Szóval, hogy mit is jelent a király segítőjének lenni? Igazából senki sem tudta pontosan. Na nem azért, mert még sosem volt, ha nem egyszerűen senki nem írta le a feladatokat, és az esetleges kiváltságokat. Persze Viend gondolta, ha a királynak segítség kell az azt jelenti, hogy segíteni kell valakinek. S mert a tanács, és lehet maga az elnök is tehetetlen, így alakulhatott ki az a szituáció, hogy most ő Viend Na Storvius ölthette magára a segítők rózsaszín köpenyét. Nem tűnt nagy kalandnak, a köpeny pont mint ha rá öntötték volna és a lakosztálya is elsőrendűnek mutatkozott. A tanács nem érdekelte, a király pedig semmit nem mondott miután jól kibeszélgették magukat az előző meg az azt megelőző napokon. Igazából látszólag semmi dolga nem akadt, így hát elindult a kantin irányába, hogy torkát ott leöblítse. Igen a kantin, itt piált az udvar apraja-nagyja, már akit a törvény ki nem tiltott ilyen vagy olyan okból kifolyólag. Itt azért tudni kell, hogy a palota öt kantinja közül melyikbe is megy az ember, mert bizony minden rendnek és rangnak meg volt a helye. Hogy is nézne ki a királyság, ha a szakácsnő a grófokkal együtt vedelné a mézsört?! Lord-Segítő, már mint Viend, viszont bárhová bemehetett, hisz ő volt a király barátja és szóval bemehetett. Ezért vagy sem, de a délceg kalandor, bevállalta a feladatot, pont a szolgák ivójába tért be, ahol a hangulat haláli volt. Hogy a vizezett bor tette e vagy a helység közepén tomboló zombi, azt e percben Storvius még nem tudhatta. De az már biztos, hogy magától egy zombi nem keveredik egy kantinba. Bizony tényleg van miért aggódni a királynak, és bárkinek is, mert az élőhalott harapás olykor káros az elmére. Pont ezért, meg mert ahogy kinyitotta az ajtót a helyiségbe rettegők mind kimenekültek, mint búgócsiga a tigris fogai közül, kénytelen-kelletlen neki kellett szembe nézni a sárgán, vérbeforgó szemekkel acsarkodó szörnyűséggel. Volt dolga élőhalott figurákkal, így nem ijedt meg, óvatosan a bestia közelébe férkőzött, s mikor az épp újfent elbömbölte volna magát, Viend egy akkora pofont adott a rémnek, hogy az sajgó orcával csapódott a szemközti falnak. Kemény menet volt és a szörny nem adta fel, feltápászkodott és valami oknál fogva Viend Na Storvius felé sántikált, két kitört fogát lazán lenyelve. A hős továbbra sem félt, még mindig csupán bánta, hogy ezt a kantint választotta, egy könnyed mozdulattal harci állásba állt, a bűzlő dögöt nézte, ahogy centiről centire mind közelebb kerül hozzá. Már csak öt lépés, már csak négy és fél, majd négy és negyed... A kalandor készen volt, a halálos halál ütésre készült, mikor nyílt az ajtó, a belépők a palotaőrség tíz talpig vértezetbe öltözött tagjai voltak. Így most voltak tizenegyen a kantin feldúlt valóságába, a hullát nem számolva.
-Lord-Segítő itt vagyunk - zengte a kapitány, aki úgy remegett a közeledő rémség láttán, mint egy pici lány. -Azt látom - dünnyögte Viend nem feledve a borzalom már három lépésre volt tőle. Ekkor történt aminek nem kellet volna, mert a rém ismét ordított egy fertelmeset, még a manduláját is kivillantva, ami pont elég volt arra, hogy az őrség is elordítva magát, hanyatt-homlok kimeneküljön az ivóból, úgy tűnt magára hagyták Viend Na Storviust a közeledő veszedelemmel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése