Mert aki nem tudná, Johnt az egyik összecsapása során halálosan megsebesített egy mindenre elszánt falény. Nos igen, látszólag halott volt, s ahogy a városi őrség az élén Zu'hany mágussal a gyilkosság színhelyére ért, ahol Kozmos doki kettőt a áldozatba rúgott, csak úgy rutinból, s a mordállyal kilyukasztott kalandozó nem mozdult, a mágus végső következtetése ez volt:
- A fickó halott, új hőst kell találnunk, mert a falények nem nyugszanak, bosszút fognak állni a városon - zengte a kilencvenéves hosszú köpenyes varázstudó. A doktor aki kopasz volt, balra tekintve egészen máson tűnődött, hogy vajon a felesége kivel is csalja meg éppen, majd az est morcos felhőit elnézve úgy vélte ildomos volna egy kocsmába menni. Ám a csapat vezetője Zu'hany mester még nem sietett, katonái meg úgy is szolgálatban voltak, a doki vágya pedig senkit nem érdekelt. Ha tudták volna, hogy bár John teste a tér kövén hever, mint egy összetört porcelánbaba, a lelke viszont egy bazi nagy Fűveni temetéshez hasonlatosan egy gyepes tisztáson lebeg, mint egy lebegő izé, akkor sem gondolták volna másképp. John nem töprengett, tudta hogy meghalt, és azt is, hogy e tisztás nem a mennyország, valahogy még sem félt. Nem láthatta testét, nem leshetett a lenti világra, ellentétben azzal, amit a szakkönyvekben erről olvasni lehetett, de attól még lebegett, mint egy olyan izé. Magára a halál minutumára nem emlékezett, de azt tudta, hogy egy mordállyal lőtték mellbe, így aztán nem bánta, hogy a szakkönyvek ez egyszer tévedtek, nem volt kíváncsi hogyan is nézhet ki lent maradt teste. Szóval miközben a talaj felet az enyhe szellőben egyáltalán nem megmozdulva továbbra is csak lebegett, fel nem foghatta meddig és miért is lebeg csak úgy a rét felett, mint egy kipányvázott papírsárkány. Vagy felfogta mégis, csak mégsem tudott róla, mint az annyiszor megesik, szerencsére rövidesen bal irányból egy kövér, botra támaszkodó férfi jelent meg, John szerint csak úgy hipp-hopp, belépett a láthatatlanságból a látható világba. Persze csak akkor, ha e fenyvessel körülölelt rét valóság, és az öltönyös koma sem egy látomás, hanem valami több. Valami több volt, mert ahogy Johnnal szembe került a kék szemű jövevény, kellemes női hangon így szólt:
- John, remélem tudod meghaltál, lelőttek mint egy rühhős kutyát.
- Most mit mondjak erre? - firtatta a lebegő izé, aki mint tudjuk, tulajdonképpen John volt, John a Fűveni kalandozó aki most nem kalandozik.
- Na jó, tudod ki vagyok? - kérdezte a kissé elhízott, kicsit kancsal és alig két méteres férfi, már mint férfi külsejű nő hangú látogatója.
- Nem - vont volna vállat, ha lett volna válla az egykor derék kalandor.
- Jó, akkor elmondom, én vagyok a JÓ ISTEN! Erre lehetett volna sok mindent mondani, már csak azért is mert Fűven világának Sirius atya szerint, aki pedig mindent tudott az istenekről, körülbelül ötmillió istene létezik.
- És melyik? - tudakolta John egészen nem lepődve meg hogy egy istennel dumálhat.
- Hát a JÓ - vágta rá a JÓ ISTEN.
- Na jó, ha jó isten vagy, mit akarsz? - nézett gyanakodva a volt hős a kövér pasasra, persze úgy, hogy szemei nem voltak, hiszen csak lebegett, mint egy izé.
- Fel foglak holnap támasztani, és cserébe elvégzel egy egyszerű munkát. John egy sóhaj keretében csak ennyit mondott:
- Rendben! Ekkor még nem gondolt rá, miért is nem maradt olyan lebegő izé, ha csak nem azért, mert igent mondott a pufók jó istennek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése