Viend Na Storvius és az Ördög

Viend Na Storvius mindig is tudta, hogy előbb vagy bármikor, de meg fog érkezni a király palotájába. Igyekezett, hiszen már eddig is igen sok időt veszített, gondolt postakocsira, gondolt tán még vonatra is, de mert volt egy gyönyörű almásderes kancája, maradt a lovánál. Igaz azt eldöntötte, hogy történjen ezentúl bármi, akár ufó támadás, ő bizony meg nem állva halad mielőbb a királyhoz. Mennie kellett, nem csak azért mivel híres kalandozó volt, hanem tudomásul kellett vennie sok lovag vágyik a dicsőségre, még a végén kitúrják az esetleges küldetéséből, ami természetesen őt illeti meg. Persze visszatekintve jól tudta, hogy ha eddig nem volt zökkenőmentes az útja, ezt követőn még lehet. Egy öröme volt,  hogy nem volt rest megörökíttetni a magányos buszmegállót, ami rengeteg aranyat tartogatott számára, elvégre nem minden saroknál talál az ember egy ilyen remek műemléket.  Kellemes volt a nap és az idő, a dombvidék tágabb látóteret biztosított, mint az erdőn át vezető viszontagságos út. Látta a távlatokat, a messzi összemosódó táj masszáját,  közelebb az eget soha el nem érő dombok kínlódását, és a rajtuk zöldellő végtelen szőlősorokat és a kint dolgozó embereket, akik romantikus látvány nyújtottak, már mint Viend véleménye szerint. Hát itt tartott, oly kellemesnek érezve a pillanatot, hogy még az is megfordult a fejében az immár egy hete is tartó utazásra visszatekintve, hogy bizony valahova tart és valahova jut is. Nem volt nagy bölcselet, de talán falfirka még lehet belőle. Tovább gondolkodva felmerült benne a lehetőség,  hogy oly sok incidens érte eddig, talán van valaki aki nem kívánja, hogy újra találkozzon régi barátjával Bőhőm Brumer királlyal, aki voltaképpen  vértestvére is lehetett volna, még ha nem is volt az. Szóval tökjó hangulata volt, még az a pár bárányfelhő sem zavarta amely az égen hajózott a szelek szeszélye szerint. Ám mint minden jónak egyszer vége, az egyik másodpercről a másikra talán a semmiből, de lehet hogy az utat szegélyező rozzant présház árnyékából egy brutális ördög ugrott a hős elé, ezzel elrontva Storvius e napi mámoros jókedvét. Csúnya egy izé volt ez tagadhatatlan, és a büdösségén kívül lehetett vagy ötven ember magas, minden kétséget kizárólag egy husánggal a kezében sok jót nem sejtetett.-Hát te ki vagy? - előzött meg minden atrocitást a sokat próbált kalandor, jól tudva ekkora szörnyet csak a ravaszságával győzhet le, a karate itt kizárva. -Az ördög, és készülj a halálodra Viend Na Storvius! - recsegte a lény igazán meggyőzően, s egyelőre ravaszabbnak tűnt, mint szeretnénk...