Viend Na Storvius : Ki is a király?

Hát megérkezett Saonna városába, ahol a faluhelyt divat sárházakat felváltották a tégla és kő építmények. Királyi város volt ez kétségtelen, volt a rengeteg tömeg, a még több turista és vagy hatvannégy nyilvános fürdő. Ami a kristály múzeumon kívül igazán látványos helynek számított, az a kikötő volt, a hozzá tartozó hat-nyolc késdobálóval, a gigászi raktárépületekkel és a Piskótáról elnevezett szárazdokkal. Különlegességét csak növelte, hogy Saonnának se folyója se tengere de még csak tava sem nagyon akadt,  kikötője viszont igen.Viend ismerte e kerület létrehozásának történetét. Nem volt nagy story, tulajdonképpen a Dilis vagy más néven Hibbant Egon építette abból a szent megfontolásból indulván ki, hogy milyen királyi székhely lehet az amelynek még egy nyomorult kikötője sincs. Valjuk be, jól gondolta, így hát kemény három év leforgása alatt, talán egész Fűven legnagyobb kikötője emelkedett ki a semmiből. A víz hiánya csak apróság volt, Egont ez nem igazán érdekelte, már csak azért sem mert a fölösleges költekezés kiürítve a kasszát, lázadáshoz vezetett, melynek eredményeként a Dilis királyt egy koalamaci hátára kötözve elűzték palotájából. Ez már száz, más irodalom szerint hatszáz esztendeje történt, a város azóta egyre csak fejlődik, gyarapodik. Mikor a hős elérte a palotát, ami a temető dombbal szemben a király dombon épült, komiszan a kaput őrzök kapitányára förmedt és kezébe nyomva Bőhőm király személyes pecsétjével ellátott meghívóját, így szólt a meglepett fickóra. -Tedd rendbe a bajúszod, te szerencsétlen, majd jelentsd a királynak megérkezett Viend Na Storvius az ő régi cimborája! Na a fickó köpni sem mert, főleg a pecsét láttán, helyette szófogadóan a palotába robogott, a kapu körül őgyelgő lovagok és a megszeppent őrök alig-alig mertek a híres kalandor felé még csak pillantani is, pedig csak dél volt messze nem volt sötétség. Telt-múlt az idő, végül egy kamarás került elő és mézes-mázos nyájasságával magával vezette a hőst. Sok helyen megfordultak, a kamarás úgy vélte Viend kíváncsi a királyi rezidencia büszkeségeire. De nem volt, a lefejezett lovak termét vagy ezerszer látta, a krokodilember múmiája sosem izgatta, a halott kísértet szobájába meg már aludt is, mivel hogy ő maga gyilkolta le a félelmetes lidércet úgy vagy hatvan esztendeje. De hiába, úgy tűnt mostanság ez a divat, de hogy megtörje a cukorbetegséget okozó férfi szóáradatát, egy lélegzetvételnyi csendet kihasználva rákérdezett hova tűnt az őrparancsnok, mert ugye nem látta vissza érkezni. - Hát őt nem is fogod látni jó uram, a mi bölcs királyunk a hóhér elé vetette. - No de miért? Csodálkozott a kalandor, jól emlékezve, hogy még rá is szólt a pasasra a csálén álló bajusza miatt. - A bajusz kegyes uram, a bajusz volt a ludas. A király nem tűrhette ahogy immár a kötélen himbálózó kapitány, oly csúfosan színe elé merészkedett. - Hát igen! Csóvált fejét a hős, igazából nem is merve saját magán végig nézni, hiszen a hosszú utazás rajta is hagyott kivetni valót. De nem fél ő, Bőhőm a haverja volt, sőt egykor ő segítette hatalomra a klánok háborúja alatt egy októberi délutánon. Rég volt, most meg most van, és ahogy a testőrség sorfala között beléptek a trónterembe bizony könny szökött hősünk szemébe, a sok aranyozott oszlop meg mi egyéb tényleg szép látványt nyújtott, s a nagy családok képviselői mind ott toporogtak a helyiségbe. - Fenség, Viend Na Storvius lovagt! - zengte vezetője, majd gyorsan eltűnt a bal, vagy más irányba. -Királyom! - térdelt le Viend, ismerve a szokásokat, elvégre lovag volt, nem is akármilyen. -A király felállt réztrónusáról és a vendégéhez lépett. A király volt vagy kétszáz kiló és még szürkehályóg is zavarta látását, de azért a pia szaga rendesen áradt belöle. - Állj fel barátom! - nevette el magát a király, s ahogy Viend kihúzta magát, az uralkodó barátin átölelte. -Rég találkoztunk. - jelentette ki Bőhőm, mire a hős csak bólintott. - Tudod miért hívattalak? - pedzette ravaszul kacsintva a király. - Tudom. - mondta a kalandor, bár igazából nem tudta. - Hát akkor... itt az uralkodó hatásszünetet tartott, majd elengedve Viend karját így szólt immár mindenkihez...Viend Na Storvius, mától kezdve te vagy a király segítője! Beállt a csend, mint egy  kriptában, még a hős is csak hallgatott, jól tudta, ezt még ő sem utasíthatja vissza, és bizony innentől az intrika lesz a legnagyobb ellensége és Hoffman, a gnóm...