Egy buszmegálló

Finom reggeli, persze előtte vacsora fogadta a szörnyet leterítő hőst. Aki tudva hogy a megmartak fertőzöttek,  javasolta ketrecbe zárásukat amíg az inkvizíció legközelebbi rendházából meg nem érkezik egy igazi szaki. Meg kellet tenniük hisz máshol is így járnak el. A lényeg mégis az ingyen koszt és kvartéj volt, sőt a reggelit követőn még egy kajás batyut is kapott, nem győzve végig hallgatni a hálálkodások hosszú sorát. Talán ezért történt, hogy amikor Pavlov bácsi belekezdett öt lapnyi beszédébe, a legendás hős kedves mosollyal búcsút intve elindult tovább, végül is a király még mindig rá vár égígérő palotájában. Így történhetett meg, hogy Viend már a madarak reggeli lármája közepette folytatta felkérésének eleget téve útját, Bőhőm Brumer "szép" király messzi rezidenciája felé. A kalandor még nem sejtette mi végből kell királyvárosba utaznia, mert hogy a küldönc ahogy ki nyögte "gyere a királyodhoz" fogta magát és összeesett, valószínűleg végelgyengülésben.  Storvius gyanúját később meg is erősítette a köpcös Mígg doki, szülővárosa legjobb gégésze. Szóval így kezdte meg öt vagy tíz napja útját a neves és nemes Viend Na Storvius. Egy jó mindenesetre történt a férfival, az út immár nem az erdőn kígyózott előre, hanem a szőlőskertektől tarka dimbes-dombos vidéken. Igaz a király még távol volt, de a táj mindenért kárpótolta a hőst. Csak nézte az itt-ott magasodó diófákat a fehér és fekete szőlőfürtöket, és élvezte a le-le szakított fürtök édes gyümölcseit. Tehát kellemesnek bizonyult e verőfényes reggel megkezdett utazás, egészen addig ami körülbelül a falutól négyórányi járásra meg nem pillantotta az ütött-kopott buszmegállót, bódéstól, táblástól amin még a menetrend részleteit is ki lehetett bogarászni. Döbbenet volt ez magas fokon, mert igaz hogy Fűven szerte akadtak relikviák a múlt maradványaiból, ám hogy egy komplett buszmegálló, ez szinte hihetetlen! Viend ugyanis csak az öreg aszfaltút mentén tudott ilyen emlékékről. Ámult az utazó, már csak azért is mert aszfaltnak nyomát sem látta, s tanulmányai alapján és tapasztalatait is hozzátéve tudta, csak betonút közelében lehet ilyen remek és a csoda tudja mi célt szolgált építményt találni. Furcsa volt ez, mint kerékpáron az elefánt, de mert már cirkuszban látott ilyet nem ájult el, nem nyert a lottón, és még buksi kutya sem bukkant fel a nagy semmiből, bölcs szavakat szajkózva. A hős kicsit megpihenve végül, elővette képkészítő manóját tarisznyájából és ráparancsolt örökítse meg e rozsda marta bámulatos építményt legalább vagy húsz példányban.  Üzletet érzett a szituációban. Na mert a tenyérnyi jószágnak ez volt a dolga, Viend vállára telepedve, mint a villám rajzolni kezdett, a hozzá méretezett ceruzával az arányosan kicsi papírlapjára. Nem telt bele öt óra a lény készen állt művével, immár csak a másolatok voltak hátra, azt meg a tarisznyában is nyugodtan elvégezhette. Így történt hogy délidőbe indult tovább a hős, a képektől sok aranyat remélve. Természetesen nem feledve sürgős küldetését, hiszen a király hívatta, valószínűleg nem a buszmegálló miatt...