A Bölcs: első előadás

-Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, így azt hiszem, elég ha annyit mondok, a hét ellensége az összes több szám és ugye elöljárója a nyolc. Itt a mester mély hangja elhalt és szúrós tekintete a hallgatóságot pásztázta, mint egy android mega-ultra szenzora. Nem voltak sokan, a kis klubhelyiségben két zombi ücsörgött, egy vén démon szotyolázott és vagy még négyen bámulták áhítattól átitatott tekintettel a turbánt viselő bölcset, aki nem röstelkedve, áthajózott hét tengert, csak, hogy eljusson Fűven világára és megoszthassa világmegváltó igéit bárkivel, olykor még saját magával is.

 -Számomra nem volt nagy kihívás az előadás, hiszen a pucér szent testőreként, legalább egymilliószor hallhattam e univerzális igazságokat. És hát az igazságról jó ha tudja az ember, hogy ha túl sokat hallja, a végén már nem fog jelentőséggel bírni, hamis lesz, mint a közértekbe árult biozöldség. Ám a mester megköszörülte egyik körmét a pulpituson heverő ráspollyal, majd élvezve a pillanat tagadhatatlanul egyedi varázsát, tovább folytatta mondandóját.
-Mikor a számokról beszélek, a számmal teszem, ám a szám nem csupán eszköz, szerve, hanem a kifejezés eszenciája, tulajdonképpen egy abszolutista számérték. Nem azt mondom, hogy minden egy és ugyanaz és a matematika csak ürügy, inkább azt, hogy az istenek messze nem mindent okkal teremtettek, lásd wc-keffe. -Kelemenn mert így hívták a szentembert elhallgatott és kérdőn a tömegre tekintett, hagyományosan egyszerű és gyorsan megválaszolható kérdésekre számítva. Hát szerintem a gyors kérdés olyan mint a romlott joghurt, több a kellemetlenség mint a haszon, de ez most nem az én asztalom volt.

-Jó, értem én mi a lényeg, de a zombikkal  mi a helyzet? firtatta egy kalapos ürge, vagány gesztusként elsőnek törvén meg a fura némaságot, vélhetően úgy érezvén, most egy rafinált kérdéssel zavarba hozza a világok szerte ismert pucér bölcset. Ám az könnyedén felkacagott és konok őszinteséggel imigyen válaszolt.
-A zombik amolyan tartalék tényezők, az evolúció megtestesítői, hiszen megzabálják a túl lassú, a túl buta és a túl okos embereket. Na és tegyük hozzá, nem sokat beszélnek, kiváló pszichológusok.
- Jó-jó, van igazság benne..folytatta vitáját a kicsit csökönyös férfi ...meg ez a két szerencsétlen aki magát hallgatja, talán hasznosak, de a kérdés még mindig az,  miért vannak a zombik!
-Ez nem lehet kérdés, hisz akkor tovább mehetünk ezen a nyomvonalon és feltehessük a kérdést, miért van telefon, mikor azt sem tudjuk mire való, vagy miért vannak romos városok az ironikus múltból, mikor nem lakik bennük senki. Vannak dolgok amikre egyszerűen nincs logikátlan válasz, a logikáról meg ugye inkább ne is beszéljünk. vágott vissza talán túl fölényesen a bölcs, miközben könnyed mozdulattal megvakarta szőrös mellkasát.

 Túlforralt húsleves szagú csönd telepedett a helységre, a férfi megértette, hogy a nálánál meztelenebb szent a világ minden kérdésére tudja a választ, és most nyilván, látszott a kalapjának tollazatán, magába szállva, felettébb sajnálkozott túlzott önbizalma által diktált ostobaságán. -Hát nem volt mit tennem, tovább álltam az emelvény árnyékában, élvezvén a olajlámpások lidércnyomásos fényét és a zombik dögletes bűzét, miközben persze mindenki a bölcs további okfejtéseire várakozott, mint hülye utas a a mindig késő vonatokra. Ám Kelemenn talán a hideg miatt ami a sarkkörök sajátja úgy döntött, nem folytatja előadását, hanem felém intve jelezte indulni szándékozik. Mit is tehettem volna, szépen felsétáltam a pulpitusra és a mesterre terítettem katicabogarakat ábrázoló kötősét, innen már mindenki tudhatta, mára ennyi, bezárt a bazár, kifelé lehet fizetni, pápá.

J. Riven

Általában mindig van, jelen, múlt és jövő. S ha már ezek így összekapaszkodva görgetik a világok sorsait, hát az sem oly meglepő, hogy a hősök is néha túl hasonlatosak egymáshoz, még ha egészen másik dimenzióba élnek is. -Furcsa teória ez, de biztos igaz, mert piszok nagy bölcsek találták ki az egészet, Fűven legdélibb részén, még az óra feltalálása előtt. Szóval mert vélhetőn így van ahogy most leíratott, nem igazán meglepő, hogy Fűven jövőjében meg fog jelenni egy J. Riven nevű fickó, aki ex-akárkicsodaként komoly fejfájást fog okozni a bűnözök sokaságának...

A JÖVŐ!

A pasi nem tudta mit csinált, de még azt sem, hogy miért csinálta amiről még nem tud, hogy mi az amit csinált. Viszont egy teljesen világos volt számára, ha az államügyész és egy főnyomozó tornyosul fölé, miközben ő bilincsbe ücsörög egy rohadt kemény széken, vélhetően .urva nagy bajban lehet, és akkor még ez enyhe kifejezés volt!
-Négy választásod van. kezdte a főnyomozó az államügyészre kacsintva, aki kicsit saját apjára emlékeztette a megbilincselt fickót.
-Nem beszélek! előzte meg a felsorolást Fullon, nem akarta az időt húzni, gyaníthatón úgy is halálraítélték.
-Már pedig megtudod! emelte fel noteszét az államügyész és jelezte a zsarunak, azért is mondja el a négy variációt.
-Ide figyelj zsenikém, megtaláltuk a pisztolyt a te ujjlenyomatoddal, a névre szóló kis poharaddal és a bal zokniddal a tett színhelyén. Agyonlőttél egy csomó embert, vagy ha nem is embert, de egy csomó izgő-mozgó valamit, eddig világos?!
-De nem én tettem! védekezett immár ijedten Fullon, úgy tűnt tényleg a hóhér hologramja lebegett a feje felett, amiben semmi vicceset nem talált, mivel ha így halad minden, könnyen valóban halálra ítélik, és a végrehajtó már nem egy hologram lesz.
-Nyugi, vigyorodott el a göndör hajú és szemöldökű nyomozó, és baljával egy négyes számot rajzolt a levegőbe, majd beszélni kezdett újfent.
-Egy, ha bevallod, nem vernek agyon a celládba minden csótányt!
Kettő, ha aláírod a beismerést gyorsan kivégeznek!
Három, nos három nincs!
a Negyedik pedig az, ha nem írod alá, mi verünk itt addig, míg szappanosvízzel se mossák le rólunk az izzadságot!
-Oks. sóhajtott a bűnözőnek tartott, most még bűnöző, és élvezve, hogy egy papírt és tollat raknak elé, elégedetten a lapra írta, nem a sajátja, hanem egy ismeretlen pasas nevét J. Rivent!
Az első pillanatig még elégedett volt a két hivatali ember, ám mikor átnézték a papírt, döbbenten össze kellet néztek és az államügyész feltette a sorsdöntő kérdést: Ki a franc az a J. Riven?!

Kicsit később, Fullon az intenzíven fekszik, szalagnáthája van és eszméletét is vesztette, igaz nem biztos, hogy a furcsa náthától

-Mond, tudunk valamit erről a Rivenről? pedzette a dolgokat az államügyész, az ágy végébe ülve és a takaró alól éppen csak kikandikáló bütykös hattyú bamba tekintetét nézve, miközben természetesen, Fullon továbbra is kómába feküdt.
-Hát kutattam itt és ott, és idesüss, a fickó volt kommandós, holdon járó, vájár és még ápolónő ként is debütált egy rövid időre. Ám ami igazán érdekes, ma nyugdíjas és a kormány minden adatott törölt róla, kivéve, hogy él és pénzt kap azért mert él.
-Most összezavartál, tudjuk egyáltalán, hogy ez a Riven férfi e vagy nő? érthetetlenketett a ritkán a konditerembe is lemerészkedő K. H. Will a tartomány híres és hírhedt államügyésze.
-Igen, J. Riven, apja neve nincs, anyja nevét törölték, született ekkor és ekkor, ennyi az amit kisilabizáltam.
-Döbbenetes. ámult Will, egyáltalán nem értette miért is drága a dinnye télvíz idején.
-Az. értett egyet a zsaru és egy szót még mondott volna, ám kinyílt a kórterem ajtaja és egy sportos, középkorú, tipikus hős külsejű férfi lépett be rajta, arcán konok nemtörődömséggel, nagyon gyanítható volt, hogy ő csak J. Riven lehetett.

-Ő ott Fullon?! követelte a jövevény, egyenlőre nem mutatkozva be, úgy érezte a dolog ráér, minek ellőni a poént, ami ráadást nem is poén.
-Ki maga, ez egy kórház!? fakadt ki az államügyész, és ugyan továbbra is ülve maradt, de a főnyomozója aki eddig is az ablak közelébe magasodott, továbbra sem mozdulva úgy állt mint egy kidőlt villanyoszlop tornádó idején, szóval nagyjából semmi sem változott.
-J. Riven vagyok, és azért jöttem, hogy megöljem Fullont! jelentette ki a hős, zakója alól elővillantotta ciántól csepegő üdítős palackját.
-De nem ölheti meg, pont Fullon hívta magát!? mozdult végre meg a nyomozó és csak úgy az unaloműzés kedvéért elmondta vagy tíz karabélynak a sorozatszámát.
-Tévedés, Fullon nem hívhatott, kómás és nincs is nála telefon. Az a gyanúm maguk hívtak, maguk akik azt sem tudják pasi vagyok e vagy csaj, maguk akik inkább velem végeztetnék el a piszkos munkát, mint sem a céges hóhérral. mutatott a lényegre Riven, egyáltalán nem lepve meg az ilyen fordulatok.
-Ácsi, a maga nevét írta ez a szerencsétlen a beismerővallomására, mi az ha nem barátság? firtatta a mindig élés eszű főzsaru.
-Semmi. vont vállat J. Riven és előkapva félautomata pisztolyát a még mindig kómába fekvő, kicsit foltos arcú Fullonra célzott, majd lőtt!
 Döbbent csönd állt be, mint mikor a fogaskerék megszorul a kerékbe és az ipse fejre esik a kerékpárjával, pont a nudistastrand kapujába. Hát úgy tűnt, J. Riven messze nem volt a barátja Fullonnak, mi több, vagy mindez csak színjáték volt...

A mocsárlény esete

Heper nem azért volt hős, mert annak kellet volna lennie, ő egyszerűen munkássága által vált a kontinens egyik prominens kalandozójává. Így mi sem volt természetesebb számára mint, hogy majd elmenjen abba a kis faluba, ahonnét kétségbeesett levelet kapott egy süket néni öcsének a fiától. Tudni illik, ahol élt a néni, valami szörnyű, valami ijesztő, tehát olyan, valami szörnyűség forma ízé mászkált elő rendszeresen és rendszertelenül is a környék mocsarából csak, hogy terrorizálta a békés polgárokat. Na ezt az áldatlan állapotot unta meg az említett néni sokadik szomszédja, és kérte a segítséget a hős részéről. Heper pedig természetesen a kérésnek eleget téve, rövid vacakolás, locsolkodás és karácsony helyetti böjtöt követőn el is ment abba a kis faluba ahol a rém garázdálkodott.

A falu annyira hétköznapi falu volt, hogy két szót sem érdemelt. itt is, mint máshol, ha volt mozgólépcső akkor senki sem használta, ha nem, akkor meg senki nem mente sehová, mozgólépcsővel. Persze a helyzetet ismerve, nem a mozgólépcső volt a lényeg, mi több, még az a patkányfogó-galóca se sokat lendített a történeten, amelyik az öreg templom árnyékába tengette gombához igen csak méltányos életet. A valódi lényeg ugyanis a falunk túl, kicsit balra elterülő kákától benőtt, kicsit zöld, kicsit büdös mocsárba volt található, ahol az a bizonyos szörnyeteg tanyázott. -A hős, természetesen egy jó ebédet követőn harci-kalapácsát rendesen beolajozva meg is indult szörnynézőbe, vagy szörnyölőbe, már csak azért is, mert kezdett beborulni, és ugye szörnyet csak nem gyilkolgat az ember szakadó esőbe. Szóval Heper átérezve a helyzet súlyát, csak egy könnyű hátizsákot vitt magával, nagyon remélvén, hogy azt a széles ösvényt nem a szörny taposta ki, amelyen az útmutatásnak megfelelően, elindult mocsarat nézni.

Na a mocsár se volt nagy szám, még zöld szám se, egyszerűen csak egy mocsár volt, melynek a közepén a helyi legendák szerint egy ebihal éldegélt őrizvén az univerzum felettébb zavaros egyensúlyát. -De mindegy is volt, mert ahogy a férfi megállt és egy szitakötőbogarat próbált lecsapni, a pufogó, zummogó és még ki tudja mit csináló mocsárból nagy hirtelen előmászott maga a legendás szörnyeteg. -Hát egy biztos, Heper ebben a pillanatba úgy érezte, mint ha emberére talált volna, ám szerencse, az óriási krumplira hasonlító, csápokkal hadonászó, sok szemekkel össze meg vissza pislogó borzalom, csak egy szörny volt, tehát, még sem az a bizonyos ember.
-A lény, mert lény is volt, csúnya egy jószágnak bizonyult, a járását is természetesen figyelembe véve. Ám nem is a rondasága végett volt rémisztő a kalandozó szemszögéből, az ugyanis belefért, mert hát szörnyetegről beszélünk és nem egy postagalambról. Tehát az, hogy, vagy négy méter magasan magasodott és még az egyik villás nyelvét is kiöltötte belefért az összképbe, de az a bizonyos hangja amit csak úgy kiadott magából, már igen csak idegpróbálónak bizonyult.

-Takarodj! próbálta Heper a békésebb módszert, miután a borzalom kicsit zihálva egy nemlétező sziklának támaszkodva, egyszerűen oldalirányba elborult. A módszer nyilván működött, ám jelen esetbe a lény a varázserőtől lilán világító harci-kalapácsot nézte, talán elgondolkodván azon, hogy a kozmosz igazi közepén, egy gigászi fekete lyuk trónol és egyszer minden bizonnyal el fogja nyelni az egész világmindenséget. A szörnyeteg tehát töprengte miközben igyekezett feltápászkodni, de a hős is elmélázott az idő múlásán, a szomjúságon és a kétéltűek párzási szokásain. Nehéz volt, már mint a helyzet, és a mozdulatokból ítélve a szörny részéről a feltápászkodás is. De végül sikerült, ami nem volt túl meglepő, hiszen minden csak idő kérdése volt. Szóval a hámozott krumpli külsejű borzalom ismét állt, és diadala jeléül elordította magát.
 Érdekes volt, a nagyherceg akit védett a kalapácsából kisugárzó mágia, nem ijedt meg a furcsa, kicsit nőies hangtól, viszont az a bizonyos szitakötőbogár szívinfarktust kapva, a trutymóba hullt.

-Elég a hülyeségből, takarodj te szörnyeteg! ismételte előző mondandóját a legendás férfiú, kicsit tartalmasabban, látván mire képes ez a nagyon nagy bestia, remélvén, ez így már elég lesz valamire.
-S tényleg, a szörnynek elege lett, és a kalandozó felé lendült, nyilván fel akarván falni a Fűven szerte közismert és közkedvelt hőst. Igazából nem tudni mire számított a mocsári borzalom, mindenesetre Heper kitért a támadás elől, és csak úgy az igazság kedvéért a szörnyeteg egyik csápjára lépet, majd varázslatos fegyverével a lény sípcsontjára csapott! Több se kellet, a pokolbéli kreatúra üvölteni, visongani és tán még óbégatni is kezdett, majd miután az alkonyat kezdett kibontakozni, a rá támadó vámpíroknak nem tudva ellenállni gyorsan kilehelte nemlétező lelkét, vélhetőn hamarosan farkasemberré változva.

 Nem tudni honnan jöttek a vámpírok, azt sem, hogy miért fénylettek mint egy szentjánosbogár, viszont azt tudni lehetett, hogy ez a bizonyos mocsári szörnyeteg, akit a vérszívók megharapdáltak, soha többet nem fogja terrorizálni a békés kézművességéről neves kicsiny falu lakóit.
-Hét ti ott! vonta össze szemöldökét a kalandozó, bizonyosságot kívánva szerezni, hogy nem-e ment el a hangja a nagy kavarodásba, és mert meghallotta saját magát, elégedetten mosolyodott el. A vámpírok persze mert nem voltak süketek, így a hang irányába néztek, és ők is mosolyogni kezdtek. S meglehet ez a idilli pillanat eltartott volna az örökkévalóságig, ám mivel elkezdett csepegni az a fránya eső, a varázs megtört és mindenki elindult a maga dolga után, kivéve a felettébb porul járt szörnyeteget.

A Plast Artikus / Első rész /

Mindig mindenhol akadtak kísértethajók, volt hol letagadták, akadt ahol tűzifát csináltak belőle, mi több egy ízben, még meg is ijedtek a látványától, csak úgy rendesen. Ám Fűven szerte létezett egy igazán félelmetes szellemhajó, ahová még a részeg zombik sem merészkedtek soha, mi több még a létezését is szívesen letagadják a jámbor halárusok piálás közepette. -Nos e félelmetes és egyáltalán nem mindennapi kísértethajó a Plast Artikus, az imarengető! A bárkáról illik tudni, hogy még soha nem jártak a fedélzetén, mióta lidérchajóvá vált, és ha mégis, akik titokba felmerészkedtek a hínárszagú fedélzetére, szinte rögvest zsiráffá változtak. Természetesen ez olyan tengerész legenda, hiszen aki felment esetleg, tuti, hogy nem jött le, így minden feltételezést csak nagy odafigyeléssel lehet elfogadni, mint a bolti friss árut, aminek valójában már egy éve lejárt a szavatossága. -Mindegy, de azért egy dolog világos, a hajó egy bazi nagy monstrum volt, még a régi időkbe készítve és bizony az alsóbb szintjein a rakománylista szerint tömérdek kerékabroncs volt található...

 Poo, aki közismert kalandor és kitűnő pedigrével rendelkező mágusnak számított, talán okosan de csatlakozott a Bukott Diák nevű roncsmentő bandához, akiknek eltökélt szándékuk volt, nem is, hogy megkeressék, mint sem, hogy bevontassák egy kikötőbe az egyetlen és igazán  legendás szellemhajót, nagy pénz remélvén, a zsiráfokból. Természetesen a mágus távol kívánta tartani magát az ilyen isteneknek nemtetsző dolgoktól, és hivatkozott szülésre, szüretelésre, meg még számos dologra, hogy kifogást leljen. Ám a csapat vezetője, hívhatni akár Bobnak is, hiszen nyilván meg fog halni az akció során, rengeteg aranyat ajánlott fel, aminek még a bölcs és elővigyázatos mágus sem tudott ellentmondani. Az persze egy külön kérdés volt, hogy honnan volt ennyi kincse Bobnak, de a lényeg, hogy akadt és Poo három másodperces lelki vívódást követőn elvállalta ezen eszement küldetést, még akkor is, mikor rossz ómen gyanánt egy beszélő béka is a halálról és a viaszbábukról tartott kiselőadást a kikötő egyik lebujába.

 Fent volt, már mint a Hollókezű nevet viselő bárka fedélzetén ami komótosan haladt a Plast Artikus vélt helyzete felé, miközben szinte mindenkinek a kerékabroncsok járván az agya, mint egy elektromos vasalónak. Persze ez a mindenki öt főt számlált. Ott volt először is Bob kapitány, meg egy kislánynak tűnő látomás, aki állítólag már járt egy másik kísértethajón, mi több, túl is élte az affért.  Rajtuk kívül még számításba jött a folyton bicegő, Csúzlinak becézett kormányos, aki rum helyet, mindig csak szörpöt ivott tisztán és töményen. Csúzli persze nem boldogulna a vitorlamester és matróza Keke nélkül. Kekéről tudni lehet, hogy kicsit leprás és a vörös pestis sem nagyon kímélte, de azért tette a dolgát. Miklós már más tészta volt, őt senki se tudta kicsoda, és azt sem miért tartózkodik a fedélzeten. Egyszer a vitorlamester aki kiváló papagájleveseket tudott tíz perc alatt elkészíteni, rá is kérdezett, hogy ki is vagy te Miklós. Ám Miklós még Zeni bácsinak a sok roncskalandot túlélt vitorlamesternek sem válaszolt. A mágus úgy vélte, elnézve Miklós furcsa öltözékét, hogy meglehet a fickó egy tengeri-ördög megtestesülése, de nem számított, nem sokat beszélt és nem is evett, mivel állandósult tengeribetegségtől szenvedett, és még egy marék xanax sem segített az állapotán.

 A mágus nem félt a tengeri utazástól, mi több mivel mestere volt a teleportációnak, úgy vélte, ha a szellemhajóhoz érve esetleg mindenki zebrává változna, vagy összefutnának a fedélzeten Shane Walsh-al ő meglépi a logikusat és elmenekülne, messzi a szellemhajótól. -Végül is Bob azért fogadta fel, mert úgy remélte, ha egy neves mágus is részt vesz az expedícióba, biztos a siker. S míg ő hitte a sikert, Poo kicsit ellentétesen vélekedett. Ám mivel az utazás békésen zajlott és a kaja is elfogadható volt, a kalandozó úgy gondolta kivárja a történet végét, nem feledvén, ha sikerrel járnának az ő hírneve is tovább emelkedne. -Nehéz volt ez így, meg könnyű is, az élet hozott is ajándékot és még adhat többet is, mert ugye az aranyakat amit fizetség gyanánt kapott, Poo rendesen elzárta, így az ő részéről teljesen mindegy volt miként zárul ezen esztelen túra, az pénztárcája semmiképen sem marad üres.
 Persze sajnálta, nem a Plast Artikus hajóterében bolyongó zsiráfokat, de még nem is a Bukott Diák félnótás gyülekezetét, egyszerűen csak az időt, amit itt kell töltenie a folyton a lovakról magyarázó Csúzli társaságába aki abban is biztos volt, hogy ezt a kalandot is túléli.- Poo ugyan erre nem mert fogadni, de Miklós annál inkább, igaz ezt nem verte nagydobra, csak hát még ő sem számított egy nagy mágus jelenlétére, nyilván ez azért feszélyeztette. -Igen, Miklós kimondottan magának való, folyton öklendező figura volt, aki tán tengeri-ördög is számított, de azért nem a menőbb fajtából. Mindenesetre azért ez az egész kicsit furcsa volt, Miklós nem beszélt, Csúzli marhaságokat hajtogatta, olykor három féle módon is, míg Bob csak játszotta a profi főnök szerepét, olykor forró kávét szürcsölve. -Unalmasnak azért az első napot  nem lehetett nevezni, a hetedik napon viszont már nagyon nyomasztónak, ám ekkor  Keke himlőhelyes vigyorral berohant az étkezőbe és közölte feltűnt a Plast Artikus teljesen árnyékot vetítvén mindenre ami a közelébe tartózkodik, igaz ez eddig senki és semmi nem tartózkodott a közelében, de ez csak részletkérdés volt, a lényeg, meglett a hajó!

 Ott álltak a kora délutánba, mint három medúza a sivatagi pocsolyába és csak nézték a hajdani luxushajót amit a szú, a tengerek sós vize és a rozsda igen csak rémisztővé tett. Innen már nem volt visszaút, fel kellet merészkedik a Plast Artikus kincsekkel, zsiráfokkal teli fedélzetére és végre, meg kellet törni az átkot és bebizonyítani, mi a mítosz és mi a legenda, és természetesen mi is az igazság, ami persze csak is odaát lehetett.  -Poo gyanította, hogy ez így túl egyszerű, hisz se egy  múmia se egy lidérc, de még egy birka sem kacsintott le rájuk. A mágus úgy volt vele, ami könnyen megy az még könnyebben távolodik, azaz, lesz böjtje, hogy meglelték a rideg-hideg kísértethajót, igazán nagy böjtje.
-Gyönyörű! törte az áhítat és a gondolatok kétes csendjét Keke, valami oknál fogva puskaporos hordót tartván a kezei között.
-Azaz. bólintott Bob, szemeivel a látomás kislányt kereste, de az  valami oknál fogva felszívódott, mint ha csak hazaérkezett volna.
-Álljunk meg egy szóra, ez így nem túl gyanús?! firtatta Zeni bácsi, nyilván neki sem tetszett az óriáshajó tépett vitorlái és a hajó oldalán csordogáló különös, sárga lé.
-Ugyan már. legyintett Miklós, arcán zsivány vigyorral, talán most először szólalván meg.
-Mindegy, valakinek fel kellene menni, elvégre ezért jöttünk. jelentette ki Poo, úgy érezvén a dolgok sűrűjébe kellene csapni, még akkor is ha az a trutymó a pofájukba fog visszacsapódni.
-Igaz, Keke, indulj, te vagy a legfiatalabb, vezényel Bob kapitány, és ezzel elkezdődött Fűven történelmének leghajmeresztőbb kísértethajós históriája...

Utak Király

A Plast Artikus egy marha nagy utasszállítóhajó volt, még a nagy királyok idejében. A monstrum fedélzetén a kontinens összes söpredéke megfordult, olykor még fel is fordult néhány. De a lényeg, hogy a hajó egyszer csak valahol a nyílt vízen eltűnt és vagy ezer év múlva bukkant csak újra fel az ismert vizeken. A  Plast Artikus rozsdásan, kicsit vitorláitól fosztottan és teljesen üresen tekerget a hullámokkal viaskodva, némiképpen ijesztő látványt szolgáltatva. -A jámbor és sok reggelt megélt, istenektől félő hajósok, kísértet hajónak vélték, és gyaníthatón nem is sokat tévedhettek, bár bizonyosságot ez eddig senki nem szerzet, hiszen ki az a hülye aki kísértethajókra merészkedik, csak azért, hogy bebizonyítsa, a kísértethajó valóban egy rideg, hideg gonosz lidércektől nyüzsgő szellemhajó...

 Heper a Fűven szerte közismert és népszerű hős egy messze nem eldugott városba ténfergett, igazából a szabadságát töltvén. Hiába na, a hősöknek is szükségük volt némi kikapcsolódásra, és a nagyherceg élt is ezzel a lehetősséggel. Talán ezért, talán másért, de a lényeg, ezen a napon nem mentette meg a folyton bicegő zombit, nem szabadította ki a környék földesurának a mostohafiát, mi több, nem is érdekelte, hogy esetleg egyszer eljön a világvége. Heper pihent, és idejét a nagy téren töltötte vattacukrot eszegetve és a város legnépszerűbb nevezetességét az Utak Királyát szemlélgetve.
 Hát érdekes egy darab volt az biztos, mert hogy az Utak Királya a földrész legközkedveltebb postakocsija volt több okból is kifolyólag az kétségtelen.
  A cirádás, agyon díszített jármű ugyanis mindig halálpontos volt, a legendák szerint még a halál is felült egyszer rá, csak, hogy meggyőződjön a kocsi pontosságáról! A jármű, mert hát azért az volt, soha nem késett, mi több, nem is sietett, az Utak Királya egyszerűen ha nem is a menetrendet, de funkcióját száz százalékig betöltötte. Mert hát tudni kell, hogy a postakocsi egy nagy betonemelvény közepén magasodott, rendesen beágyazva a varázslattal létrehozott kicsit folyékony trutymóba. -Már régen történt, egy bölcs agyalta ki a többiek meg végrehajtották javaslatát, miszerint legyen a városuk méltán híres a soha nem késő postakocsiról. S mint látható a fügefáktól körülvett emelvényen ott ragyogott a délutáni napfénybe a pontosan mindig a helyén tartózkodó jármű, beteljesítve a bölcs óhaját.

 Érdekes volt, a hős a vattacukor mellé egy diótól kicsit fancsali bableves kortyolgatáséba kezdett, kicsit megmosolyogva a sok turistát akik néhány aranyat fizetve átvergődtek a messze nem szilárd betonon, hogy beülhessenek a tökéletes postakocsiba, persze miután az erre a célra elhelyezett padokra elhelyezték a csupa mocsok lábbeliket. -Egyszer még Heper is úgy gondolta kipróbálja az Utak Királyát, pénze volt, viszont kedve nem, így persze ez az esemény, soha nem történt meg, és gyaníthatón nem is fog. Ám a lényeg, minden magyarázkodás ellenére, hogy valóban pontos és kiszámítható e nevezetes jármű, hírneve teljesen megalapozott, bebetonozott és megérdemelt.

 A hős nagyot tüsszentett, kiváltképp élvezte a napsütést, a járókelők idétlen beszélgetéseit és természetesen a postakocsi ami már-már inkább hintónak tetszett aranytól ezüsttől tökéletes csillogását. Ez volt a élet, semmi munka és tökéletes lazítás, mint a szomszéd kóbor macskája a padlás zugába. Heper ahogy elnézte egy zsebmetsző gaztettét és az áldozat immár lyukas zsebét, úgy érezte e tökéletes napot semmi sem ronthatja el, és mivel tökéletes nap volt, valóban semmi sem rontotta el.

...mondják, aki mégis a Plast Artikus fedélzetére merészkedik, egyszerűen zsiráffá változik. Persze ezt csak mondják, hiszen senki nem látott még zsiráfot a kísértethajó fedélzetén. Igaz, elképzelhető, hogy a zsiráfok az utastérbe kerülgeti egymást és a lidérceket, szegyelven átváltozásukat. Mindegy, mert a legendák szerint a lényeg, hogy az úszó monstrum legalsó szintjein a patkányok mellet állítólag sok-sok kerékabroncs is található. De kitudja, mert ugye még senki nem volt olyan bátor, még a roncsmentő jéglovasok sem, hogy erre a bárkára merészkedtek volna. Szóval minden csak feltételezés marad egészen addig a pillanatig... 

Útonálló

Nehéz volt megítélni, hogy a kutya amely nem is volt jelen, ugat-e vagy csak harap, egy viszont biztos volt, Heper nagyherceg, nem ismerte az ócska földutat elálló útonálló apukáját. Persze ez itt nem a tisztelet ideje volt, hiszen a nemes hőst, most egy atlétatrikós, kardot szorongató fickó terrorizálta, elzárván a tovább haladás lehetőségét.
 Igaz, kerülhetett volna, vezetett több ösvény is Rizikó városa felé, ám milyen dolog lenne az, hogy a kontinens szerte ismert legendás férfiú, meghátrál egy őzlábgomba tekintetű ember elől. Ez természetesen olyan furcsa lenne, mint egy álomkóros kolibri az étkezőasztalon télvíz idején. Így hát Hepernek nem volt sok választása, óvatosan leakasztotta híres-hírhedt harci-kalapácsát és a bajuszos útonállóhoz intézte volna szavait, ha az valami rafinált oknál fogva meg nem előzi, de megelőzte.
-Pénzt vagy életet! nyomta a szokásos rizsát a fickó, olajzöld gumicsizmájában kimondottan elrettentő példának tűnve.
-Mi van? firtatta a hős, egyáltalán nem riadva meg a közeli búzamezőn békésen ácsorgó madárijesztőtől, sőt, igazából még a madarak se aggodalmaskodtak, tehát nyugodtan mehetett a rabló és áldozat közötti csevegés.
-Mondom ide a kincseidet!!! erősködött a haramia, nyilván azon töprengve, honnan tűnhet neki ismerősnek, ez a lovagi öltözékben, még is gyalog mászkáló fickó. Próbálkozott, az agya úgy csattogott, mint egy atomerőmű műszaki hiba kellős közepén, tán még sugárzott is némiképpen, ám annyi esze még sem volt, hogy megnézze a zsebébe lapuló pénzérméket, mert ha tette volna e fáradságot, ráeszmélhetett volna, hogy aki vele szembe magasodott, nem más volt mint a környék ura és zárójelbe kontinens szerte is közkedvelt hős, Heper nagyherceg.
 
 -Heper a tőle tíz és fél lépésnyire feszítő gazembert méregette, készült mielőbb elküldje a bal fenékbe, mivel nem kívánt sokat beszélgetni, végtére is, nem is ismerte ezt az amatőr útonállót, és közös témájuk is kevés mutatkozott. Meg aztán el kell ismerni, a hősnek dolga volt Rizikó felettébb hírhedt városába, egy a csatornákba gonoszkodó, zombi-tehenet kellenék móresre tanítania, de ugye az ember egyszerre két helyen, nem igazán tud jelenleni, három helyen, meg már egyenesen lehetetlennek számított. Már csak azért is, mert egy tudós, vagy kétszáz esztendeje, megpróbálkozott ezzel a mutatvánnyal, három felé darabolta önmagát és megkísérelt három különböző helyre eljutni, hát sajnos lábak nélkül ez nem jött össze neki. Szóval ezen prominens kísérlettől számítva, mindenki tudja egész Fűven szerte, hogy három helyen egy időben, nem lehet lenni, még enni sem.
-Mi lesz má, no! törte az eszmefuttatást a türelmetlen bandita, akit gyerekkorában Bandikának is neveztek, na meg büdös kölyöknek, rohant almának és babgulyásnak is.
-Nyugi már haver, már is meg akarsz halni!? csodálkozott a hős, igazából sosem értette, hogy a gonosznak miért jó, mielőbb a túlvilágra kerülni, de ez volt, meg az égen békésen szárnyaló papírsárkány.
-Te halsz meg! ordította el magát a figura, és kardját az ég felé emelve a békésen várakozó nagyherceg felé lendült. Heper ezt már nem vehette félvállról, így fegyverével hárítva a csorba élű kard csapását, egy elegáns rúgással bokán taszította Bandikát. -A rabló feljajdult, a penge kifordult kezéből és hányingerrel küzdve a földre rogyott, szinte fel sem fogván, mi is történt vele. Ám ezzel nem volt gondja, mert miközben a bokája kínzón fájt, a kalapács lesújtott a útonálló karórájára. -Újabb fájdalom, és a üveg és egyéb darabok szétrepülése, az ócska óra, nem tudott dacolni a harci kalapáccsal, és megadta magát. -Viszont Bandika még nem, igaz, hogy már a karja is sajgott, és már a fülében felcsendült a Madagaszkári nemzeti himnusz, ő akkor is tovább harcolt. -.Ficánkolt, jajgatott, sőt még átkozódott is, miközben kis híján majdnem saját kardjába dőlt a nagy felhajtás közepette, míg végül, egy hatalmas kókuszdió véletlenül fejbe nem találja.
 De mert fejbe találta, úgy hogy még kókuszfa se nagyon volt a közelbe, a gengszter elhallgatott mert eszméletét vesztette, és így csend borult az imént még lármás országútra.
-Ennyi! fintorgott a legendás hős, és már nem volt mit tenni, elrakta fegyverét és tovább folytatta útját Rizikó város felé...      

 

Néma Hintó ( a leporolt verzió )

Egy csúnya, de lehet, hogy még attól is csúnyább decemberi nap volt mikor Heper nagyherceg a környék ura és Fűven kiemelkedő hőse, egy rozsda színű álruhát viselve, sietett a kavargó hóesésbe, már rég megbánva, hogy ilyen kalandba verte magát, elvégre jobb dolga is akadhatott volna a kellemesen berendezett, jó meleg palotájába. -Ettől persze nem a palotába volt és a hó ropogott, léptei kísérőjeként, mint a frissen sült cipő.Azért azt tudni kell, hogy nem lassan sietett, mert hát fázott is meg éhes is volt, meg csütörtök is, így hát a város egyre közeledett vagy csak közelebb került, de lényegébe ez mindegy is volt, mert ahogy elérte a kisebb-nagyobb házakkal teli város félig nyitott kapuját, már tudta, nem fog megfagyni, igaz, nem is volt szándékába.

 Gondolkodhatott volna, a télről, a hóról és talán még a relativitás elméletéről is, ám mindezt félretéve a ismerős utcák képével sem törődve, egyenest a kedvenc fogadójához sietett, amely szembe magasodott a temetővel. A fogadó, a Néma Hintó, kimondottan a kalandozók törzshelyének számított, így Hepert lehet egyből felismerték volna, ha mások nem is, de az ismerős arcok biztosan, ha nem lett volna éppen álruhába, illetve ha már belépett volna az ivóba. Ám még nem tette, a táblát nézte a délutáni szürke fénybe amely  ízletes sülteket és száraz bort hirdetett a hülye széllel nem is törődve. Sakkmester volt, legalábbis az álruhája szerint, és ahogy végig nézett önmagán, úgy érezte, ha lennének is bent haverok, barátok, ellenségek vagy csak valakik, több mint valószínű, nem ismernék fel, a ruhája ugyanis tök királynak tűnt, nem úgy mint az a jámbor zombi, aki a temető kapujába ásítozott és nem törődve a hideggel, egy papírcetlit nézegetett, legalábbis két ásítás közepette minden bizonnyal ezt tehette.
 A legendás hős e pillanatba sok dolgot is tehetett volna, először is elvehette volna a papírt a zombitól, vagy egyszerűen integethetett volna neki, ám a nagyherceg nem töprengve tovább, inkább benyitott a halk zenétől hangos Néma Hintóba.

 Kedvenc asztalához ült, tehette, mivel több dologból kifolyólag is a szokottnál kevesebben időztek az ivóba és hát inkább a kandalló közeli helyekre telepedtek, valami titokzatos oknál fogva. A hős vállat vont és a hozzá csoszogó pincérnek leadva a rendelést a pipafüsttől illatos helységet kezdte nézegetni. Igazából semmi nem változott, pedig hát két hete járt itt utoljára, tagadhatatlan akkor nem volt rajta álruha és még négy testőre is vele tartott. Régen volt, talán egy messzi-messzi dimenzióba, viccelődött önmagával, irónia gyanánt a nagyherceg és a kis porondra felbicegő, alig hetven éves trubadúrra tekintett, úgy festett az öreg énekelni szándékozott, mindenesetre egy citerát a baljába tartott. -Idegen koma volt, Heper még soha nem látta a szakállas lovagot, mi több, még a citerája is furcsának tetszett, rúnadíszeiből ítélve talán északi mesterember munkája lehetett, ám a dalnoklovag hajviselete déli stílusra utalt és laza páncélzata egyenesen görbének tűnt. Mindegy, a hős úgy érezte ha lesz ének akkor lesz, ha kihozzák a rendelt ételét, akkor megeszi és ha eláll a hóesés akkor biztos, hogy nem fog esik.

 A dal nem kezdődött, a trubadúr csak felment a kis színpadra, majd kettőt gondolva lement és a egyik asztalhoz telepedve az ufókról kezdett beszélni, igazán hangosan és igazán fennkölten. A nagyherceg elmosolyodott, asztalára került a zamatos húsleves, gőzölgő illata a frissességre utalt, még akkor is ha kitekintve az ablakon a út túloldalán elterülő temető kezdett jótékony félhomályba borulni. -Boldognak érezte magát, a kanala rézből volt és a leveshez rozskenyér járt töltött paprikával. Ám a boldogsága csak két percig tartott, mert szó nélkül az asztalához telepedett, egy ez eddig a fene se tudja, hol rejtőzött fickó.
-Szeve! vigyorgott a jövevény, fel sem fogva, hogy akinek az asztalához ült, nem volt más, mint Fűven legendás bajnoka, a sárkánytipró, kalapáccsal harcoló Lord Heper.
-Ki hívott?! firtatta az álruhás hős, azon töprengve, hogy vajon ha egyszer kikerülne az űrbe, hány percig bírná élőben, űrruha nélkül. Mert ugye nincs levegő, nincs semmi, csak a vákuum, meg aztán hideg, meg ugye a nyála is felforrna...a férfi megrázkódott, rájött hülye gondolatai támadta, miközben a vendége még mindig csak mosolygott és nem húzta el a csíkot.
-Csak jöttem. felelte a barna tekintetű, aki zöld ruhát viselt, amely ruha, ha jobban megnézi az ember akkor kicsit kockásnak is elfogadható volt fekete árnyalataival együtt.
-Akkor jó. vont vállat a hős és elkezdte enni a levesét, azért azt nem engedhette meg, hogy kihűljön, az idegennel az evés után is el lehet beszélgetni, evés közben viszont nem!
-Rendben. bólintott  a pasas és feltápászkodva megvert kutyaként eloldalgott, kicsit úgy tűnt, mint ha benne lenne egy idegen...