...S mert az idő sürgette Viend igyekezett az útszéli affért felejteni, egyébként is olyan szép idő volt. A hős sejtette mi folyhat a háttérben, nem volt nehéz, a közeli patak csobogása határozottan csalogatta. Szóval fogta magát és a vízhez sietve arcát mosta a friss, üde, csillogó patak kellemesen hűs vizében. Mondhatni felélénkült, rögtön másként látva a világot. A fák kellemes árnyékot nyújtottak, és hősünk immár más gondolatoktól hajtva tért vissza az útra, követve sorsa ösvényét. Már csak az istenek hiányoztak, s igaz a lovagnak volt egy, más források szerint három isten is a patrónusai között, most valamiért nem jelentkeztek. Ez lehetett véletlen, vagy véletlen félreértés. Ám Viend Na Storvius nem bánkódott, arcán derűs mosollyal lépdelt tovább, min ha más dolga sem lenne, és talán nem is volt. Végül ezért, és mert az út arra kanyargott, a férfi délutántájt elért egy falut, melynek tábláján ez állt, s ez kész rejtélynek bizonyult: ..szön.... ...sákba. Hát ez nem sokat mondott a kalandozónak, így a kutya csaholásos, birka bégetéses falusi hangzamatban, egy kerítését támasztó férfihez lépett megtudakolni, hol is van most. - Adjanak az istenek öregapám! - kezdte udvariasan a lovag, eltűnődve azon hogy ez a szakállas, zömök és talán a tekintetéből ítélve bolond figura, vajon miért támasztja itt a sárgára kent deszkakerítést. - Milyen falu ez? - Hát fiam ez itt Misák, egy szerény szőlőtermelő falucska, na de te, ki is vagy tulajdonképpen? - kérdezett vissza a kék szemű, sárga deszkakerítést támasztó pasas. - Viend Na Storvius vagyok és a királyhoz indultam. - ÁÁÁ! Melyik királyhoz? Nem tévedtünk, a hapsi bizonyosan bolond volt. Még hogy melyik királyhoz?! Hát ahhoz a királyhoz, ez egyértelmű. Viend morgott valamit, majd búcsút intett a deszkakerítéstől elszakadni nem akaró ürgének. Hát jól állunk, fintorgott és egy tehenet hajtó férfit szemelt ki magának, akinek felemás pillantása szintén gyanúsnak tűnt. Nem hiába, a férfi annyit csacsogott, hogy végül az alkony is rájuk köszöntött az egyre türelmetlenebb tehén bőgése közepette, de Viend továbbra sem tudta meg mit jelent a táblán a felirat. - Utolsó kérdésem - tért a lényegre a hős, három ásítást is óvatosan elnyomva -, van e itt fogadó? - Van, a Döglött pocok, a kútba ugrott isten templomával szemben, biztos megtalálja uraságod, más templom úgy sincs, és másik fogadó se. Remek, így keveredett némi tévelygést követően a neves kalandozó a Döglött pocokba, ahol örömmel látta, hogy volt néhány vendég és még egy élőhalott szörny is, aki a sikoltozó, össze-vissza rohangászó figurákat terrorizálta teljes elszántsággal. Vajon van kiadó szoba? - morfondírozott magában. - Fusson ki merre lát! - üvöltötte egy megmart férfi. A rém is vonyított egyet, olyan hullásat, majd valami misztikus oknál fogva a most érkezett vendéget szemelve ki, Viend felé kezdett csoszogni félelmet nem ismerő tekintettel. A hős nem hátrált, mert hős, övéből előrántotta a Fűven szerte is ritka lőfegyverét, a vicsorgó izére fogta, és a díszes pisztoly eldörrent. Két dolog történt, a pánik még nagyobbra hágott, az élőhalott pedig megtorpant, majd annyit sem szólva hogy "kuk", hiszen beszélni nem tudott, fogta magát és kimúlt, az ezüstgolyó megtette hatását...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése