Prológus: John, aki meghalt s akit egy isten feltámasztott, egy csodásan rászabott öltönyben, egy lehetetlen küldetéssel került szembe. Hét napon belül el kellene hoznia az istennek a láthatatlan sziget láthatatlan múzeumából a nagy akváriumot.
Ez látszólag egyszerű feladat, már ha valaki lát láthatatlanul. A gond mégsem ez volt, a legnagyobb problémát az okozta, hogy csak az odaút lovon hét nap, s akkor még vissza is kellene jönni ugyanezen a hét napon belül. Persze feladhatta volna, csak be kellene sétálnia zombiföldre és biztosan sok gondja nem maradna, talán nem is maradna utána semmi. Szóval nehéz helyzetben volt a derék feltámasztott, annyira, hogy fogta magát és elindult csak úgy előre...
Nem voltak gondolatai és nem voltak ötletei, s ahogy a homokban poroszkált, mint egy kiöregedett teve, váratlan vonatkürtre figyelt fel, különös vigyor ült ki arcára.
- Vonattal megyek! - jelentette ki csak úgy a nagyvilágnak. Jobbra (!) egy állomás kicsit megviselten szinte csak őreá várt, sietősre vette a tempót, úgy tűnt a küldetése immár nem lehetetlen csak láthatatlan. A hős elérte a kihalt épületet ahol bizony nagy volt a rumli, rég nem járt ott még a takarító sem, pedig ők nem félnek senkitől... John tudott ezt-azt a Fűvent átszelő vasútvonalról, amit még a régiek építettek és a szerelvényeket robotok vezetik ősi mechanizmus szerint, amit nem befolyásol sem az idő múlása, sem a korszellem. A robotok csak azt csinálják amit alkotóik beléjük neveltek, de elátkozott volt, ezért Fűven szerte óvva intettek mindenkit az automata vonatokon való utazástól. A vagonokban rosszalkodó lidércekkel együtt vonatozni felért az öngyilkossággal. Johnt ez az első pillanatban még nem aggasztotta, a véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhetően, neki nem volt mit veszítenie. Megnézte a menetrendet, a bezárt büfét, majd egy padot lesöpörve békés várakozásba süllyedt. Ez volt a hiba! Egyből eszébe jutottak a legendák az elátkozott lovaskocsiról, majd pedig e félelmet nem nélkülöző vasútról. Szinte hallotta Viend Na Storvius véleményét: " John ez az ördög szekere" vagy Heper véleményét, aki nyilván azt mondaná: " John te nagy marha vagy, ez a rémvasút egy borzalom, ki fognak nyuvasztani", túlélési aránya kevesebb, mint Denver Dinónak aki pedig jó barát. De nem volt mit tenni, ha nem vonattal megy akkor akár el sem kell indulnia. Tehát ugrálhatott volna fejen, beszélhetett volna egyik kezét a magasba emelve, sőt akár énekelhetett volna, akkor is be kellett látni az ügy vonat nélkül kivitelezhetetlen, mi több hét nap múlva, a változatosság kedvéért, az isten még meg is gyilkolhatná. A sok rossz közül meglehet ez volt a legrosszabb döntés, de adott egy piciny reményt, hogy mégsem annyira rossz.
Ekkor történt valami, a hangszóró buta géphangon megszólalt, a frászt hozva ezzel az egyébként is gyenge idegzetű, mélázó hősre. John leizzat majd felsikoltott.
- Személyvonat érkezik az első vágányra kérem vigyázzanak! - zengte a hang, tudatva Johnnal eljött az idő megacélozni magát. Nem nézet se balra se semerre, csak egyszerűen kiment a szeles napfénybe, s figyelte a feketére mázolt szerelvényt, ahogy lassulva beérkezett s végül megállt. Az ajtók szisszenve feltárultak, s mivel leszálló nem volt, a kalandozó minden bátorságát összeszedve felszállt a szellemvonatra, erősen bizakodva, hogy egyszer még le is tud szállni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése