
- Fenség... - kezdte volna Tintin, ám az egyik bölcs leintette és így szólt:
- Hatvan botütés! Reklamációnak nem volt helye, a fal mellet ácsorgó testőrség két tagja megmozdult, és már vitték is a sikoltozó gyereket.
- Nagylelkű vagy ó hatalmas SAKK - bólogatott Poo maga sem értve hogy Tintin miért ily rendezetlen külsővel jelent meg uralkodója előtt.
- Gyere barátom, ülj ide a trón karfájára és elmondom mily átok ügyébe hívattalak.
A mágus lassan a trónhoz lépett, biccentett a bölcsek felé majd letelepedett a szivacsos, széles karfára.
-Tudod - kezdte az uralkodó csak úgy a levegőbe bámulva - régen tudtam futni, szaladni bárhova s világ nagyon is kivirult - itt hosszú szünetet tartott a bölcs uralkodó, majd kinyögte amit ki kellett nyögnie - viszont ma már csak naponta egy lépést tudok csak tenni.
- Ez szörnyű! - hüledezett a mágus, de már sejtette a bajt, viszont hogy tisztán lásson kérdőn a királyra pillantott, jelezve hogy folytassa a történetet.
- Az, szörnyű és kínos, gondolhatod mivel jár ha pisilni kell, a többiről meg nem is beszélek.
- Ne is beszélj fenség, s én már meg is mondom mi a tenni valód.
- Valóban, tudsz segíteni?!  - hitetlenkedett az öreg uralkodó, sőt talán még a bölcsek is elámultak.
- Igen!!! S a titok, mondj le a trónról és miután nem leszel király, annyit sétálhatsz amennyit csak akarsz.
- De a népem... - rémüldözött a SAKK szinte már a bölcsek haját tépve.
- Ne aggódj, ott a királynőd! - ezzel a varázsló felállt és így szólt:
- Mondj le!
S a király hirtelen hevesen így kiáltott:
- LEMONDOK!  - s lás csodát, az aggastyán felállva járni kezdett, Poo ismét csodát tett, a király pedig a kezét csókolva zokogásba tört ki.
- Mit kívánsz ó nagy varázsló! - szipogott a volt király és csak úgy a zsebéből egy hatkilós zacskót vett elő amit a mágus kezébe nyomott, és ami teli volt arannyal, ezüsttel és nem utolsó sorban egy ingyenes belépővel a BÁTOR TRAGACSOK koncertjére.
-Köszönöm fenség! - hálálkodott Poo és mert félő volt, hogy a bölcsek gondolnak egyet és visszakérik a kincseket, elvégre a király már nem volt király, egy rövid ölelkezést követőn a mágus sietősen maga mögött hagyta a SAKK szemet gyönyörködtetőt palotáját.

Első lépés

Fűven északi végletén egy városállam, Kolbut terült el a vasércéről híres Köröm-hegység lankáin. A kicsinek nem mondható aprócska városkát a SAKK irányítja bölcsen, és királynője segítő gondoskodásának köszönhetőn már vagy ötszáz esztendeje virágzik. A királyi pár mindig  hetvenhét évesen hunyt el, ám az öreg papok tanácsa a főnix technika segítségével általában újra és újra felélesztik a bölcs uralkodói párt.
-Azért mondható hogy általában, mert voltak szünetek, mikor a papok vezették a városka életét, ám mert a nép ragaszkodott a SAKK és KIRÁLYNÉJA uralkodásához, idővel mindig fel kellet támasztani őket. 
-Na ebbe a városkába keveredett el Poo a nagy varázsló, bár maga a tűzvarázsló sem tartotta jelentősnek ide érkezése szerény eseményét.
-Álmos volt, a postakocsiban alig tudott nyugodtan szundikálni, hiszen egy falka farkasember loholt a kocsi nyomában. S ha nem Old Olderhan lett volna a kocsi védelmezője, lehet hogy Poonak is be kellet volna vetnie félelmetes varázstudományát. De nem kellet, mert az öreg kefe frizurás védelmező hatalmas, alig hámorméter hosszú puskájával sorra lelövöldözte az amúgy vérszomjas ragadozókat. Tehát igazából biztonságban megérkezett a postakocsi Kolbut, a maga módján hangulatos városába.
A nap az ég középen feszített és az ősz ellenére jótékony meleggel árasztotta el a települést és környékét, a varázsló úgy döntött, hogy egy ebéd semmi rosszal nem szolgálhat, sietős léptekkel a közeli fogadóba vonult jeges gesztenyepürét és a Gorkily Cityből származó bort rendelve.
A helység, melynek nevét meg sem nézte, viszonylag tiszta és hangulatos volt, teli helybéli bányászokkal és más inni kívánó emberkékkel. Egy nyugis asztalt választott és a fenyőasztallap repedéseit figyelte, míg a kövér és karikás szemű fogadós nyugodtan az asztalra ejtette a kért menüt. 
- Köszönöm - mosolygott a pasasra Poo, aki vállát vonva visszatért pultja mögé, ahol egy egy vadászpuskát kezdet tisztogatni. Hagy tegye, gondolta a varázsló aki inkognitóba utazva nem különbözött egyetlen morzsányit sem egy szürke köpenyes kalandozótól.
A pürével kezdte és döbbenten tapasztalta, hogy a séf rummal öntötte meg imádott ételét. Ez szinte gyalázat volt, az ilyen szakács biztos hogy nem szívvel-lélekkel alkotta meg közönséges gesztenyepüréjét.

Szólni kívánt, de nyelt még egy falatot, majd inkább a bor irányába fordult, ami agyagkorsóban szolidan várakozott. Poo öntött, előbb beleszagolt, majd egy kortyot a szájába véve fogait öblögette. Hát ettől sem lett boldog és mert határozott embernek tartotta magát a rendelt étellel, itallal a pulthoz vonulva a puskával vacakoló kocsmáros elé helyezte azokat.
-Mi a?! - böfögte a pacák, látszott rajta egyáltalán nem örül a reklamációnak.
- Te főzted fiam? - kezdte a varázsló, akiről illik tudni kiváló szakács hírében állott szülővárosa és környékén, igazából még két szakácskönyvet is kiadatott.
- Nem, a szakács -  jött a közönyös válasz.
-Oké, vezess a séfed elé! - rendelkezett ellentmondást nem tűrőn Poo, és kikapva a puskát a még mindig közönyös fickó kezéből és egy sarokba hajította.
-Hé-hé... - kezdte volna a férfi, de Poo a konyha felé mutatva nem tűrt ellenvetést, s a fogadós kénytelen-kelletlen belátta nincs mit tenni, a vendég valóban nem tűrt ellenvetést.
A két férfi átvonult a konyhába, ahol nagy volt a nyüzsgés, a két ott tartózkodó alkalmazott épp pénzért piros pacsizott.
-Mi van itt! - förmed a tulaj a két nyurga szakácsára, akik úgy megijedtek, hogy szinte majdnem elájultak.
- Semmi-semmi - hebegte a törpe kinézetű, remegve egy lábas mögé bújva.
- Tönkretettétek az ebédem! - szólt a varázsló gyorsan átvéve a szót a most már haragos tulajtól.
- Rumot senki nem önt a jeges gesztenyepürére, ezt a szakácsok a krumplipucolással együtt az első évben megtanulják. És a bornak semmi köze a Gorkily City környéki világoshoz. Ez egy palackos tablettás lötty, még bornak sem nevezném!
- De uram... - nyögdécselt a bajuszos, szakállát szorongatva.
- Ha az én éttermemben dolgoznátok, már rég ki lettetek volna rúgva!
- Jól beszél a vendég! - recsegte a fogadós és nem sokat töprengve még annyit mondott:
- Ki vagytok rúgva!
- Jól beszélsz barátom, és mert véletlenül ismerek egy munkanélküli szakácsot, javaslom vedd is fel - tért egyből a lényegre a tűzvarázsló, eszébe jutva, hogy egy volt szakáccsal Ödönnyel utazgatva sokat beszélgettek az ételek elkészítési módozatairól, amiből Poo számára egyértelművé vált, hogy érti a szakma csinálmányát-bizományát.
-Rendben, és elnézésedet kérem uraságod!
- Ugyan már, jó emberek mindig megértik egymást - kedélyeskedett a mágus, igaz az ebéd elmaradt, de egy jó embernek félóra leforgása alatt munkát talált.
-S mert meg kívánta találni a szakácsát, gyorsan elköszönt, majd egy kutató varázst elmormolva a szakács nyomába eredt, nem feledve hogy tulajdonképpen estebédre a SAKK palotájába volt hivatott egy bonyolult ügyből kifolyólag...

A Néma Hintó

Egy csúnya december 33-ai napon, mikor a hó úgy esett, mintha fizettek volna valakinek ezért, Heper nagyherceg aki inkognitóban, egyszerű sakkmesternek öltözve járta hercegsége falvait, városait, éppen az időjárás elöl tért be a NÉMA HINTÓBA. Kedvenc asztalánál foglalva helyet elégedetten szemlélte az ívóban iszogató helybelieket.
Szép napnak tűnt ez a szerdai, már csak azért is, mert a hős eldöntötte a finom vacsora után, amit remélhetőleg már palotájában fog elkölteni, egy  barátja, Kellemen által benyújtott lovagi torna tervezetét fogja áttanulmányozni, ami már legalább harminc esztendeje porosodott az egyik kamra rozoga polcán. Itt tartott a tervezgetésben, mikor a pincér kihozva gulyáslevesét, barátságosan Heperre kacsintott.
Ezt a nemes és vakmerő kalandor nem vette jó néven. Ám mert úriembernek tartotta magát, adott még egy esélyt a fickónak. Persze megvolt minden joga, hogy a pasast egyszerűen lefejeztesse, de ez nem volt a nagyúr stílusa, így nyelve egyet, a pincérrel nem is törődve nyugodtan enni kezdte a friss, gőzölgő levest, enyhén savanykás rozskenyérrel.
Jó volt, pláne a kinti hidegre gondolva. Egy jó trubadúr, aki volt vagy hetven éves a közepes fogadó kicsiny porondjára lépve, danolni kezdett. A nótát a nagyherceg is ismerte, már csak azért is, mert a dal egészen pontosan éppen őróla szólt.
"...Heper nagyherceg, nem vette ezt tréfának,
kalapácsával rácsapott a büdös szörny lábára.
Volt ám ott jaj, meg hogy miért,
de Heper a rémnek nem adott esélyt..."
Így zenget tovább a nóta, ám egy hívatlan vendég, aki kéretlenül a hős asztalához telepedett, sajnos teljesen tönkretette az amúgy is átlagalatti csütörtök reggelét. A nagyúr tízig számolva türelmet erőltetett magára, de mert a fickó még azt sem mondta BŰŰ, a cérna lassan elpattant és szóra késztette a nagyherceget.
- Hé te, mi a fenét akarsz az asztalomnál? - firtatta Heper, aki természetesen tudott választékosan beszélni, de még nem kívánta álcáját felfedni.
- Mi van?!  - vonta össze egyébként is összenőtt szemöldökét a mezei naplopó külsejű pofátlan fazon.
- Süket vagy? - tudakolta a nagyherceg, és nagyon a verekedés szagát érezte a levegőben.
- Miért??? - bambult a pasas, aki vagy fogyatékos lehetett, vagy húzta az időt. Ez persze kicsit sem  hatotta meg a nagyurat, egy gyors balkezes ütéssel már le is terítette a melákot.
A melálk ájultan csusszant a székről a padlóra, ahol mázlijára egy az ívóban tekergő kutya szép nyugodtan le is vizelte.
-Hepert a dolog a továbbiakban nem zavarta, s mert a dalnok torkát öblítve némi szünetet eszközölt, nem maradt más csak a leves, melyre a nemes egyszerűen odafigyelhetett.

A NAPGURIGA

John, aki alig három perce került ki a túlvilágból, hála az ezüst taligának, kicsit meg volt lepve. Nem azért mert rajongói tortával és vidám énekléssel ünnepelték feltámadását. Azért lepődött meg, mert irdatlan hideg volt és ahogy a hős körülpillantott, rá kellet eszmélnie, hogy bizony jó messzire került halála színhelyétől. Úgy tűnt éppen a Zimerumi-hegység lábánál topogott, ahol a hideg északi széllel szemben öltönye kicsiny védelmet nyújtott.
Hümmögött, végül tudomásul vette, hogy rajongói sehol sincsenek,  a borongós felhők az eső ígéretével komorultak, s ez arra sarkalta induljon valamerre, egy valamire való fogadó reményében.
Elindult hát a fenyőkkel benőtt lankákon lefelé, és képzeletben jóféle bort iszogatott egy panzió kandallója előtt egy fülesszékben üldögélve, miközben az ivó távolabbi végében egy dalnok nótázott a régi idők nagy eseményeiről.
Mindig így kezdődnek a bajok, az ember elképzeli a kellemes dolgok varázsos világát s akkor egy kék mobil illemhely pottyan a semmiből az ember útjába. Pontosan ez történt, több fát kidöntve zümmögve megjelent egy furcsa szerkezet.
John nem ijedt meg, mitől ijedt volna, hiszen az imént járt a pokol birodalmában, egy mobil WC igazán nem volt ijesztő.
Az illemhelyből két perc elteltével egy vékony, keménykalapos ürge lépett elő, arcán felettébb vidám mosollyal
- Helló, én vagyok az orvos! - kezdte kellemes hangon a fiatalember, s valami oknál fogva gondosan bezárta a WC ajtaját.
- Jó, de nekem nincs semmi bajom - vont vállat John.
- Az ORVOS VAGYOK! - ismételte a szintén öltönyben feszítő ifjonc lassan tagolva, alig lehetett huszonnyolc esztendős, talán még nem is borotválkozott soha.
- Nem vagyok süket, de én nem vagyok beteg. És megbocsájtson kedves doktor, szerintem kicsit beteges egy illemhellyel utazgatni.
- Oké, vegye úgy, hogy segítség kell - váltott témát a doki, reménykedve pillantva a hősre.
- De hát maga a doktor, nem én, és nagyon gyanús az a mobil toalett.
-Ó, az miatt ne aggódjon, az az időhajóm, amit úgy hívok TÁNTI.
- Beteges - gondolta John, de nem adott hangot újra álláspontjának, jobbnak látta rákérdezni, miben is segíthet egyáltalán. Az esőfelhők egyre közelebb kerültek, és Johnnak semmi kedve nem volt a zord idő elől a TÁNTI-ba rejtőzni. 
- Ezt vártam egy igazi Fűvenitől! - lelkendezett a doki, majd röviden elmesélte Johnnak, hogy itt van pár száz lépésnyire egy barlang, és benne a NAPGURIGA.
- Napguriga??? - csodálkozott a hős, talán soha életében nem hallott az említett szerkentyűről.
- Igen, ezt kell kihoznunk, ez egy olyan legendás eszköz amit még ti nem is láttatok - regélte a fickó miközben Johnba karolt és húzni kezdte a barlang vélt irányában.
Furcsa volt ez, a hős a kíváncsiságnak engedve hagyta magát vezetni, ám nem tetszett neki ez a fene nagy ötlet, már csak azért sem, mert nem tudta mi ebből neki a haszna. Ez oly annyira zavarta, hogy mikor meglelték a barlang száját, határozottan lerázta magáról az orvos karját és rákérdezett, ahogy Fűvenen illik, hogy megtudakolja mi is lesz az ő jutalma.
Ez ledöbbentette a dokit, szemei kikerekedtek és az arcán eddig békésen üldögélő mosoly valami titokzatos ok folytán eltűnt.
- Nos rendben, ez a Napguriga a világok titkát őrzi, ha segítesz kihozni, adok száz aranyat - nyögte fukar módon az orvos. Ám John nem engedett a tizenegyből, előre kérte a fizetséget, s mert sok választás nem volt a doki kénytelen kelletlen leszámolta John kezébe az ígért összeget.
Ez jól jött a férfinak, hiszen a pokolból üres zsebbel érkezett és ha ne adják az istenek még is esne az eső, ők a barlangban úgy sem áznak, miért is ne menne be?
Bemerészkedtek, a fényt a doki varázsolta elő egy világitól csavarhúzó segítségével, s mert a barlang viszonylag enyhén lejtett a mélység felé, a csiszolt ajzatnak köszönhetően, nem volt túl kombinált a haladásuk. A járatban lépésről lépésre egyre büdösebb lett, már-már elviselhetetlen volt az állott levegő.
- Büdös van! - jegyezte meg a kalandor, azon töprengve, hogy plusz pénzt kér a bűzre való tekintettel, mikor a következő lépés után derékig süllyedtek a folyékony denevér kakában.
- Mi az ördög ez?! - öklendezett John, immár nagyon utálva magát, hogy száz aranyért bevállalta a küldetést.
- Denevér szar. - mosolygott az orvos, úgy tűnt ő élvezi, hogy a bűzös trutyiban taposhatnak.
- Erről nem volt szó - háborgott a hős, úgy érezte rendesen becsapták.
- Nyugi, mikor visszafelé jövünk, biztos kikeveredünk a kakából. kacsintott a doki, ami egy cseppet sem dobta fel John hangulatát.
Aztán minden megváltozott, a üledék maradt, ám véget ért a járat s ott magasodott a mennyezetig egy fényes fémoszlop. John egyből felismerte csak ez lehet a legendás NAPGURIGA. Szép volt,  és csodás telis-tele írva ismeretlen rúnákkal. Szó ami szó mindketten csak tátott szájal bámulták a misztikus eszközt amit állítólag még a kocka asztal lovagjai is több alkalommal is  kerestek, de eddig senki nem lelte a fantasztikus tárgyat.
- A guriga! - lihegte a doki és közvetlenül a tárgyhoz lépve óvatosan megérintette.
Bár ne tette volna, és mert a hős is csak ámuldozott, nem vette észre az orvos okvetetlenkedését.
- Így hozzáért! A hely továbbra is büdös maradt, de a guriga megremegve egyetlen villanás kíséretében porrá hullott. Csend volt, senki nem akart megszólalni, csak a csavarhúzó fénye törte a sötétség nyomasztó varázsát.
- Mi történhetett? - bámulta a NAPGURIGA hűlt helyét a fiatal orvos,  John a maga részéről nem akarta a csendet széttörni, végül is az ő száz aranya a zsebében lapult. A visszaút meg könnyebb lesz, mert ugye csak nem kell a böhöm nehéz gurigát cipelni. A doktor hibázott de az nem az ő gondja, igaz volt egy tippje, hogy ez nem is az igazi NAPGURIGA volt, de ezt nem szándékozott a már egyáltalán nem lelkendező orvossal megosztani, úgy gondolta ez legyen az ő titka, ki tudja egyszer még hasznára lehet ez a gyanúja...

Az Okuláré

Fűven múltja tele van rejtélyekkel, kacifántos eseményekkel. De a jövője is bőven fog tartogatni meglepetéseket, a jelenről meg már nem is beszélve. Szóval ilyen kezdettel akár bele is kavarodhatnánk a dolgok lényegébe. S benne is voltunk, már mint Poo a híres tűzvarázsló. Mert úgy történt, hogy valami oknál fogva (talán pénzhiány) egymaga vágott neki a zordabbnál is zordabb Fekete-hegységnek, hogy ott meglelje a Neve nincs állat barlangját! Ezzel még nem is lett volna baj, és a mínusz tízfokos hideget is könnyedén kibírta újonnan vásárolt bundakabátjában. Persze igazából nem feltétlenül a szörnyet kereste. Útja célja a barlangban található legendás varázseszköz az IGAZLÁTÓ OKULÁRÉ! Igen, kellet Poonak ez a mágikus eszköz hiszen nélküle nem tudná elolvasni CI'USI ABBÉ tizenkét parancsolatát. S ki volt ez a Ci'usi abbé?!  Ezt talán egész Fűven területén senki nem tudná megmondani. De nyilván, valamikor léteznie kellet, ha Fűven jó néhány legendáriuma egyértelmű említést tesz a derék abbéról, ám főleg misztikus okuláréjáról. Furcsa dolog volt ez, fölöttébb furcsa. Már csak azért is mert Poonak ez volt az ötvenhetedik megbízatása, amit saját maga szabott ki, természetesen önmagának. S még ez sem lett volna gond, hiszen szerencsésen eljutott a Fekete-hegységig és még a felföldi kannibálok sem zabálták fel mint egy meghízott palotapincsit.  Mondhatni tehát, hogy szerencséje volt, s éppen lehetne is mondani, ám Poo tudta ez mind azért van, mert mindent percre pontosan kiszámolt és a matematika segítségével tökéletesen végre is hajtott. Egy szó mint száz, Poo a barlang belseje felé leselkedett s mivel nem volt csodalátása, így igazából nem is sokat látott. Nem töprengett órákat, varázsló lévén cselekedett és így szólt.
- Du-Da-Di!!! Világíts!!! S csodák csodája a nagy semmiből egy világitól galamb röppent elő, és érdeklődve szemlélte a léha hóesésben ácsorgó, felettébb szimpatikus varázslót.
-Indulj! - parancsolta a férfi és leverve a havat kabátjáról megindult a madár nyomába, hátat fordítva a kinti északi szélnek és a szünet nélkül hulldogáló hóesésnek. Lassan haladtak előre, így volt alkalma a kalandornak megcsodálni az ősi falfirkákat és a csodásabbnál nem csodásabb sziklaképződményeket. A maga módján szép volt, és ahogy egyre mélyebbre jutottak, a hideg is úgy enyhült némi büdössel párosítva.
- De semmi sem lehet tökéletes - mormogta a férfi, egy erotikus rajznál már majdnem meg is állva. Ám őseitől örökölt vasakarata tovább kényszerítette, meg aztán az sem volt túl nyugtató, hogy nyilván már érezve illatát a Neve nincs állat, lehet hogy csak az alkalomra vár, hogy a bátor mágusra rontson. Várhatott, Poo ugyanis semmivel nem törődve egyre mélyebbre jutva már látta lelki szemei előtt az oltárt és rajta az okulárét. Nagy napnak ígérkezett ez a pénteki, már csak azért is mert a tűzvarázsló szinte érezte orrnyergén ahogy majdan felbiggyeszti ama varázstárgyat. Viszont mivel a biztonság az első,  a vakmerő kalandvágyó jól megszorította a jobbjában tartott bűbájos baseballütőjét. S hogy honnan tudta, hogy az a csalafinta, leginkább egy teniszütőhöz hasonlatos valami, baseballütő az annyira nyilvánvaló. Tudniillik ugyanis, hogy öreg mestere mondta Hoffman Durrmars. Na és amit Hoffman kimondott, az általában úgy is volt. Meg aztán a mester hatalmas interdimenzionális utazó hírében állt, kevés titok létezett előtte. A pletykák szerint most is egy KÍNA nevet viselő világban ténykedik egy csúszómasina segítségével. Persze ezek most mellékesek voltak, a feszültség ugyanis olyan erős volt hogy az már VOLT! Aztán mindennek vége lett, a galamb leszállt egy olajfaágra, amit ki tudja ki helyezett a barlang végét jelző egyik sarokba és csak világított. Hát világíthatott, mert Poo minden reménye ellenére nem, hogy oltár, de még egy fránya asztal sem leledzett odabent. Mert szó ami szó, a csarnokocska ahova a járat torkollott bútortalan volt és immár mocskosul büdös. Oly hosszú út állt mögötte hogy a mágus azt sem tudta mitévő legyen a tehetetlenség és csalódás kelepcéjében. Nem csak az bántotta, hogy így nem fogja tudni elolvasni Ci'usi abbé parancsolatait, de az is, hogy ennyi viszontagságos utat követőn üres kézzel kell visszatérnie. Mert az tény, ezzel Poo is tisztában volt, hogy örökre nem maradhat a barlangba. Talán egy apró vigasza azért volt, még pedig az, hogy nem kell a Gorkily-rengetegbe utaznia, ahol is egy odúba egy márványtáblán ott díszelegnek a mitikus abbé parancsolatai. Tény, ha valaki megtalálja azt a bizonyos odút és felolvassa a tizenkét parancsolatot, szinte száz százalék, hogy tudni fog beszélni a békák nyelvén. Nehéz ez, és Poo legszívesebben egy órát biztos, hogy sírdogált volna, ám a legszomorúbb pillanatot is darabokra tudja törni a Neve nincs állat elképesztő bömbölése. A férfi megremegett, nem szégyellte egy közeli sarokba húzódva úgy leste honnan érkezik a rémség. Ám a dög nem jelent meg és nem is ordított még egyszer, ami azt jelentette, hogy beállt a sűrű csend korszaka. Persze ez sem tarthatott öröké, így erőt merítve a mágiával bíró ütőből elindult kifelé, természetesen most is a madár vezette a menetet. Rejtélyes, de ahogy bementek úgy ki is jutottak és a szörny még mindig nem bukkant elő.
- Szóval így! - harsogta a varázsló minden haragját beleadva. A bércek szinte remegtek, a visszhang meg csak nem akart abba maradni, miközben az egyik csúcs irányából dübörgő fehérség indult meg a mágust célozva meg.
- A rém!!!  - hüledezett Poo és baseball ütőjét maga elé tartva felkészült a nagy összecsapásra. Na minden volt csak összecsapás nem, ugyanis a várt szörny helyet egy lavina találta képen a tűzvarázslót, aki még kiáltani se tudott többet, gördült tova a hógörgeteggel. Nem kérdés jó pár bordáját rendesen megropogtatotta. A fájdalom és a szédülés elképesztő volt, és a férfinak minden erejére szüksége volt, hogy gondolatba kimondja a teleportációs igét : Mindenütt jó de legjobb otthon! S a mágus legalább egy tonna mocskos hó kíséretében a dolgozószobájában termett, s bár az okulárét nem tudta megszerezni, viszont egy több hónapos kórházi kezelés minden bizonnyal. Még szerencse, hogy hős, hiszen nekik ingyenes az orvosi ellátás...

A jövő!

Az űr a hátár eleje... Így kezdődik a nagy könyv, amely leírja mik és kik vannak az űrben. Tudnivaló, hogy Fűvenen nincs űrhajó és nem is találták még egészen fel. Ám a jövőben lesz, s így mikor a jövőben az ötös űrhajó felszáll Fűven egy közbenső részéről, bizony mindenki kételkedve szemléli a füstöt, csavaranyát és akkumulátorokat potyogtató lassan emelkedő szerkezetet. Ekkor már ritkán látni trubadúrokat és a tévé sem túl népszerű, így aki nincs a helyszínen, rádión át hallgatja a nagy esemény minden mozzanatát. Persze az öregek, akik még emlékeztek az igazi hősökre, csak legyintettek, mikor az űrprogram beindult Fűven, egy  egykor zombik által lakott területen. Nem a zombikat sírták vissza, azok köszönik megvoltak, csak háziasították őket. A vének szerint nem a hellyel volt a probléma, hanem az ötlettel, hogy fel küldenek békés Fűveni embereket az istenek birodalmába. Mert ugye régen is akadtak problémák az űrrel kapcsolatban, hiszen nem egy inváziót vertek vissza a régmúlt nagy harcosai. S még az sem lett volna baj, ha felmennek, de akkor legalább egy HŐST is vinniük kellet volna magukkal. Mert ha valami galiba történne, azok a lézerpisztolyos gárdisták mit sem érnének, ebben biztosak voltak. Igen, bár Fűven fejlődött, ki tudja hányszor és hány irányban, a legtöbb lakos úgy vélte, mivel a hősöket ritkán bírják megölni, s akkor is feltámadnak, sokkal többet érnek mint száz hitper-modern gárdista vagy anarchista. De hol voltak a hősök?  Nos Heper nagyherceg ekkor már ezer éve halott volt és hibernált múmiája a MI.G.U.S. épületében pihent, a föld mélyébe rejtve. Poo a híres-neves tűzvarázsló meg már rég egy köztes világban rekedt s még mindig nem lelte a haza vezető utat. A legendák hősei megöregedve szépen sorban elhaláloztak. Ezzel sem lett volna gond, ha a jelenkor néhány bajnoka ráérve bevállalta volna a kontinens szerte nagy port vert küldetésben  való részvételét. De nem! Baltás Egon torokfájásra hivatkozva húzta ki magát a megbízás alól. Kocka Gömbi pedig kerek-perec kimondta, ő nem megy az űrbe, van jobb dolga is annál. Persze rajtuk kívül is éltek legendák, ám minden valamire való hős nemet mondott, nem támogatták a küldetést. Viszont hiába volt a nagyágyúk passzivitása, néhány kormány és még egy félisten is patronálta az űrprogramot, így csak megépült az ötös űrhajó, ami szép lassan az est bíborával mit sem törődve egyre magasabbra emelkedett. Itt már úgy tűnt, határ a csillagos ég! Nos talán itt illik megnevezni a hajó, jó negyvenes éveit taposó kapitányának nevét. Ő volt Onedine Kapitány, akinek bajusza ugyan nem volt, de szemüveget gyakran viselt, főleg a szexuális előjátékok idején. A kapitány kék szemű mogorva ember hírében állott, aki fiatal korában balett táncosként kezdte lassan haladva a ranglétrán, aztán hirtelen ötlettől vezérelve harminchárom évesen beállt a haditengerészethez és radarkezelőként kezdett új karriert. Nos az űrhajó csörgött-zörgött, és még az egyetlen női űrhajós kedvenc macskája is beleesett egy szervizalagútba, ám az űrhajó mégsem zuhant le, egyszer csak eltűnt a távcsövek elöl és kilépet a végtelen űrbe. Hát ekkor tette Tiberius Onedine Kner kapitány a később világhírűvé váló szállóigéjét, ami így szólt: "A békának csak egy ugrás a tó vize, de nekünk egy történelem az űrbemenetel." Az ötös űrhajó kilépett tehát a csillagok országútjára,  de ez még nem azt jelenti hogy kint is marad, vagy még is???

Lát Tomás : Az első rész

Mint mindenhol a világokban akadnak hősök, bölcsek, nősök, sőt még köszörűsök is. Ebben nincs semmi különös, mi több ez  állandóságnak is mondható, ami alól még Fűven sem kivétel. Viszont míg más síkok lakói nem kívánnak beavatkozni egy számukra idegen világok dolgaiba, addig Fűvenen akadnak a korukat túl haladó gondolkodók, akik elméjük bölcseletét igen is meg akarják osztani más síkokkal, már csak azért is, hogy mások is tanuljanak és okuljanak a tanításukból. Ám hála a MI.G.U.S-rendszerének, amit a hasonló nevű rendház rendes apostolai irányítanak már vagy billió évezrede, és akik valóban képesek bárkit bárhova eljuttatni, szóval ők azok akik eldöntik ki és miért is lépheti át a világok közötti zöld színű felhőt. Nos e történet is egy ilyen lángelméről szól, aki szent meggyőződésétől vezérelve elhatározta, hogy bejárva minden fellelhető dimenziót, felhívja az ott élők figyelmét az utak használatára. Igen, ez első hallásra furcsának tűnhet és bizony ötödszöri meghallgatást követően sem változik talán senkinek a véleménye. De ez Lát Tomást messze nem érdekelte, hiszen biztos volt elképzelése helyességében. Mondjuk ez nem kimondottan Fűveniekre jelező makacsság. Viszont a lényeg, hogy 36 évesen Lát Tomásnak látomása volt, pont mikor a boltból sétált hazafelé hálós szatyrába tejjel, vajjal és mi csak jó falat mindet belegyömöszölve. Nos itt illik megjegyezni hogy Tomás egy gazdag család gazdag gyermeke volt. Apja Lát Savárt a pletykákkal ellentétben, nem guberálásból lett multimilliomos. Ám visszatérve Tomásra, ő már húsz évesen csodagyereknek számított, beállt egy neve nincs isten vándorló szerzetesei közé. Persze ez nem egy tipikus karrier, amit legalább is az öreg Lát a fiának szánt volna. De Tomásnak itt jött a világokat megváltani kívánó felismerése. S hogy teljesen pontosak legyünk, mindez történt egy vasárnapi napon, mikor is hősünk jóféle pancsolt bort szürcsölgetett a BÖLCS MALAC nevet viselő fogadóban, egy szeles szerdai napon. A bevillanás úgy érte a kék szerzetesi hacukába üldögélő férfit, mint egy jól irányzott jobb horog. Ebből már a szerzetes egyből tudta, hogy ez csak valamely isten üzenete lehet. S amit látott rövid néhány órás víziója alatt, arra késztette hogy felkeresse a misztikus rendházat és meggyőzze a Főapostolt, hogy nyisson számára utcai szlenggel szólva, egy csillagok kapuját, hogy átlépve egy új világba bátran hirdesse amit hirdetnie kell. S mi volt e félelmetes látomás? Egyszerű, az utak használata egy soha meg nem szűnő folyamat, amely talán ezeregy év múlva, de úgy elkoptatja az utat, hogy előbb csak gödörré, majd mind mélyebbre kopva végül a pokolig süllyeszti az utat, így az el fogja veszíteni funkcióját. Ám volt gyógyír! Tomás víziója arra is kitért s ezt egy szóba sűrítve úgy mondhatnánk hogy a VASÚT! Persze Fűvenen működött vasút, több várost is békésen érintve. Bár azt is tudni kell, hogy az ősők e hagyatéka mondhatni tabu. Mert aki felszállt a robot vezérelt szerelvényre, bizony lidércnyomásos egy utazás részesévé vált.  Talán ezért, talán másért IX. Mikker a híres neves pap-király aki még Conarthural is találkozott, akivel pedig soha senki, de a lényegre visszatérve eme bölcs férfiú, akiről három szobrot is állítottak Fűven szerte, a rémes dolgok végett megtiltotta a vonatra felszállást. Mert igaz ami igaz, aki oda felszállt a legtöbbször le biztos hogy nem szállt.. S itt hiába volt a Fűveni tapasztalat, már mint a vasúttal kapcsolatban, Lát Tomást ez nem rendítette meg, folyamatosan a rendház vezetőinek nyakára járt. Hite bámulatos volt az kétségtelen, hisz a harmincadik éve kilincselő szerzetes még egy regényírót is megihletett, aki szép vaskos könyvet írt Tomás sajátos kálváriájáról... Heper aki tiszteletbeli tagja volt a MI.G.U.S. rendház hősök tanácsának sokáig ellenezte Lát Tomás kérelmét, ám végül több barátjától is kikérve a véleményüket, majd elmélyült konzultációt folytatva az apostolokkal, arra a következtetésre jutottak, ha kaput nyitnak és elengedik Fűvenről a majd hetvenesztendős szerzetest akkor már azzal is nyertek, hogy nem kell minden nyilvános meghallgatáson Tomás kérelmét újra és újra végighallgatni. De volt egy másik ok is amit Heper nagyon is jó indoknak látott, és pedig a hírnév! Mert ugye ha túléli a kapun való átjutást és nem falják fel a dinoszauruszok, még haszna is származna Fűvennek, hiszen híre menne össze-vissza minden dimenzióban. Persze az apostolok bele is nézhettek volna az ÉLETEK KÖNYVÉBE, hogy megtudják sikerrel járna e Lát Tomás, ám valahogy senkinek nem jutott ez az eszébe, pedig ha megteszik...

Ezüst taliga

Úgy is kezdődhetett volna a történet, hogy hol volt, hol nem volt, akár egy szivárvány. Ám még sem így kezdődött, nem volt szivárvány és John sem volt boldog, mint általában a főhős a mesék kezdetén, és kis szerencsével a végén is. A kétszer is meghalt neves kalandor, a gránitkövekkel kirakott pokolba vezető út szélén állva némiképp érthető módon csüggedtnek érezte magát. Előtte  a meredeken lejtő út, szélén füstölgő toronyházakkal, vezetett Pokolvárosba, a háta mögött pedig zordan magasodott a bronz pántokkal megerősített diófa ajtó, ami egyáltalán nem akart kinyílni.
A legenda szerint, ha valaki megleli az ezüst taligát még mielőtt a pernyeesőtől áztatott városba érne, és mielőtt rátalálna a HAJCSÁR, az alvilág rém-ronda felügyelője, akkor, de csak is akkor, az ezüst taligával visszatérhet a kapuhoz,  s a holt egy újabb esélyt kap az istenektől, eltörlődnek bűnei és feltámasztást nyer. Persze ez csak legenda, ám John nem vette félvállról, ami helyzetéből adódóan érthető reakció. Elindult a völgy felé a keskeny ösvényen, minden esetleges rejtekhely mögé bekukkantott. Nem röstelkedett, a taliga most létfontosságúnak számított. Az az igazság, hogy könnyű dolga volt, az utat csak itt-ott szegélyezte néhány mandula színű cserje vagy egy-egy sziklabemélyedés. Lassan járt, szippantgatott a kénszagú levegőből, reménykedve, hogy nem fullad meg útközben, ami elhunyt állapotát tekintve, egyébként sem tűnt valószínűnek. De azért biztos, ami biztos, John életében hallott már olyasféle mendemondát, hogy valaki a halálában is meghalt. John egyenlőre semmi gyanúsat nem érzett, és minden lépéssel egyre közelebb került a  hatalmas lidércnyomásos Pokolvároshoz, s talán a taligához is, hiszen ha nincs meg a taliga, neki végleg harangoznak. Isteni csodák márpedig vannak! Ebben a pillanatban egy zsák pattogatott kukoricával megrakott szekeret fedezett fel az út szélén, teljesen elhagyatottan. Furcsa volt  a lovak nélküli szekér, a pattogatott kukorica nem annyira, a szekér mögött megvillanó valami, megint csak furcsa volt. Nagyot nyelt. Kicsit remegett a gyomra, mint egy betonkeverő és a szíve úgy zakatolt, mint egy szívbetegé, vagyis ezt érezte volna, ha él, de nem élt, így csak képzelte. Óvatosan a mész színűre festett jármű mögé pillantott, s ott álmai netovábbja, az EZÜST TALIGA lapult.
- Istenek! - nyögte a férfi, miközben a sápadt, borús  égbolton egy disznó méretű szárnyas rémség kajánul felnyerített. Ez most nem számított,  Johnt csak a taliga érdekelte, hiszen ez volt a kiút a pokol egyáltalán nem marasztaló miliőjéből. Csak ámult, s megrészegedve, remegő kezekkel ragadta meg a misztikus eszközt.
Hacsak ez nem hamisítvány, akkor hamarosan ismét az élők népes táborát fogja gyarapítani.
John a zsigeriben érezte, hogy a varázsos fénybe pompázó, ragyogó csudálatos szerkezet, nem lehetett más, mint maga az életet jelentő EZÜST TALIGA!

Az UFÓ, az első fejezet

Alap dolog, hogy Fűvenen nem volt nincs és nem lesz ufo. S ahogy a nagyherceg a sivatag homokjába fúródott ufót figyelte, kicsit elgondolkodott az élet nagy talányain. Nem aggódott, a macska amely ide vezette békésen üldögélt egy kaktusz árnyékában.
- Na jó... - kezdte Heper nagyúr két kísérője felé fordulva - most bemegyünk ebbe a valamibe, lehet találunk sebesülteket!  - döntött a tűző naptól verejtékező nemes úr.
- De uram és a macska? - kérdezte egy Gomez nevű nyomolvasó, beteges tekintetéből Heper semmi jót nem olvasott ki.
- Be kell mennünk, különben minek jöttünk volna ide?!  - ekkor a nagyúr valami belső oknál fogva szorosabban szorította félelmetes harci kalapácsát, mintha bizony  vámpírok leskelődnének rájuk a rozoga viskó belsejéből. Igen, egy rossz, talán öt éve épített házikó magasodott az ufótól délre, alig száz lépésnyire.
- Na gyerünk! - vezényelt a nagyherceg és elindult az ovális valami felé, ami minden bizonnyal csak is ufo lehetett. S ezt Heper honan tudhatta? Nos a szerkezet oldalára rá volt fekete festékkel mázolva hogy Móni ufó, ami egyértelművé tette a jármű mi létét és ráadásul utalt  tulajdonosára is. Tehát a nagyúr elképzelése szerint a űrhajó belsejében egy gyönyörű nőt talál, aki pihegve várja megmentőjét. S mert Heper ízig-vérig lovagnak számított, két társával elindult a félig nyitott ajtó felé, ahonnét kísérteties fények szűrődtek volna ki, ha épp éjszaka lett volna. Szóval a fényt nem látták és mivel elindultak egy összeszokott csapat módjára az űrhajó belseje felé, senki nem láthatta ahogy a macska hirtelen vergődni kezdett mint egy maláriás béka. De ez csak egy dolog volt, hiszen ahogy beléptek a masinába kellemes hűvös csapta meg a behatolókat. Ridell kapitány aki szorosan Ura mögött lépdelt kardját lazán maga mellet tartva, alig érthetőn meg is jegyezte, nehogy tüdőgyulladást kapjunk, de mert az izgalom óriásinak számított, senki nem vette komolyan a kapitány bölcs megjegyzését. Egy folyóson lépdeltek ahol itt-ott pislogó lámpák szórták barnás fényüket.
- Félelmetes - nyögte Gomez legalább tízszer az ajkába harapva.
- Nyugi, ez csak egy ufó!  - kacsintott a nagyherceg, egyenest a folyosóról a legelső nyitott ajtón belépve egyáltalán nem aggodalmaskodott. Egy büfé helységbe keveredtek ahol mindenfelé csontok hevertek, mintha csak egy oroszlán barlangjába járnának.
- Jaj istenek! - vacogott Gomez rövid tör-kardját rémülten elejtve.
- Csak semmi pánik! - na ezt a hármasból senki sem mondta, igen csak pánikba estek. Gomez visitott és elrohant balra, Ridell kapitány jó katonaként urát figyelte, aki bár nem ijedt meg a láthatatlanságban rejtőző szövegelőtől, de azért jelezte a kapitánynak indulás vissza, a nyilvánvaló túlerővel hiábavalóság lenne szembeszállni. Óvatosan hátráltak, s mivel a hajóban bujkáló idegen nem mert megnyilvánulni, gond nélkül kikeveredtek a félelmetes ufóból. Kint még mindig meleg volt, a nap tizennégy-óránál állva csak hőséget ígért még hosszú-hosszú ideig.
- Uram, Gomez eltűnt - állapította meg a kapitány a viszonylag nyilvánvalót. - Ostoba volt, lehet már zabálják is a ufóba rejtőzködő szörnyetegek - mondta szomorúan a nagyherceg, tudta már úgy sem tehetnek semmit az amúgy egyáltalán nem szimpatikus nyomolvasóért.
-Akkor most mi legyen? - aggodalmaskodott a katona, csak egy gondolat foglalkoztatta, de az annyira hogy még felfogni sem nagyon tudta.
- Felgyújtsuk e kócerájt!  - zengte Heper, már el is döntve, hogy a faházat bontva elégeti az egész ufót, mert nyilvánvaló volt a bent bujkáló bestiák ha ki jönnek, akár egész Fűvent elpusztíthatják, ezt meg ugye senki sem akarhatta. Így a két férfi a meleggel nem törődve neki esve a háznak, bontani kezdték. A deszkákat, gerendákat ahogy egyre gyűltek a ufó köré hordták, hogy este hétre a terv beteljesülve maga Heper gyújtsa meg a gigászi máglyát, mely alatt ott rejtőzött az idegen űrjármű. A tűz nem viccelt, egyre nagyobb lángokkal nyaldosva a fémszerkezetet elkezdte felemészteni a furcsa masinát. A terv biztosnak tünt, bevált, mert bentről szenvedő visítások szűrődtek ki igen csak borzalmassá téve az éjszakát. S csak ekkor tűnt fel hogy nincs meg a macska...

Az elveszett manusz naplója

Egy kocsmába üldögélt és az elé helyezett rossz kockás fűzetett nézte.
- Hümm - mélázott a tűzvarázsló, nagyon nem tudva elképzelni, hogy ez a gyűrött ki tudja hány kézen átjárt füzet megér hetven aranyat. A férfi aki Oscarnak mondta magát váltig állította, hogy a füzet az elveszett manusz naplója aki pedig köztudott vagy nyolcszáz esztendeje elveszett Fűven gyéren lakott északi részén. Persze ez még nem olyan nagy dolog, hiszen Fűven szerte percenként több száz ember tűnik el nyomtalanul még a cipőjüket sem találva meg soha. Ám Oscar ez a tagbaszakadt izgő-mozgó tekintetű, tetoválásoktól rondított csávó viszont azt állította, hogy annak a manusznak a naplóját mutogatja, aki egyes feltételezések szerint egy fekete lyukon át távozva átkerült egy multiuniverzumba.  Poo is tudta, hogy ez nagy dolog, már csak azért is mert ha átkerült akkor vissza is kerülhet. Micsoda látványosság lenne, ahogy egy majd ezer éves fazon közli a világgal, hogy van élet Fűvenen túl is. Egyértelmű hogy van, de a lyukon áttörténő átkelést még Watt mester is megkérdőjelezné, hisz ez megcáfolná a gravitáció ötödik törvényét. Tehát Poo gondolkodott, a pasas pedig sört szürcsölt közben nyilván az aranyra sóvárogva.
- Tegyük fel hogy a napló valódi... - kezdte a varázsló, belátva, hogy egyszer úgy is meg kell szólalnia, mivel Oscar bizonyosan nem vár rá öröké.
- De mi van akkor,  ha csak tíz aranyam van?! - firtatta Poo, ezt a ravasz húzást még Heper nagyhercegtől tanulta mikor majd két évet szolgált a legendás nagyúr palotájában.
- Úgy érted tíz arany??? - hüledezett a debella fickó, szinte már attól lehetett tartani agyvérzést kap így kora délután, ami senkinek sem lenne annyira hasznos mint a varázslónak, már csak azért is mert akkor ingyen a füzet tulajdonosává válhatna, egy ősi Fűveni szokás alapján. De a szerencse nem következett be, csupán a sör fogyasztása maradt annyiban.
- Te most viccelsz? - próbálkozót Oscar egyáltalán nem értvén a varázsló ilyen nevetséges árajánlatát.
- Sajnos nem, gondold végig kinek kellene egy valószínűleg rég halott fazon naplója?! - érvelt Poo továbbra is ragaszkodva a tíz aranyhoz, már csak azért is mert nem bőkezűségéről lévén híres, nem kívánta lerombolni a róla alkotott képet. Meg aztán összesen tizenöt arany volt nála, amitől nem kívánt oly könnyen búcsút venni.
- Na jó, de akkor most fizetsz! - döngölt a jobb üzletben reménykedő, innentől megfogadva, hogy soha többé nem üzletel mágiahasználóval.
- Rendben! - ezzel a varázsló állva szavát leszámolta a repedezett asztallapra a kialkudott összeget, és most ő kortyolt immár elégedetten a saját sörébe, az üzlet megköttetett.
- Isten veled mágus - böfögte Oscar majd sírástól küszködve, s hogy Poo ne láthassa a csalódás könnyeit, felállt és döngő léptekkel távozott az ivóból.
- Ez jó sikerült! - vigyorodott el a tűzvarázsló és mohón a naplóért nyúlt, egyből a közepén nyitotta ki, kíváncsian az írásra tekintett. Döbbenet volt, Poo azt sem tudta mi tévő legyen, mert ha ez az elveszett manusz naplója, akkor az a félkegyelmű fazon meg is érdemli hogy elveszett. Hát igen, táblázatok és rúnák helyett ugyanis a nyomorult kockás füzet nem rejtett egyebet mint különböző tájegységek ételkülönlegességeit, messze nem volt szó a fekete lyukon való átkelésről és egyáltalán, ételleírásokon kívül semmi nem szerepelt a füzetbe. - Az isteneket, mi vagyok én, szakács!!! - ordította volna a mágus, ám mert nem volt egyedül a kocsmában csak szépen halkan suttogta káromlásait, amiből bőven jutott a nyolcszáz esztendeje eltűnt manusznak és a Poo-t átverő (?) Oscarnak is...

Az ifjú Viend 1/b, még messzi a csúcs

Rendes esetben Viend Na Storvius nem ette volna meg a sült kengurut. S mivel normális eset volt, és az ifjú, amúgy is jól bekajált ebédkor, most csak csóválta fejét ahogy haverja Gúnár előszeretettel nyamizta a hamit, ami szerencsére nem kenguru volt.  Gúnár valami oknál fogva, talán nem evett otthon, mielőtt kiszaladtak a falujukon túl a Fusson-patakkal ellentétben emelkedő Gumó dombhoz ahol is egy vadászles magasodott  évszázadokon keresztül. Gúnár itt pótolta a szükséges kalóriákat meggyes pite formájában, amit eddig zsebében tárolt. A pufók srác két lihegés között a préselt, nedves valamikor sütinek nevezett ízét gyűrte befelé irdatlan méretű szájába.
- Te Gúnár miért nem etted meg még a faluban? - firtatta Viend, egy csöppet elgondolkodva azon, mi lenne ha most eljönne a halálosztó. Nehézkes gondolat volt, hasonlóan a gravitációhoz. Mert ugye a gravitációt egy Watt nevű tudós fedezte fel mikor is tanítványai szeme láttára a magasba dobott egy köböl faragott hamburgert, és meglepődve tapasztalták, ki jobban meglepődött, ki kevésbé, hogy visszaesett, a zseniális elme fejére hullott és komoly agyrázkódást okozott. Tehát volt a gravitáció. A vörös hajú, szeplős Gúnár, aki négy évvel fiatalabb volt Storviusnál, és negyvenszer nehezebb, tipikusan ronda gyerek volt, most teli szájjal válaszolt:
 - Mert a faluban nem voltam éhes - vigyorgott a csávó az utolsó morzsáig bemajszolva a valamikor gusztusos sütikét. Szóval itt tartottak, szemben a domb és rajta a vadászles hűlt helye. Ez nem volt meglepő, így a srácok nem is keresték a öt esztendeje lebontott kilátót, helyette komótos sétába kezdve megindultak a csúcs felé. Persze egyikük sem tudta mi várhat rájuk túl a csúcson. Viszont ha tudták volna sem hátráltak volna meg, már csak azért sem mert a dombon túl a Mázsa-erdő  terült el sok-sok hektárnyi területen, ahogy a kor legjobb térképe is mutatta. Ennek ellenére tilos helynek számított a dombon túli terület, s a két srác eldöntötte még tegnap, hogy ma mindenképpen túljutnak a dombon, minden tilalomra fittyet hányva. Már csak hatvan lépésre voltak a csúcstól mikor Gúnár pocakjára csapva kijelentette pocika éhes! Viend megdöbbent, ezt a stílust túl lányosnak vélte és még soha nem nem hallotta barátját így beszélni.
- Na mi van? - tudakolta a kövérke fiú érthetetlenül nézve a szoborként megtorpant barátját.
- Mi az hogy poci??? - nyögte az idősebb,  levegőt is alig véve, pedig hát ingyen volt.
- Az hogy éhes vagyok! - kacsintott a dagi még mindig nem értve a lényeget.
- Te, Gúnár mi ez a duma, tegnap megbeszéltük túl jutunk a csúcson, s most te azzal jössz, hogy kajálni szeretnél, csak nem beijedtél?!
A pufi felhúzta amúgy is pisze orrát és mellkasára csapva majdnem kiabálni kezdett.
- Paprika Vizes Gúnár soha nem hátrál meg! - dünnyögte a nevével kérkedő és szó szerint megfordulva elindult a falujuk felé, hátát mutatva a dombnak és Viendnek. S már épp megtette volna az ötödik lépést mikor visszatekintve így szólt. 
- Nyugi Viend, holnap biztos hogy sikerülni fog - ezzel Gúnár folytatta útját ami arra késztette a jövőben hatalmas hősé váló Viend Na Sorviust, hogy maga is visszafordulva bízzon abban, hogy holnap tényleg sikerül.

De1vinni De Cordova Lovag Legendája

Nem tudni hogyan és még azt sem, hogy miként került egy rém az Öreg város kellős közepére. Persze születtek volna teóriák akár hetven is, ám a vándor trubadúr, aki csak úgy bekeveredett e ősi háztömbök közé mindezt meghiúsította azzal, hogy megölte a rémet. Na jó megölte, ez így nem volt teljesen helyénvaló, ugyanis az esemény egészen pontosan nem úgy történt. Na itt értünk el oda, hogy érdemes az egész históriát az elejétől nyomon követni. A követés nem lett volna nehéz, ha a lovag és szürke hátasa a Béka nevet viselő ló nem aszfalt úton lépdeltek volna. De aszfalt volt, hisz az öreg várost, mint Fűven szerte annyi mindent egy régebbi civilizáció alkotta. Hát igen, réginek régi lehetett, mert a hatalmas toronyházak málló vakolatai szinte teljes egészében beterítették a széles sugárutat, amit egy tábla jól olvashatón Meggygomba útnak titulált. Ez sokat ugyan nem mondott a derék fegyver és lant forgatónak, ám azt mégis csak elárulta, hogy bizony az ősök is használtak utcaneveket. De'vinni a korosodó, sok csatát megénekelt lovag ezt úgy értelmezte, hogy valószínűleg egy most élő család sarja (nyilván fene nagy varázsló) visszament az időbe és még a lakatlan világot szépen benépesítette. Az meg, hogy lett valami tragédia nyilván egy üstökös nem túl barátságos tevékenységének volt köszönhető. De ez csak a trubadúr saját véleménye volt, Béka a nemes paripa ugyanis egészen más véleményen volt. Ám e lószerű gondolatmenetet kevés ember értené meg, így nem valószínű, hogy komolyan kellenék venni. Az meg, hogy a nem igazán népszerű lovag épp az Öreg városba keveredett, csak annyi volt az oka, hogy De'vinni De Cordova szó szerint eltévedett. Eset az már meg talán mindenkivel, így a cifra huszárruhába parádézó lovag nem is igazán aggódott. Na jó, hallott már az Öreg városról, tudta, hogy rég elhagyott és az idő vasfoga egyszer teljesen elfogja pusztítani. Viszont tény, ahogy végig poroszkált az utcákon, tereken, ahol a gaz előszeretettel terjeszkedett el kellet ismernie, bizony ez a város még sokáig állni fog, ha lakják ha nem. S ekkor jött a képbe a szörny, a rém, a borzalmak borzalma, pont egy útkereszteződés mértani közepén. Hát a lovag nem ijedt meg, végül is lovag volt. A bestiát nézte ami akkora lehetett, mint egy istálló és kb olyan büdös is. Rémes volt ez nem vitás, mert még a harci paripa is furcsán prüszkölni kezdett, ami nem sok jót jelentett.
- Ki vagy te szörny!  - szólította meg a hatalmas jószágot De'vinni De Cordova kardját a biztonság kedvéért nyugodt mozdulattal, villámgyorsan előrántotta. - A reszelős rém!  - válaszolta minden várakozást felülmúlón a RESZELŐS RÉM. "hopp" gondolta a trubadúr, mindenre számítva, csak pont erre nem. - És minek vagy itt?! -  firtatta a deresedő szakállú, egykor fiatal és csinos férfi, akinek két unokája is lehetett volna, igaz volt hét szép lánya.
- És te???  - kontrázót a leginkább egy lidérces álomhoz hasonlító iszonyat.
- Semmi közöd hozzá!  - emelte fel hangját a lovag, jelezve egyáltalán nem némult meg még egy ilyen borzalom láttán sem. De ekkor két dolog is történt, először is a fránya szörnyeteg toporzékolva elbömbölte magát, a második a trubadúr által stabilnak ítélt épületek egyike hipp-hopp összedőlt. A robaj akkorra volt, hogy azt leírni sem lehet és még Béka is óvatosan behúzta fülét-farkát. A lovag is kicsit megijedt, mert ez volt az amire szintén egyáltalán nem számított. A rém is összerezzent, ez nyilvánvaló volt, még a kocka szemeit is hunyorgatta. De hogy a történet még kacifántosabb legyen, mire elhalt a robaj és a por is kicsit oszlani kezdett, egy izé szerű valami jelent meg, kb. mindenkitől balra és valami oknál fogva egyszerűen agyonütötte a borzalmas szörnyeteget, hogy aztán ahogy megjelent úgy távozzon is. Na ez volt a furcsa szituáció, oly annyira, hogy a lovag még levegőt sem tudva venni, néhány szenvedésekkel teli percet követőn vagy holtan de ájultan mindenképp lebukfencezett lováról és vagy meghalt vagy eszméletét veszítve mozdulatlanul az immár csendes utca hideg kövén hevert, mozdulni igazából nem mozdulva.

Az ifjú Viend 1/a

Amikor azon gondolkodol mi tévő legyél, akkor követed el a legnagyobb hibát.
Persze Viend Na Storvius tizenhét esztendősen még ezzel nem volt tisztában. Már csak azért sem, mert tizenhét esztendős volt. Igaz ugyan, hogy már ekkor eldöntötte, hogy horgász lesz, messze nem számolva a jövővel. Ám ha gondolkodott volna a jövőn, akkor sem ötlőt volna fel benne, hogy egyszer majd Fűven szerte híres kalandor lesz belőle. Már csak azért sem, mert dédapja a Vén Viend Na Storvius is a sárkány verő hős hírébe állott, és ekkor még az ifjú Viendnek nem tetszett a hírnév és a vele járó extrák.
Na de visszatérve a kiinduló gondolathoz, a Fusson-patak partján üldögélő fiatal Storviushoz, aki eltűnődve nézte az ebihalakat, miközben az égen kövérkés felhők kóboroltak, csak úgy, hogy kóboroljanak. Ám nem ez volt a lényeg, mert itt döntötte el az ifjú, akibe a falu összes leánya olyan szerelmes volt, mint egy túlméretezett ólajtó, hogy ha nem lesz véletlenül horgász, akkor csak is szív sebész lehet. Itt azért tudni illik, hogy Fűvenen még nem létezett a szív sebészet, ugyan akadt néhány gondolkodó, aki szerint ha vese átültetést lehet papíron elvégezni, akkor talán a szív sebészetet is. De ezek csak eretnek feltételezések, hiszen a szív egy olyan anyagból van amit műtéti úton nem lehet gyógyítani, ezt már ezer esztendeje kimondta a bölcs püspök, aki pedig nagyon bölcs egy fazon volt, mert még szobrot is állítottak róla. Persze ezek a dolgok nem érdekelték a fiatalembert, aki egy kavicsot ragadva egy pocakos békát  megcélzott majd határozottan fejbe is találta. Bumm a fejbe, a béka csak kettőt szólt majd ájultan terült ki a víz tetején.
- Légy hős! - nyögte a ronda béka. Ez ijesztő volt, oly annyira hogy Viend felpattant, s a magasba tekintve a felhőktől várta a magyarázatot. Ám a felhők nem beszéltek és a béka sem, mivel eszméletlen volt.
Nehéz dolgok ezek, az ember olyan szituációkba tud keveredni, amire nem is gondolna ( még hogy beszélő béka). Érdemes viszont megjegyezni, hogy Viend hosszú élete során nem csak beszélő békával de egy alkalommal még egy éneklő ceruzával is össze fog futni. Igaz ekkor még nem tudhatta, hogy sokáig fog élni és azt sem, hogy közismert kalandozóvá válva tovább öregbíti családja hírnevét. S még valami, ugye te is megijednél ha dumálna hozzád egy ronda béka, ezt sose feled, mert még veled is előfordulhat...

Poo töpreng

Valamikor meg kellet történnie, s mert Poo egy sokadik elhatározástól motiválva úgy döntött még nem tér vissza a Jani bácsi által lakott, amúgy lakatlan szigetre ahol egy fazék úgy nyomta képen, mint templomtorony a részeg verebet. Eldöntötte, hogy előbb elmegy a végzet nélküli öreg bazilikába, hogy útmutatást kaphasson az ott éldegélő tuareg bölcstől, mert mindenki tudta a bölcs az általában bölcs, miként a matematika egy komplikált egyenlet. Persze mivel a fránya bazilika hol létét csak ÁW, minden istenek tábornoka ismerte, fel kellet keresnie a tűzvarázslónak egy közeli Áw templomot, hogy az ottani papmester felfedje a titkot. Nehéz ez, mint a kéttonnás vasrúd a hátadra kötözve. Már csak azért is mert Poo félt Áw pulykatollakba öltözött papjaitól, akik nem röstelkedtek kakaót inni bableves kíséretében. Itt merült fel a varázslóban először, hogy lehet mégsem kellene felkeresnie a bazilikát és feledve az egész ügyet beálljon a jók sorába és felvállaljon egy szokványos küldetést, amiben nem lesznek körmönfont papok és még különösebb rejtélyek. Persze ez a gondolatmenet annyira bonyolulttá változott, hogy Poo úgy ült le irodája egy rozoga karosszékébe, mint valami örült madár akit megharaptak az éhes angolnák. Rossz érzése támadt, egyáltalán nem tudta dolgozzon-e, vagy töprengjen. A szíve vitte volna balra az ösztöne meg egy másik irányba, s az egészben az volt a legkétségbeejtőbb, hogy pénztartaléka igen csak megcsappant, ami nagyon a munka mellet adta meg a végszót. Ám Áw templomába SOHA, döntötte el a jóképű varázsló, igaz ezzel a bazilikát is kihúzta listájáról. Így el kellet döntenie, hogy felbérel néhány kardforgatót és visszatér a különös szigetre, ahol egy térkapun át egy fazekat dobtak a képébe, vagy felvállalja a későbbiekben, mint az  egy marék búza esete néven közismerté váló bűnügyet. Nagy volt a kísértés, a búzás ügy sok pénzt ígért, viszont csak később fog megtörténni, a sziget küldetés viszont sok meglepetést tartogatott. Elég volt a férfinak csak arra gondolni, hogy aki a térkapu túloldalán várakozik lehet maga a halál, vagy ami még ennél is rosszabb egy mackor. S mi az a mackor? Ez annyira jó kérdés volt, hogy erre még Poo sem tudta a választ, ám meséltek már egyesek a mackorok rémtetteiről és esze ágában sem volt farkasszemet nézni e Fűventől idegen borzalmakkal, egy bizonytalan kimenetelű küldetés kedvéért. Nagyot tüsszentett, majd úgy határozott átolvassa a tegnapi újság megbízás rovatát, hátha talál benne valami érdekeset...
S ekkor történt meg aminek meg kellet történnie, Poo a közismert varázsló elaludt rozzant karosszékében...

John és a végzete

- Milyen vonat ez!? - fordult a kislányhoz John, igazából nem is a válaszra várva, hanem hogy végre színt valljon e titokzatos fruska. Ám a zöld ruhás lány csak nézett mint a maci a tévében és nem akart beszélni.
- Segítened kell, másként soha nem láthatod a szüleid - próbált a lány érzelmeire hatni, persze félszemmel a romhalmazzá változott helységet fürkészte zombikra számítva.
- Nem segíthetek, a családom már rég halott és te is az leszel ha le nem ugrasz a vonatról - közölte a csajszi és ahogy jött úgy távozott is. Itt már csak az a kérdés volt hogy hogyan is jött... John nagyot nyelt, és bár tudta a lány a kulcs még rejtély volt számára, hogy ki az a Alice. Sajnos ilyen az élet egy elfuserált szellemvonaton, és lehet hogy a lánynak igaza volt, hiszen vagy száz, ha nem ezer esztendeje gördül e átkozott szerelvény ami bizony kérdésessé teszi hogy szülei élnek-e valahol. Persze valamit mondania kellett, és hogy nem jött be csak azt jelenti, hogy más módon kell a gyanús kísértetlány bizalmában férkőzni. Teljesen nyilvánvaló volt számára a helyzet, úgy vélte a csaj nélkül is boldogul még akkor is ha ő a kulcs. Meg aztán a lány úgy is felbukkan ha kell ha nem. Úgy ahogy leporolta magát, miközben nyílt a szemközti ajtó és a nagy semmin kívül csak egy csontváz cammogott be bal karját vadul John felé rázva. Sok kérdés átfutott a férfi fejében, még az is hogy vajon ki a fene ez a csontfigura, de mert a izé egyre csak közeledett és haragosnak is látszott, John egy féltéglát kapva fel jól megcélozta a fazont és útjára küldte a téglát. Nem lepődött meg mikor a szörnyűséget koponyán találva, az kártyavárként hullott szét. Csak csonthalom maradt az imént még keménykedő csontlényből, a kalandozó nem is értette mi értelme volt az egésznek. De mert nem ez volt a legfontosabb dolga, elindult a szemközti ajtó felé, nincs mese fel kell térképeznie a vonatot, más választása nem akadt. Hát ment, az ajtót egy bizonytalan mozdulattal feltépte és egy újabb helységbe került ahol semmi különös nem fogadta, leszámítva azt az alacsony szürke krumpli fejű lényt aki leginkább nem hasonlított semmihez. A férfi sejtette, hogy bajban van, ismerte a mondást, kicsi a bors de erős. S nem is tévedett mert a csupasz ruhátlan lény harsányan felnyerített, amit bizony még hallgatni is rossz volt. Visszavonulhatott volna, sőt rákiálthatott volna a csúnya teremtményre, de nem kockáztatott, egyenest a rém gennyes szemeibe nézve csak ennyit mondott.
- Te ki vagy? - de ravaszul választ sem várva a fölényesen pöffeszkedő, nyilvánvalón ufólény felé kezdett rohanni, majd egyszerűen átugorva már is egy újabb ajtónál találta magát, egyáltalán nem tétovázva magára hagyta a döbbent szörnyet aki valószínűleg fel sem fogta hogy rendesen átvágták.... De már semmi nem számított mert John immár nem a vonaton tartózkodott ha nem azon a vasútállomáson ahol egy jó órája éppen felszállt, és vele szemben az őt feltámasztó isten ácsorgott.
- Szevasz John, letelt az időd - zengte sajnálkozva miközben a HŐS kalandor holtan rogyott össze, úgy tűnt a küldetése nem járt sikerrel.

John lassan az igazság fényében

A kalandor gyorsan átgondolta mit is tehetne, az biztos hogy előre nem, de hátrafelé még nyitva volt az út. S mert az idő sürgette, sajnálattal de nem tudott törődni az ájult leánnyal, végül is neki küldetése volt. Így bár lovagias ember hírébe állt, most ezt mellőzve elindult a vonaton visszafelé, remélve a jéghegy nem szaggatja szét az egész szerelvényt. S bár egy kisebb katasztrófa történt a jármű nem veszített sebességéből, ezt talán jó jelnek is lehetett venni. Óvatosan haladt és igen csak zavarta a testéhez tapadó izzadságtól nedves inge. De nem volt mit tenni, a helyzet annyira lidérces, hogy már azon volt meghúzza a vészféket, ám két dolog tartotta vissza. Az egyik hogy nem tudta mi az a vészfék, a másik hogy érezte nyomon van és ezt nem akarta feladni. Mert ugye Fűvenen nem létezve a jobb oldal, így már abban biztos volt, hogy csak rész valóság ami vele történik. S persze a jéghegy is elég gyanúsnak számított, mi a fenét keres egy vonaton, még ha az a vonat egy lidérc vonat is. Szóval John számára egy út létezett és ezen ideges közönnyel haladt nagyon remélve, hogy rájön arra amire rá kell jönnie. Furcsa, mint a fejen állított homokóra, de ahogy belépett egy újabb kocsiszakaszba a meglepetés úgy vágta mellbe hogy még a levegőt is duplán vette. De ez nem volt csoda, hiszen a jól megvilágított helységben a "szoba" közepén egy karosszékben egy szőke koma üldögélt furcsa napszemüvegben. John udvariasan biccentet miközben gyanúsan méregette a sápatag, szintén öltönyt viselő pasast, jót nem remélve, már csak azért sem, mert ezen a vonaton jó még nem igen történt.
- Alice? - kérdezte üres hangon az ücsörgő, egy laza mozdulattal lekapva szemüvegét és lassított trükkel a padlóra röpítette. "Talán vak" reménykedett a kalandozó, már csak azért is mert nem hasonlított egyetlen Alicéhez sem. Ám ahogy a szemüveg fülsértőn koppant a padlón, mint egy hidrogénbomba, a semmiből a pasas irányából két mindenre elszánt elefánt iramodott meg, nyilván nem perecre vágyva. John nem tétovázott, megvárva hogy elég közel érjenek a trombitáló dögök, majd elkezdett ide-oda rohanni a helységben rövid időn belül teljesen összezavarva a szörnyetegeket, oly annyira hogy körülbelül tíz perc taktikázást követőn az elefántok ormányai úgy összetekeredtek, hogy se trombitálni se mozdulni nem tudtak. - Nos ki az Alice?! - zihálta a férfi, most már érezve a nadrágja is teljesen átizzadt.
- Ki vagy te? - állt fel a fickó még nem félve de eléggé bátortalanul a hős felé kezdett szaladni, nyilván le akarta rohanni. John sem tétovázott egy tarisznyát kapott le egy fogasról és a támadójának dobta. Nem tudta mi fog történni, de nem lepődött meg mikor a pasas elsápadva elkapta a batyut és még azt sem mondva "vasvilla" egyszerűen felrobbant. A detonáció olyan hatalmas volt hogy még a hőst is ledöntötte a lábairól és a sűrű füsttől semmit nem lehetett látni. "Talán jobb is volt",  így vélte a kalandor immár biztosra véve hogy jó nyomon jár "hisz először mindig sötétség van" villant elméjében egy újszerű közmondás, s most úgy tűnt van igazság a mondásban.
- Helló? törte a robbanást követőn beállt csendet a mindig megjelenő kislány, immár a férfi tudta ez a csajszi nem más mint a kulcs!!! Már csak az volt a kérdés melyik ajtót nyitja...

28,8 perccel késöbb...John még mindig a vonaton!

John volt az a hős, aki most leginkább nem lett volna hős. A félelemtől verejtékben úszott az inge és úgy festett mint még soha, de ez igaz is volt, mert John soha életében nem festett. A szellemvonatnak szörnyű, titokzatos múltja volt és egy kislány, kísértet-e vagy ki tudja micsoda, de rajta utazott. A nagy riadalom után egy kis piára vágyott, és egy nagy lélegzetvételt követőn elindult a büfé kocsi felkutatására. Nyomorult egy dolognak bizonyult, nyomorultnak és borzalmakat ígérőnek, de mert a férfi az volt aki volt, nem volt más választása, a wc csapjából csak nem ihatott, még a végén hasmenést kapna, s most ezt hiányzott a hős kalandozónak legkevésbé. Szóval elindult csak reménykedve, hogy talál valami iható löttyöt, végül is lehetnek csodák, ha úgy nézzük a kislány is egy ilyen defektus eredménye. Lassan haladt mint egy néma filmben, csak épp a statiszták rejtőzködtek a rendezőről meg már szót se ejtsünk... John sem tette, már csak azért sem mert egy újabb szerelvényszakaszba  érve egy csajt pillantott meg aki széttárt karokkal a széllel szemben állva egy bazi nagy jégheggyel szemezett amiről a franc sem tudta hogy került a vonatra.
- Úristenek! - nyögte John, és mint a villám fordulva meg elkezdett visszafelé rohanni, a jéghegy ugyanis vészesen közeledett. Épp csak becsapta maga mögött a szakaszoló ajtót mikor hatalmas robajjal a vonat egy része a furcsa, kicsit tévére hasonlító jégheggyel ütközött. A katasztrófa óriási robajjal döntötte le lábáról a menekülő hőst, rendesen padlót fogott. Egy szerencséje volt, az elválasztóajtót becsukva maga mögött, nem tudott a jég és víz utána nyomulni. Ám azt a férfi biztosra vette, hogy a csaj odaveszett, mint egykor egy másik világban a Csigavér nevű óriás-luxus postakocsi, melynek utasterében vagy ezren sem férhettek el. Feltápászkodott, vissza nem merve nézni úgy döntött ez az irányt a vonatot uraló lidércek lezárták előtte, nyilván más szándékuk volt vele. De egyetlen apró dolgot felejthettek el a kísértetek, mégpedig azt hogy John egy közismert és már egyszer meghalt hős, így kevés akadály létezhetett előtte. Ez olyan, mint a zenedoboz ha bekapcsolod szól, ha ki hát bizony elhallgat. Nos a kalandort ím e borzalmas események igen csak bekapcsolták, még azt is elfeledte hogy pisilnie kellet. Igen, ez egy érdekes szituáció, hiszen pár perccel ezelőtt még inni szeretett volna. Szomjas volt az kétségtelen, a ruhája teljesen átizzadva és kezdte átlátni a helyzetet. Nem volt könnyű, már csak azért sem mert az a fránya jéghegy nem illett az elképzelésébe, viszont ha mellőzi a dolgot, már csak azért is mert akár indulhatott volna a másik irányba, ahol jéghegy nem valószínű hogy lett volna a megoldás teljesen nyilvánvaló. Egyetlen apró bibi létezett csupán, hogy ez a nyilvánvaló dolog még nem volt nyilvánvaló a férfi számára, de abban biztos volt hogy jó nyomon járt.
- Szia! - ijesztette meg a kalandort a semmiből előbukkanó kislány, úgy annyira hogy John ösztönösen akkorát rúgott a hang irányába, hogy a szerencsétlen, furcsa ruhás leány a szemközti falnak csapódva úgy tűnt elájult.
- Na már csak ez hiányzott - nyögte a hős és órájára pillantva rájött pont 28,8 perce tartózkodott e kacifántosan rémes vonaton.

John és az első tizenkilenc perc

Tudni illik hogy Fűvenben a legtöbb gonoszság mögött az ufók állnak. Persze így a legtöbb jó mögött, nem az ufók. De ez esetben nem volt köze a fentiknek ahhoz a mi Johnnal történhet a fránya kísértetvonaton, ahogy Johnnak sem, az űrben éppen ebben a minutumban felrobbanó, transzformátor katonákat szállító repülő konzervnyitóhoz. A lényeg szempontunkból csak az, hogy a robotok által vezetett szellemvonat megindult Johnnal bele a sötét éjszakába...
A férfi nagyot tüsszentett majd elindult, csontvázaktól tartva a pislogó lámpáktól rémesen édes portól poros szerelvényben, pontosan előre. Nem félt, persze igen idegesen rángatózott a szája, úgy tűnhetett, mint aki meg van rémülve. Meglehet, de az is hogy nem, mindenesetre John kész volt,  ha kell azonnal meghúzni a vészféket, kockáztatva ezzel azt ami még nem volt, hogy ne adják az istenek, de éppen elé ugrik a Fűven szerte ismert bunkórém. Igen itt felmerülhet a kérdés, hogy a csudába keveredik egy kísértetvonatra a rém, kit tudna itt rémítgetni, a kísérteteket? Ám a hős talán kicsit zaklatottan, csak arra tudott gondolni, hogy a nagy utazás majd csak befejeződik, mint a D-FAKTOR a Fűveniek által mélyen gyűlölt Barázdált szörnyetegek között folyó vetélkedő, melynek igazi célját még a nagy tanító Zavart'puszta sem tudta megfejteni. De a kalandozó előtt nem a zavaros műsor főcíme lebegett miként egy madárijesztő, hanem a cél. Lejutni innen! Ahogy átlépett egy másik kocsiba, balról egy csodaszép zöld szoknyás lány lépet elé, aki lehetett akár tízéves, akár húsz, ki tudja.
- Szia! - köszönt a lány felettébb sápatagon, a férfiba felmerült, hogy e hirtelen előkerült teremtésnek esetleg d-vitamin hiánya is lehet.
- Szevasz kislány, hát neked hol vannak a szüleid? - kacsintott barátságosan az isteni küldetésben járó hős.
- Nekem nincsenek szüleim - mondta kicsit talán közönyösen a kék szemű, fekete lakkcipőt és matrózblúzt viselő lányka akinek öltözékét csak még kiemelte az a bizonyos zöld szoknya.
- Sajnálom. mormogta John - és egy barackot nyomva el a barna fürtöket mellőző fekete hajú csaj fején, a magot egy közeli szemetesbe dobta.
- S mond hogy kerültél a vonatra? - firtatta a kalandor, kicsit gyanúsnak tűnt e különösen öltözködő leány.
- Hát így!!! - sikoltotta a kis csaj  és ahogy a vonat ment, a világ is változott, már látta a lányt és egy nyüzsgő állomást, ahogy türelmesen, egymást lökdösve tolakszik felfelé a vonatra a sok utazni vágyó ember. Ijesztő volt a hirtelen jött látomás. De még ijesztőbb lett a kép, mikor a semmiből egy kötél kifeszült, s az összes vonatra tülekedőt elgáncsolta, csak a zöld szoknyás lány jutott fel a szerelvényre, és az ajtók bezáródtak, a vonat elindult, nem törődve a lent maradt szitkozódó utazóval...
- Jézus ereje! - hüledezett a hős egy piszkos ülésbe rogyva, a látomás rendesen kikészítette. És még nem volt vége sokknak, ahogy a múlt képei szertefoszlottak és ő saját verejtékében úszott, a furcsa kislány eltűnt... Borzalom volt, a levegőt alig bírta visszatartani kb. húsz másodpercig, és még csak tizenkilenc perce utazott e valóban félelmetes vonaton...

John utazása : Az első fejezet

Prológus: John, aki meghalt s akit egy isten feltámasztott, egy csodásan rászabott öltönyben, egy lehetetlen küldetéssel került szembe. Hét napon belül el kellene hoznia az istennek a láthatatlan sziget láthatatlan múzeumából a nagy akváriumot.
Ez látszólag egyszerű feladat, már ha valaki lát láthatatlanul. A gond mégsem ez volt, a legnagyobb problémát az okozta, hogy csak az odaút lovon hét nap, s akkor még vissza is kellene jönni ugyanezen a hét napon belül. Persze feladhatta volna, csak be kellene sétálnia zombiföldre és biztosan  sok gondja nem maradna, talán nem is maradna utána semmi. Szóval nehéz helyzetben volt a derék feltámasztott, annyira, hogy fogta magát és elindult csak úgy előre...
Nem voltak gondolatai és nem voltak ötletei, s ahogy a homokban poroszkált, mint egy kiöregedett teve, váratlan vonatkürtre figyelt fel, különös vigyor ült ki arcára.
- Vonattal megyek! - jelentette ki csak úgy a nagyvilágnak. Jobbra (!) egy állomás kicsit megviselten szinte csak őreá várt, sietősre vette a tempót, úgy tűnt a küldetése immár nem lehetetlen csak láthatatlan. A hős elérte a kihalt épületet ahol bizony nagy volt a rumli, rég nem járt ott még a takarító sem, pedig ők nem félnek senkitől... John  tudott ezt-azt a Fűvent átszelő vasútvonalról, amit még a régiek építettek és a szerelvényeket robotok vezetik ősi mechanizmus szerint, amit nem befolyásol sem az idő múlása, sem a korszellem. A robotok csak azt csinálják amit alkotóik beléjük neveltek, de elátkozott volt, ezért Fűven szerte óvva intettek mindenkit az automata vonatokon való utazástól. A vagonokban rosszalkodó lidércekkel együtt vonatozni felért az öngyilkossággal. Johnt ez az első pillanatban még nem aggasztotta, a véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhetően, neki nem volt mit veszítenie. Megnézte a menetrendet, a bezárt büfét, majd egy padot lesöpörve békés várakozásba süllyedt. Ez volt a hiba! Egyből eszébe jutottak a legendák az elátkozott lovaskocsiról, majd pedig e félelmet nem nélkülöző vasútról. Szinte hallotta Viend Na Storvius véleményét: " John ez az ördög szekere" vagy Heper véleményét, aki nyilván azt mondaná: " John te nagy marha vagy, ez a rémvasút egy borzalom, ki fognak nyuvasztani", túlélési aránya kevesebb, mint Denver Dinónak aki pedig jó barát. De nem volt mit tenni, ha nem vonattal megy akkor akár el sem kell indulnia. Tehát ugrálhatott volna fejen, beszélhetett volna egyik kezét a magasba emelve, sőt akár énekelhetett volna, akkor is be kellett látni  az ügy vonat nélkül kivitelezhetetlen, mi több hét nap múlva, a változatosság kedvéért, az isten még meg is gyilkolhatná. A sok rossz közül meglehet ez volt a legrosszabb döntés, de adott egy piciny reményt, hogy mégsem annyira rossz.
Ekkor történt valami, a hangszóró buta géphangon megszólalt, a frászt hozva ezzel az egyébként is gyenge idegzetű, mélázó hősre. John leizzat majd felsikoltott.
- Személyvonat érkezik az első vágányra kérem vigyázzanak!  - zengte a hang, tudatva Johnnal eljött az idő megacélozni magát. Nem nézet se balra se semerre, csak egyszerűen kiment a szeles napfénybe, s figyelte a feketére mázolt szerelvényt, ahogy lassulva beérkezett s végül megállt. Az ajtók szisszenve feltárultak, s mivel leszálló nem volt, a kalandozó minden bátorságát összeszedve felszállt a szellemvonatra, erősen bizakodva, hogy egyszer még le is tud szállni...

Az a hülye darálógép

Kerék isten aki tulajdonképpen ellopta az emberiség számára a kereket, már állítólag nem nagyon élt. Persze ez nem zárja ki, hogy papjai továbbra is hirdessék az igét, így bizony gyakran zaklatják a békés falusiakat. Nos hát egy ilyen pap volt Konréd, a derék, és a nők szerint jóképű hittérítő. Konréd, alig volt hetven éves és botra támaszkodva járta Fűvent. Vándorló szerzetesünk homlokára tetováltatva egy felettébb ronda kereket, istene szent logóját, büszkén regélte a nagy cselekedetet, mikor a bátor Kerék isten egy pénteki napon ellopta a csűr mögül az istenek országában oly természetes kereket. Konréd bő gatyában, kezében egy teniszütővel, görbe botjára támaszkodva megállt Giw városának Aladinról elnevezett terén. Várt, még csak hatan voltak ott unott arccal, ami a pap szerint az izgatottság legjobb álcája lehetett. Várt, s míg az idő telt a bölcs hittérítő a tér közepén magasodó Aladinra szegezte őzike tekintetét, nagyon remélve, hogy a nagy utazó és képkeretkészítő boldogan néz re rá a mennyeknek országából, már mint ha Aladin a mennyországba került. De tökmindegy, mivel a nézők száma elérte a tíz főt, a  pap  egy kört rajzolva a levegőbe regélni kezdett, s egy néma dobos kísérte mondandóját egy tujafa tövéből.
- Népek és kedves mindenki! Én nem szentbeszédet tartva kívánom az igazságot hirdetni - itt Konréd szünetet tartva nyugodtan szemlélte, hogy négy ember távozott a hallgatóságából. Jó jel volt, ha rossz lett volna már megdobálták volna teve kakával. Ám ilyesmi nem történt, a bölcs pap folytatta tehát csodálatos mondandóját.
- Mert tudni kell a kő nem esik le, ha nem dobjuk fel. Így drága gyermekeim, be kell látnotok, hogy még nem láttok semmit.
- Atyám akkor téged sem???  - gúnyolódott egy szemüveges hapsi, nyilván egy helyi dinnyeárus lehetett kevés ésszel, de annál több lével. Szóval Konréd nem véve figyelembe a megjegyzést egy tüsszentést követően, amit isteni jelnek tekintett, folytatta Kerék isten történetét.
- Igen emberek, vannak csodák és vannak olyan dolgok, hogy ha semmit nem csinálunk semmi sem történik. Persze ez olyan mint a légypapír az ajtóra ragasztva, gusztustalan, de bizonyos mértékig hasznos.
- Jól beszélsz atyám! - kiáltott egy fél süket koldus, csak sejtve miről beszélhet az az öreg fazon. akinek festett haját az őszi szél cibálta össze-vissza, igazolva hogy nem parókát visel a beszélő. Ámulatos légkör alakult ki, s már a pap kezdte azt hinni hamarost csoda történik, előlép a semmiből imádott istene, a mogorva ám jószívű Kerék isten. Na de a csoda elmaradt, Konréd így kénytelen volt tovább beszélni, s mivel a tér baloldalán  feltűnt egy inkvizítor két páncélos szentlovaggal, összeszedte hát gondolatait s egy mondatba kívánta sűríteni minden mondandóját arról, hogy KERÉK ISTEN ÉL!!! Igaz az inkvizíció nem üldözte Kerék isten követőit, ám ahol egy inkvizítor megjelenik, ott jobb csendben maradni, vagy legalábbis gyorsan eltűnni, ha már nem sikerült lakatot tenni a szájra. Ekkor történt egy olyan dolog, amely pontot tett az el sem kezdett egyetlen, és legfontosabb mondat végére. Ugyanis Konréd, ahogy balját az ég felé emelte egy hatalmas darálógép zuhant alá, pont a szentember fejére, örökre elnémítva a jóságos pap beszédét...és az igazságot.

Heper és a sárga bogár

Prológus : Egér és Répa, e két iszákos cimbora, akik váltig állították, hogy láttak bogarat. Jó, nem sima mezei bogarat, hanem egy űrdobozból kiszabadult sárga bogarat, igen csak felforgatták kicsiny városuk mindennapjait. Oly annyira, hogy a település fontos emberei, a kökény erdőbe kimenni nem mertek, mivel senki egyébként sem mert kimenni oda soha, a bogár pedig oda repült be, kétségbeesésükben segítséget kértek. S mi ebben a különös? Először is a sárga bogár igen ritka, másrészt a franc sem tudta, hogy a pokolba jöhetett az a doboz az űrből. A helyzet annyira kínossá vált, hogy a dolog végére a híres hőst és bajnokot, a nagyherceg lord Hepert bízták meg, miután Gira polgármestere üzenetet küldött az amúgy felettébb elfoglalt  élő legendának, hogy járjon a sárga bogár ügy végére... Heper, aki némi töprengést követőn megérkezett a szalmájáról híres városba, és látta a bogár által kiváltott felfordulást, egy csütörtöki napon, mert hogy az előző nap kedd volt, neki indult az amúgy rettegett kökény erdőnek. Az erdő nem volt másabb, mint Fűven bár mely más erdeje, hiszen fákkal, bokrokkal meg olyan izékkel volt tele, és az állatok is fel-fel bukkanva, adtak jelet, hogy itt bizony van élet. Na igen ekkor jönne a kérdés, hogy a környékbeliek miért féltek mégis az erdőbe merészkedéstől, hiszen még egy út is kígyózott keresztül rajta egészen Giw városáig? Heper tudta a választ, de mert nem volt rá kíváncsi nem mondta el senkinek, mindenesetre ő nem félt. Mitől is parázna, csütörtök volt, és hat ágra sütve a nap ami csak jót jelenthetett. Jött is mintha hívták volna, mert alig ment egy negyed mérföldet, mikor eszébe jutott, hogy azt a fránya dobozt még meg sem nézte, és ekkor az egyik fa mögül egy csúzli medve ugrott a szuper kalapácsos hős elé, igen csak vicsorgó pofával. Itt tudni illik, hogy a csúzli medve egy felettébb veszélyes jószág, és akkora volt mint egy vidra, vagy egy púpúteve. A nagyherceg nem ijedt meg, kettőt hátrált mialatt előrántva legendás fegyverét bőszen a szörnyeteg gomb szemeibe nézett. A rém, ami, vagy aki, nem hasonlított semmilyen ember által ismert borzalomhoz, nagyot horkantott majd nem kockáztatva, ahogy jött úgy távozott is, nem merve harcba keveredni az egyszerű utazónak tűnő hőssel. - Na ez volt ám a könnyű menet -állapította meg a kortalan, talán harminc vagy harmincöt éves férfi, és kalapácsát továbbra is kézbe tartva, feledve, hogy vissza akart menni a dobozt megszemlélni, folytatta útját a méltán rémes kökény erdőben. S hogy rémes e vagy nem, azt talán majd egy geológus vagy egy botanikus biztos eldönti majd, ám Hepernek ezer dolga volt. Először is meglelni a bogarat, hogy bebizonyosodjon igaz-e a Répáék által állított történet. Másodszor ha igaz, kideríteni mi végből dobták, nyilván az ufókok, pont a kökény erdő szélére azt a dobozt, amiből kirepült a igen értékes és különleges sárga bogár. A nagyúr még azt is feltételezte, hogy Fűven szerte még senki nem látott ilyen jószágot. Na jó, itt meg lehet vallani, hogy Heper is csak hétszer látott élőben sárga bogarat, azt is egy másik dimenzióban. S mi lesz a rovar sorsa? Jó kérdés, de a bajnok erre is tuja a választ. Ugyanakkor, hogy baj ne származzon, a nagyherceg eldöntötte agyonüti a bogarat, hogy létével nehogy megzavarja a tér-idő vonalat, mert akkor igen nagy bajok jöhetnek. Hát így töprengett a legendás fickó mikor egy tisztásra érve, tisztán felfedezte a sárga bogarat egy korhatag széken pihenve. Na azt senki se kérdezze, hogy került oda az a szék, de nem is ez volt a lényeg, mert a lényeg maga a bogár volt. Heper használhatott volna mágiát vagy bármi mást, de ő mindent egy lapra téve fel óvatosan becserkészte a tenyérnyi rovart, miközben az bölcsen nézelődött és hopp a varázserővel megáldott kalapács lesújtott rá. Szörnyű villanás vette kezdetét, amit citera hangja kísért majd három perc múltával egy gyönyörű leány állt a nagyúr előtt álomszép esküvői ruhában. A hős nem lepődött meg, valahol számított ilyesmire és mert felkészült volt, újra lecsapott mindent legyőző fegyverével hogy egy ismételt fényjátékot követőn a lány semmivé hulljon, a szék meg ezer szilánkra törjön...
Epilógus : Róka és Egér húsz évet kapott hamis legenda terjesztéséért. Hepert hősnek kijáró fogadtatással ünnepelték, mikor közölte nem létezett és soha nem is fog létezni az a bizonyos sárga bogár. Mi több, nyilván a doboz is hamisítvány és el kell pusztítani, hogy az ilyen hamis legendáknak ne legyenek bolond szószólói. A kívülálló szemével furcsa lehet a legendás hőstől, hogy nem pontosan az igazat mondta, ám Heper jól tudta a világ még nem érett meg az ilyen eseményekre, s jobb ha a titok, titok marad, talán mindörökre...

Koponya ízé : A tizedik napon

Úgy tűnt minden rendben van. Szeleburdi Fred visszatért, s bár kezében nem az életelixír, de még egy hitvány lézerkard sem volt, el kell ismerni nem jött üres kézzel. Furcsa volt a lány szemeibe nézni, s ahogy a gyönyörű fekete tekintet végigmért, mint valami temetkezési vállalkozó, a hideg futott végig a hátamon. Jó, már az ásó is rémítő benyomást tett rám, mivel azt tartott a kezében. Ám mikor megunva foszladozó testem mustrálását ásni kezdett, az bizony bajt jelentett. Nem féltem, hiszen elvileg halott voltam, igaz csak testileg. Itt az igazi gond abból tevődött össze, hogy már néhány, vagy talán száz féreg vígan bekajálták a torkom és így a hangszálaimat is, tehát a dumálás jelen esetben ki volt zárva. S ami még idegesített, hogy Fred, e szexuálisan izgató szépség alig öt lépésnyire tőlem el kezdett ásni, és nem a kukoricának hanem nekem, egy sírgödröt. Nehezen vettem volna a levegőt, ha lélegzem, de mert ezzel nem volt gondom mivel már tüdőm sem igazán létezett, minden idegszálammal az egyre mélyülő gödröt szemléltem, csak úgy félszemmel. Komisz pillanatok voltak ezek, persze nézelődhettem volna csak úgy a kies világba is, de nem volt hozzá bátorságom. Király voltam, még ha meg is gyilkoltak és egyáltalán nem örvendeztem, hogy ez a lány nem veszi észre, hogy még van bennem élet. Az élet nehéz, s bizony meg kell halni az embernek, hogy rájöjjön milyen nehéz is az élet, ha már halott az ember. Nos az nyilvánvaló, ha Fred belelök a gödörbe amelynek készenléti szintje 68% volt, nekem nem lesz lehetőségem visszatérni az életbe. Persze kérdés, a lelkem vagy ami most is tudatomnál tart, hogy fogja feldolgozni, hogy szépen elporladok a föld mélyén. S itt a rosszabb, még be is dilizhetek, és egy nem bolyongó kísértetként fekszem a föld mélyében, várva a csuda sem tudja micsodára. Hátha megcsókol, már csak úgy kíváncsiságból is. Biztattam magam, bár nem feltételeztem, hogy ez mégis előfordulhatna. Beszélni nem tudok, írni sem, így nehéz tudatnom Szeleburdi Fred számára, hogy bizony én élek, és csak meg kell csókolnia és minden oké. Ez volt a nagy kihívás, nem a királyság irányítása, arra ott voltak a miniszterek meg a többi naplopó... Fred nem akart a rohadó és büdös testhez nyúlni, így az ásóját véve igénybe egy elegánsnak nem mondható mozdulattal bele görgette a sok napos hullát a számára legmegfelelőbb helyre, megannyi legyet és kukacot zavarva meg okvetetlenkedésével. A lány úgy érezte egy halottnak jobb ha el van temetve, mert még a végén zombi vagy hasonló borzalom lesz belőle, és csak rémítgetné az erre haladó turistákat. Hallott meséket visszajáró holdjárókról, vagy csavarkulcsot szorongató kétszemű ízékről. Arról meg már nem is beszélve, hogy épp volt ideje, s a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Hát igen, furcsa jószág a lélek, van akinek van és van akinek nincs. Fred úgy vélte a gödörbe taszított bomló fazonnak már nem igen volt. Vagy ha mégis, hát az csak a véletlen műve lehet...